Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-12-23 / 51-52. szám
22 4i 2012. december 23-30. NOVELLAÍRÓ-PÁLYÁZAT Evangélikus Élet NOVELLAlRÓ-PÁLYÁZATUNKRA ÉRKEZETT Csillagfényes éjszakán... János Leírható veszteség - gondolta, miután megérezte nyakán, mellkasán a jeges decemberi hideget, és észrevette, hogy a finom gyapjúsál, melyet mindig akkurátusán eligazgatott a kabátja alatt, nincs a szokott helyén. Tulajdonképpen szinte az egész világra, a pénzen vett dolgaira, az időnként hozzá csapódó emberekre és a megélt történésekre is így gondolt. Nem igazán ragaszkodott semmihez és senkihez, tudta, hogy bármikor bármit, bárkit pótolhat. Van elég pénze, tudása, jól hasznosítható kapcsolatai, mindent megtehet, mindent megvehet. Most mégis kényelmetlenül érezte magát, mert az a pár száz méter, amit az autóig meg kell tennie, nem lesz kellemes ebben a hidegben. Eleve dühítette, hogy az üzletközponttól csak messzire tudott megállni, mert az utolsó pillanatban vásárlók hada lepte el a környéket, mégis bement, hogy szokásos francia borát és az egyetlen neki ízlő bonbont megvegye. Régen nagyanyjának küldött időnként Marine és Mariette, a két svájci barátnő ilyet, és egy szem unokaként mindig övé lehetett az egész doboz. Egy kis édesség, egy palack ünnep. Több nem is kell neki. Még ma sem. Nyugalom, a gyümölcsös könnyedség, a kis bódultság, a lassan szétomló csokoládédarabok, és hogy egyedül lehessen. így jó a karácsony. Se fenyőfa nem kell, se száncsengő, se Kisjézus, se emberek, se család, se senki. A senki szót a gondolataiban még jól meg is nyomta. Lenézte az embereket. Nem szeretett és nem is tudott huzamosabban emberek között lenni. Azok voltak a legnehezebb pillanatok, amikor valamiért szólnia kellett másokhoz, így amit lehetett, interneten rendelt, a házvezetőnőjével e-mailen tartotta a kapcsolatot, és liftezés helyett inkább lépcsőn járt. Most az előbb, a plázában is senkire sem nézve, nyílegyenesen bement az üzletbe, kérte a két dolgot, amire szüksége volt, fizetett, és már itt is van. Biztos az üzletben esett le a sál, amíg elővette a tárcából a bankkártyáját. Ő ugyan vissza nem megy ezek közé - gondolta -, inkább a hideg. Meg egyébként is felesleges lenne, már biztosan felvette és elvitte valaki. Ilyenek ezek. Most is feltartják. A kijárat mellett csődület, sokcsomagos családok özönlenek kifelé, izgatott, szívnek fontos személyek ajándékát feledett emberek sietnek befelé. Menjetek, vegyetek, egyetek csak... - most szívesen mondta, akár kiabálta volna is nekik -, a mai ünnepetekből holnapra úgyis csak az áruhitel törlesztőrészlete, a semmire se jó vackok, a lemerülő elemek, szőnyegbe taposott tűlevelek és bejglimorzsák maradnak nektek. Minden elszáll, ahogy a levegőben terjengő parfüm, forralt bor, a sült gesztenye szagából álló felhő is eloszlik holnap reggelre. Meg a csöves rekedt kántálása is, aki pár forintért egyre szajkózza ugyanazt a három versszakot... Hirtelen nagyon furán kezdte érezni magát. Mintha ez már egyszer megtörtént volna. Ő már hallotta ezt az éneket. Hasonlóan rekedt hangon énekelte a nagyi is - villant be egy pillanat alatt. Megszédült. Lehunyta a szemét, most megint ott volt a borostyán befutotta, fehér pukkanós bogyóval pettyezett udvarú, kisvárosi parókián. Csillagfényes éjszakán / Angyalszózat hangzik, /Betlehemnekpusztáján, / Hol pásztornép tanyázik: / Pásztorok, neféljetek, / Vígan örvendezzetek, / Mert földre jött, kit elküldött /Az Úr, az Isten néktek:/ A ti üdvösségtek! Érezte a dal mellé a svájci kisasszonyoktól kapott bonbon ízét és a nagymama jellegzetes dohányos, naftalinos és kézkrémes illatát.