Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-12-23 / 51-52. szám
24 ◄! 2012. december 23-30. NOVELLAÍRÓ-PÁLYÁZAT Evangélikus Élet NOVELL A ÍRÓ-PÁLYÁ; ► Ez évi novellaíró-pályázatunk többeket arra indított, hogy felidézzék saját emlékeiket, netán családtagjaik legemlékezetesebb karácsonyait vagy a velük kapcsolatos élményeket. Az ezekből készült alábbi válogatás egyben érdekes kordokumentumként is olvasható. „A csodák köztünk járnak” ► A történetet még dédapám mesélte el kisfiúkoromban. Éppen jókor, mert már elég idős voltam ahhoz, hogy megértsem, de elég fiatal ahhoz, hogy még kételkedés nélkül elhiggyem. Emlékszem, folyton a háborúról kérdeztem. Az egész világ harcolt? Ő is ott állt a sorban, kezében fegyverrel? Nem félt? Kellett lőjön? Jobban érdekeltek ezek a dolgok, mint az, hogy ő túlélte. Aztán még sokszor elmeséltettem vele, de ezekre a kérdésekre vagy nem válaszolt, vagy nem emlékszem már rá. Csak a csodára... „1944-et írtunk, hideg novemberi szelek fújtak. Néha erősebben, néha gyengébben, de mindig éreztük a tarkónkon a szél rideg tekintetét. Egyre sötétebbek, fáradtabbak voltak a napok. A testünk is kezdett fáradni, és a hadikoszt is egyre kevesebb lett. Már két napja alig ettem, mert romlottak voltak az ételek, és nem akartam megfertőződni. A táborban sajnos többen is betegeskedtek már, legyengült szervezetüknek elegendő volt egy megfázás, hogy a sír szélére kerüljenek. így volt a barátom is, akivel egy táborban voltunk. O helyi legény volt, drávaszabolcsi, azt hiszem. Tüdőgyulladása lehetett talán, nem tudjuk; magas láz, köhögés és teljes erőtlenség uralkodott rajta. Együtt imádkoztunk minden áldott nap, erőt kérve és adva egymásnak. Az állapota napról napra romlott, és egyre kilátástalanabbnak láttam a helyzetét. Hinni próbáltam, mert hinni akartam szüntelen, de egyik nap a szokottnál is hidegebb reggelre ébredtünk, és a barátom a szokottnál is jobban köhögött, zihált. Féltettem őt, és féltem én magam is. Aztán társaim elküldték a város széli kis erdőbe fáért és rozséért, de mielőtt még elindultam volna, odahívatott magához. Kérdeztem, hogy mit tehetek még érte, mire ő annyit felelt, hogy hozzak neki mákos bejglit. Persze bólintottam, de magamban mélyen kétségbeestem, és Istentől kérdeztem, hogy hol találok most éppen mákos kalácsot, mikor még száraz kenyérhéj sincs, és napok óta éhezünk. A csoda nem váratott sokat magára. Az úton szembejött velem egy idős, kissé görnyedt anyóka, karján kosárral, és kérdezte, hogy jó katona, nem kér-e mákos kalácsot. Könnyeimmel küszködve elfogadtam, és szaladtam vissza a táborba, hogy elvigyem a frissen kapott elemózsiát. Egész úton éreztem a kísértést, hogy mennyire jóllakhatnék csak egy szelettel is, de nem engedhettem a csábításnak, tudtam, hogy a gyógyírt Isten általam küldi el a barátomnak. így is lett, mind odaadtam, és csak a morzsákat eszegettem meg a zsebemből. Pár nap múlva a barátom megerősödött, és együtt örültünk az Úr megtartó kegyelmének. Az öreganyót már hiába kerestük később a faluban, senki nem ismerte a kilétét. Barátommal hálás szívvel áldottuk az Urat, hogy megerősített minket félelmeinkben és hitünkben. Húsz évvel később, amikor a barátom meglátogatott, így emlékezett erre az esetre: a csodák köztünk járnak.” Most itt ülök dédapám ágya mellett. Hideg szelek fújnak, tarkómon érzem a tél közeledtét. Nem várok újabb csodára, elég volt ő nekem. Hiszek, és nem kételkedem. Kilencvenhét év után elköltözött, és én is csak annyit tudok mondani, ha rá gondolok, hogy „a csodák köztünk járnak”. ■ Antal Bálint Igaz történet; a főszereplő a dédapám, Jákob János, aki 1915-ben született, és 2012. november26-án hunytéi. Adventi búcsúzás -1922 Nagyanyám emlékére Örzsike tisztába tette a kis Bözsikét, kezébe adott egy csörgőt, aztán vasalni kezdte a hófehér pólyát meg az apró kis rékliket. Fiúcska lesz, vagy leányka? Örzsike annyira várja már! Ha fiúcska lesz, Bálinttal egy hétig nem lehet majd bírni, de örülni fog a leánykának is. Ahogy csak ránéz a kis Bözsikére, szinte elolvad. Nem is csoda, az a kicsi lány olyan aranyos, nemrég