- Fiatalember, fiatalember! - Vékony hang ragadta ki az emlékekből. - Ezt elveszítette. Alacsony, madárszerű nénike állt előtte, régi fekete szövetkabátjából áradt a molyűző szaga, és az ő gyapjúsálját nyújtotta felé.- Bent a boltban. Elveszítette — mondta a néni, és tartotta továbbra is kicsit meggyűrve azt a drága, finom szövésű, puha, könnyű, de mégis meleg sálat.- Köszönöm - mondta. Kicsit tétovázott, majd a sál felé nyúlt. - Köszönöm. Elvette a sálat, és hirtelen ötlettől vezérelve a néni kezébe nyomta az estére szánt svájci bonbont. A sállal és a palackkal a kezében megindult, át a kavargó tömegen, a hajléktalan elé letette a bort, és egyenesen, határozott léptekkel elindult az autójához. Az ülésfűtés hamar felmelegítette, mégis a nyaka köré, az arca elé tekerte a sálat. A nagyival együtt dúdolta, motyogta bele a naftalinszagba: Hideg jászol szalmáján / Égi gyermek alszik, /Körülötte szállásán / Halk ének hanga hangzik... Irénke Mindig errefelé járt haza a délutáni imádságról. A kicsi, nedves kápolna hideg levegője után jólesett neki a fűtött folyósón végigmenni. Mire átért az üzletközpont túloldalára, egy kicsit felmelegedett, és sokkal könnyebb volt megtenni a régi bérház belső udvarának sarkában lévő kis lakásáig az utat. Még a fényekkel is meg tudott barátkozni, a zene amúgy sem zavarta, mindig rosszul hallott. (A könyvelésen, ahol évtizedekig dolgozott, szerencsére csend volt, és Margó, a főnökasszony mindig hangosan és tagoltan, olyan főnökasszonyosan beszélt.) Csak az emberek, a rohanó, siető emberek ne lettek volna. Attól tartott, hogy egyszer fellökik, és ez a kavargó massza eltapossa. Félt az emberektől.- Te olyan kicsi vagy - mondta anyja, mikor kérte, hogy apjával mehessen a városi piacra -, elvesződnél. Maradj, jobb lesz így. Pedig szerette nagyon a kocsizást, a vastag lábú, lassú, gőzölgő hátú lovakat, hangos prüszkölésüket, a zöttyenőket, ahogy olyankor apjához verődött a bakon. Aztán a következő tavaszon meghalt az apja, anyja a mindig mérges nagyanya elől menekülve elszegődött ide, a nagyvárosba gyári munkásnak. Ő - nehogy baj érje - iskola után otthon ült. „Jobb lesz így - mondta mindig az anyja -, elvesződnél.” Miután végzett a kereskedelmiben, bolt helyett irodára ment dolgozni. „Jobb lesz így” - gondolta. De a kirakatok mindig vonzották. Még télen is sokáig el tudta nézni az ezüst és arany sztaniolpapírba csomagolt édességeket, elképzelte, hogyan bontogatná, ízlelné, simítaná ki és tenné albumba a csodaszép papírokat. De nem ment be soha, nem vett soha ilyesmit. Ahogy múltak az évek, egyre ritkábban ragadt le egy-egy portál előtt, és már sosem nézett a kirakaton túlra, a bolt belsejébe, hogy magát lássa ott elegáns formaruhában, kedvesen csacsogni a vásárlókkal. A kis kápolnába viszont egyre többet járt munka után. Csendesen leült a hátsó padba, és a gyermekkorában anyjától tanult imádságokat sorolta, míg el nem gémberedett a falakból, padlóból felszálló hűvösségben. Aztán hazament a bérházak közti szűk utcákon, evett és aludt. Megijedt, amikor gépek jöttek, és sok házat bontottak el, munkások sokasága építette egyre magasabbra a szürke betontömböket, és befedték, beépítették az utcát is, amelyen addig járt. Először óvatosan merészkedett be az új bevásárlóközpont önműködően szélesre nyíló ajtaján. Az ismeretlen kirakatok előtt, szorosan a fal mellett osont végig, kitérve az emberek és pillantásuk elől. Pihegve ért haza a biztonságos, kicsit sötét, de pedáns rendben tartott otthonba. Aztán ahogy egyre többször járt ezen az úton, már megszokta a fényeket, egyre többször állt meg a luxustermékeket áruló bolt kirakata előtt, csodálni a gyönyörű finomságokat. (Margó mindig úgy mondta: lukkkszus, és olyan szétfolyó, élveteg arcot is vágott hozzá.) A zene sem zavarta, csak az emberek. Ma is a mozgásuk irányát előre ügyesen kiszámítva tért ki az ajándékért vagy már ajándékkal törtető zajos csoportok útjából. Most a kirakat előtt sem akart megállni, de egyszer csak egy gyapjúsál esett elé, annak a fiatalembernek a nyakából, aki éppen megelőzte, és már az ajtóban a pénze után kutatva, sietős léptekkel ment az eladóhoz. Szép sál. Akaratlanul hajolt le érte, és gyűrte a kabátja alá. Puha, meleg - érezte. - Ebben biztos a templomban és a bolton kívül sem fázna. Szép sál, szólni kéne annak az embernek. A fiatalember ekkor - a veszteséget nem is észlelve - dolga végeztével kilépett az üzletből, és sietős léptekkel ment el mellette. „Ha már így alakult, jobb lesz így. Az se baj, hogy férfié volt. Ez biztos az én ajándékom.” Most a hideg sem zavarta, mikor kilépett az utcára, és a sok tülekedő ember is mintha távolabbra került volna. Valami részeg férfi énekelt, a gyapjúsál pedig olyan különös és puha és meleg volt. Mint amikor apa indult a vásárba, és a következő utcáig felülhetett mellé a bakra, és betakargatta a finom faggyúszagú báránybőrrel, hogy addig se fázzon. Néha a templomba is így mentek, és hazafelé együtt dúdolták, amit most az a rosszarcú ember ott, a fal mellett is énekel. Imádják a pásztorok, / Tiszta szívű jámborok. / Örvendeznek, hálát zengnek/Az Úr nagy jóvoltáért, /Egyszülöttfiáért. / Csillag támad Keleten, / Látják gazdag bölcsek. / Útra kelnek serényen, /És vélük drága kincsek. A dalt magában motyogva, önkéntelenül indult el a sálját vesztett fiatalember felé, kihúzta a kabátja alól a puha, meleg gyapjúsálat, és odanyújtotta.- Fiatalember, ezt elveszítette. Miután hazaért, akkurátusán elrendezte a szekrényben a ruháit, az összes bonbont kibontotta, és a zizegő, fényes, a kis lámpa fényét a szobában szerteszóró papírokkal beborította az egész asztalt, és félhangosan egyre csak énekelte a részeg ember énekét. Meglelik a Gyermeket, / Kit a csillag hirdetett; /Imádattal, ajándékkal/Előtte térdre hullnak, /S hódolnak mint Úrnak. Matróz Sohasem hajózott. Sok mindennel foglalkozott, dolgozott vagy húsz szakmában, harminc helyen, de hajón soha. Pedig nem félt a víztől. A Balaton partján nőtt fel, hamar megtanult úszni, aztán beletanult a vendéglátásba, ismerte az egész partot és őt is mindenki. Egy darabig Kutyának hívták, mert a nagyapja kántor volt a református templomban. Ez a nagyapja hozta neki Kanadából azt a csíkos trikót, amelyről a barátai átnevezték. A cimborák - mosolyodott el -, senki sem ismerné meg. Bár nem is akarná, hogy megismerjék. A borosta, a megmaradt pár fekete fog, a véres szem és az egyedüllét többhetes, ázott testszaga nem tesz kellemes társsá senkit. Tudta, hogy mit látnak az emberek, amikor ránéznek. Tudta, hogy mit éreznek, amikor elmegy mellettük. Gyűlölte az embereket. Mégis újra meg újra kiállt eléjük, hol egy táblát tartva, hogy szívbeteg, és segítsenek, hol valami reklámújságot szorongatva-ajánlgatva, hol meg csak egy üres kávéspoharat maga elé téve. Az emberek meg attól függetlenül, hogy tudták, hogy ő is tudja, mit gondolnak róla, adtak. Pénzt, szendvicset, cigit - meg persze szitkot, aztán verést is. Jó néhány boltos, butikos zavartatta el a biztonsági őrrel, ne rontsa a forgalmat, ne zavarja a gondosan megtervezett, vevőcsalogató látványvilágot. Most már csak rendőrt hívtak rá, azok is elzavarták szívesen. „Rohadjanak meg. Mind. Ha karácsony van, akkor is” - gondolta. A