indult el, és már mondogatja, hogy mamama, papapa... Örzsike elmosolyodik, kihúzza sajgó derekát. Mindenórás, jó lenne egy kicsit leülni, de annyi dolga van még! A faluban nem sokan akadnak, akik szorgosabbak lennének, mint ő. Soha nem mondta még, hogy fáradt. Nem győz hálát adni az Istennek, hogy van kiért-miért dolgoznia. Bálint is keményen megfogja a munka végét, szeretik is hívni a módos gazdák. Ha kell, kaszál, ha kell, kapál. Mindenhez ért. Örzsike olyan biztonságot érez mellette, mintha egy regement katona vigyázna rá. Amikor meg pajkosan ráhunyorít, majdnem eláll a szívverése. Télen olyan hamar beesteledik, mindjárt vacsoraidő. Bálint nem sokára hazaér a favágásból, hogy örül majd! Mindig mondogatja, hogy Örzsike csinálja a világ legislegjobb paprikás krumpliját. Már hallani is, amint doborog a csizmájával, veri le a havat. Hideg arca, bajusza csiklandozza Örzsike arcát, erős karjával úgy karolja át asszonykáját, hogy már inkább csak oldalról öleli, nehogy megszorongassa az új kis jövevényt is.- Hogy vagytok, Örzsikém? - kérdezi, miközben már sandít az asztal felé. - Csak nem paprikás krumplit főztél? Egész nap egy jó adag forró paprikás krumplira gondoltam...- Köszönjük szépen, mi nem is jutottunk eszedbe?! - zsémbel kedvesen Örzsike.- Miket beszélsz, haj, dehogyis nem! Mindig arra gondolok, hogy nehogy egyedül légy, amikor jön a baba.- Tudod, hogy itt lakik a szomszédban a bábaasszony, tegnap óta ő is óránként átszalad.- Ez nagy megnyugvás nekem, de azért remélem, hogy a baba vár még egy-két napot. Tudod, holnap hajnalban is jönnek a komáim, megyünk a disznóvágásra. Még szerencse, hogy jól befagyott a Duna, könnyen át tudunk menni az Angyaliba. Hol van az én kicsi lányom-Bözsikém? Gyere gyorsan, megdajkállak! De jó illatod van!- Valahogy olyan nehezen vagyok, lefektetem Bözsikét, aztán elmosogatok, és el is dőlök - sóhajt Örzsike. A nagy puha párnák csendben hallgatóznak, még a tollak is elégedetten simulnak össze, ahogy a gazda azt súgja a feleségének:- Mi lenne velem nélküled? Meg a paprikás krumplid nélkül?! És én mivé lennék nélküled, gondolja Örzsike, miközben összeteszi a két kezét, ezen az estén is megköszönve Istennek a kicsi lányát, a férjét, apró nádfedeles házát. A hideg telehold mosolyog, vigyáz a falura. Nem zavarja egy fia felhő sem, a fagy pedig kedvére éli világát. Megdermeszti a faágakat, vastagabbra hizlalja a jeget a Dunán. Hajnal felé a zúzmara csipkéket aggat ágra, ereszre, kerítésre.- Gyorsan, gyorsan, Bálint, szólj a szomszédasszonynak, azt hiszem, jön a baba! - rázza Bálint vállát Örzsike. A baba pedig nagyon siet, hogy még lássa az édesapját, mielőtt az elindulna otthonról.- De gyönyörű kislány! - nevet boldogan Bálint. - Gyere ide, Bözsike, ugye, milyen szép kis testvéred van? Mindkét kislányát a karjaiba veszi, Bözsikét jobbról, Etelkát balról, és nagyon büszkén néz egyikről a másikra, a másikról az egyikre.- Nagyon sietek haza - búcsúzik, örömében még kétszer visszanéz az ajtóból. A kapuban már toporognak a komák, a disznóvágás nem várhat, idejében oda kell érni az Angyali-szigetre. Örzsike nem is nagyon emlékezett a következő napokra, hogyan élte át. Csak az a kép égett bele a leikébe, hogy valaki benyit az ajtón, férfi létére sír, és azt mondja, hogy nagy baj van. Kell a tisztaszoba, mert a Bálintot oda kell fektetni, beszakadt a jég, nem tudták megmenteni. A temetőben fújt a metsző hideg szél, tekergette a síró-rívó ágakat. Örzsike kapaszkodott a fekete nagykendőjébe és a Bözsike kicsi kezébe. Kétségbe volt esve, de azt tudta mondani: - Legyen meg a te akaratod! Pár nap múlva, karácsonykor kisírt szemmel, de békés szívvel adott hálát Istennek, hogy elküldte egyszülött fiát a földre, hogy az ő Bálintjának is feltámadása lehessen. Örzsike nagy nehézségek között, de Istenben rendületlenül bízva nevelte fel a gyermekeit. Minden évben úgy ölelte meg a kisebbik lányát a születésnapján, hogy közben az ajtóból búcsút intő Bálintot is maga előtt látta. Mindvégig a karácsony üzenete tartotta benne a lelket. Hitte, hogy a búcsú nem végleges. ■ Túri Erzsébet