pláza előtt jó volt, nem bántották. Kicsit odébb tudott húzódni, a mozi épületének dőlve a szél sem érte, és hétköznap is nagy volt a forgalom. Most meg különösen. Kora délután óta kint volt, és magában vigyorogva nézte a fel-alá rohangáló izgatott, ajándékot, fenyőfát, akármit hajkurászó embereket. Időnként körbejárt, összeszedte az elhagyott forralt boros poharakat, perecdarabokat és csikkeket, a zsákmány nagy részét elfogyasztotta, és bámulta tovább az embereket. Késő délután már egészen jól érezte magát, semmi kivetnivalót nem talált az életben. „Hát, ha nekem jó, legyen nektek is - gondolta. - Ha karácsony van, akkor nesztek!” - És nekiállt énekelni az egyetlen karácsonyi dalt, amit tudott. Még a nagyapjától tanulta. Bár sosem értette, de szép volt a dallama, ezért valahogy megragadt benne. A három versszakot, amelyre még emlékezett, egymás után többször is elénekelte, egyre erősebben, biztosabban. Direkt nem rakott ki poharat, nem akart lejmolni. „Neeem, parasztkáim, most nem kell a könyörületetek, sajnálatotok. Most én a magam örömére karácsonyozok itt.” Élvezte, hogy egyre többen hallgatják és nézik. A megmaradt pár fogát, a véres, vizenyős szemét, dohánymorzsás szakállát, a foltos nadrágját, kabátját. „Nagypapától örököltem a hangom. Ő olyan szépen be tudta bömbölni az orgona mellől az egész templomot, hogy a hívők, de a hangszer hangja is alig hallatszott tőle.” Újra belekezdett a három strófába, de egyre inkább hiányérzete volt. Még kéne lennie itt valaminek, még volt pár versszak. Minden erejét megfeszítve kutatott az agyában, hátha a harmadik végére eszébe jut, hogyan kéne folytatni.- Nem megy, ezt se tudom jól. Rohadjatok meg, ezt se tudom jól. Ha most se sikerül, abbahagyom. Amikor az öltönyös férfi határozottan elindult felé, ösztönösen húzta az arca elé a kezét - ha ott üti meg, a maradék foga is kiesik -, de nem hagyta abba az éneklést. Nem jött az ütés. Mire újra felnézett, csak egy szép üveg bor volt előtte, meg a nénike, aki mindig a fal mellett jött ki a plázából, énekelte vele együtt a harmadik versszak végét, kezében egy piros dobozos bonbonnal. Várt egy kicsit, hátha tudja tovább az éneket a mamika, vagy esetleg odaadja a bonbont. „Hát akkor ennyi, ha nem megy, ne erőltessük, vége a műsornak, lehet hazamenni” - gondolta, amikor egyik elvárása sem vált valóra. Bár dugóhúzó híján kénytelen volt szétfarigcsálni és benyomni a dugót az üvegbe, mégis meg akarta adni a módját, így a mocskos matracon féloldalasán felkönyökölve, lassan kortyolgatta a francia bort. Olyan cseresznyeízt érzett, mint amilyet gyerekként a Sió utcában, ahol a falu összes gyereke dézsmálta a legkorábbi termést. Ahogy fogyott a bor, lassan újra kedve kerekedett énekelni.- Gyertek, egerek, hallgassátok! - kiáltotta a légópince sötétjébe. - Gyertek! Boldog karácsonyt! A hangos ének megtöltötte a teret, a szűk folyosókon, a beugrókban összevissza cikázott a hangja. A cseresznyeízű bor vékony patakokban folyt le kétoldalt a szakállára, és miközben azt érezte, hogy mégiscsak szeret élni, és még azokat a rohadt embereket is szereti, észre sem vette, hogy folyamatosan végigénekli az egész éneket. Menjünk mi is jászlához / Örvendező szívvel, /Boruljunk le lábához/Mély hódolattal hittel! / Isten ő és Megváltó, /Atyánál közbenjáró. /Nem félelmes: nyájas, kedves. /Mint kisgyermek jött hozzánk, /Biztatón mosolyog ránk. /Karácsonynak ünnepén /Hangozzék víg ének! /Mindenütt a földiekén /Ezt zengjék ifjak, vének: /Dicsőség az Istennek, /Békességaz embernek!/Az éj elmúlt, hitfény kigyúlt, / Az Isten gyermekké lett: /Nála az üdv s élet! ■ Kocsis István
