Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)

2012-07-01 / 26. szám

Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2012. július 1. m- 5 ÜNNEPI KÖNYVHÉT UTÁN... Töredezettségmentesítő éjszakák Megyünk vagy maradunk? Csak kö­rözünk vagy haladunk? Egy korszak, egy nemzet, egy csa­lád, egy ember kérdései lehetnek ezek. Ma is. Hisz tudjuk mindannyian, mert annyira beleszuggeráltuk már egymásba, hogy a magyarok milyen lógó orral ülnek a metrón, milyen fancsali képet vágnak az utcán. Innen csak menekülni lehet! Annál is in­kább, mert tudvalevő: „Aki nyugaton él, annak még a haja szála is máskép­pen csillog a napfényben.” (144) De hagyjuk meg az ilyeténképpen csillogó intelligenciát a nyugatosok­­nak, s lássuk meg az ambivalens, fájdalmas szépséget itt, a keleti fertá­lyon: az angyalbőrbe bújtatott nyo­morult emberét! Poros, eldugott kis település a kö­vetkező névvel: Angyalfalva. Sírva vigadó népség. Örömünnepkor bics­­kázó. Igazi hungarikum! Igen össze­tett jelenség. Ahogy Büky Anna fátyo­­los-borongós, mélybillentyűs és emel­lett néhol „malacka-prüttyögős” re­gényfutama. Vagy inkább - zenei példánál maradva - regényduettje. Két hang szól ugyanis. Vagy inkább suttog, hisz elismeri - mi mást is te­hetne - az anyai bölcsességet: „A sza­vak önmagukban csak légbuboré­kok.” (103) Olvasólámpa gyér világánál kör­mök, suttogó sorok, naplótöredékek, emlékfoszlányok, életdarabok. Éj­szaka történt benső mozgások lenyo­mata a regény. Éjszaka más a világ ar­ca. Éjszaka vándorolnak leginkább a kísértetek és kísértők, a gondola­tok. Árnyak a múltból, rémképek a jövőből. Lehunyt szemmel vizsgáljuk magunkat. Alámerülünk a benső tengerbe. Kapcsolatba léphetnek ve­lünk rég elhunyt szeretteink. Szólhat a nagymama unokájához. Üzenhet neki távoli földre: „Gyere haza!” Sö­tétben világossá válhatnak kérdése­ink. Más megvilágításba kerülhetnek problémáink. A poros otthon is csil­loghat. Az álom utazás az énbe, ha­za. „Az otthonom én vagyok.” (190) Első olvasásra nem is biztos, hogy feltűnik, milyen rafinált ez a regény, mennyire meg van komponálva! Nem tudjuk, hogy mikor beszél a nagymama, Angyalffy Viola, és mi­kor az unoka, Bobay Johanna Viola. A dőlt betűs szedés ellenére - az uno­ka hangjának jelölője - a sok név: öcs, báty, nővér és történet könnyen összekeveredhet. De nézzük időben, hisz csak „az idő, ami valódi” (189): A nagymama elkezdi írni a családtörténetet azért, hogy vezekeljen a múltban elkövetet­­tekért (illetve inkább el nem követet­tekért), s hogy hazahívja külhonban tévelygő unokáját, a tizenhat éves Jo­hannát, ki egykor rajongó szeretet­tel csüggött rajta. Időközben azonban meghal. Johanna, ki némi fáziskésés­sel (tíz-húsz év?) hazatér, a nagyma­ma családtörténete és saját régi - nagymamát utánzó! - és aktuális naplóbejegyzései rendezésével ve­zekel a múltban elkövetettekért (il­letve inkább el nem követettekért)... „A tradíció kötelez.” A regény a ké­sőn megtört hallgatásnak, a meg nem történt, az elmulasztott jónak ál­lított monumentum. Illetve Johanna részéről magának a nagymamának állított emlék. Szám­adás, dokumentálás, önigazolás. Ma­guk a bejegyzések nem időrendben követik egymást a kötetben. Van, hogy két naplórészlet között temati­kus az összefüggés, például a nagy­mama és az unoka is a szerelemről el­mélkedik. Johanna egyik karácsonyi megemlékezése - amely egyben el­ső berúgásának felidézése is, és amely az égő fával, a szimbolikus (halál)an­­gyallal talán a regény legkatartiku­­sabb része - arról tudósít, hogy a nagymama meghalt, semmi sem a ré­gi, utána mégis újra a nagymama be­jegyzését olvashatjuk egy még régeb­bi letűnt karácsonyról. A regény ezen építkezési módja is szimbolikus. Nemcsak a családfenn­tartó, az Angyal(ffy)-szív nagymama halhatatlanságát hirdeti, hanem ma­gát a folytonosságot is. A visszaem­lékezések tehát dialógusba lépnek egymással, „az izzadságszagú körfor­gást” (136) jelképezve ezzel. A két em­lékező - vagy Johanna maga, igazol­va a nagymamát? - sokszor ugyan­azokkal a nyelvi fordulatokkal él, je­lezve az elszakíthatatlan kapcsot, az „angyalffyságot” nagymama és uno­ka között. Az Angyalffyak nem angyalok. Sőt. Égi bírákkal száll szembe az az ügyvéd, aki őket a pokol tüze alól fel kívánja menteni. Nem sok mentsé­gük akad ugyanis. De még tán olyan börtönökbe se véletlenül kerülnek, ahová sokan tragikus véletlen folytán. Az Angyalffyaknak nem kell árulás, elég, ha azok, amik, s már megcsinál­ják a bajt. Lényükből fakad. Az An­gyalffy menthetetlen fajta. Makacs önsorsrontó. Sokfele bolygott, hazát­lan csavargó. De miféle realitásérzéket várunk egy olyan lánytól, akit Benedek Elek húga nevelt? S akinek olyan nagy­bátyja van, mint az a szerencsétlen kamáslis pojáca, Énei bácsi? Már kiskorában megérzi, amit később már tud, végzetét, melytől nem sza­badulhat, mely fajtáját ősidők óta sújtja. És el lehet menni magukat kü­lönböző pozitúrákba csavarók, hang­szálaikat vadul rezegtetők, igazságot nagy hangon hirdetők vagy akár rénszarvasok, koalamacik közé is (ahogy Johanna teszi). Ideig-óráig le­het feledni, lehet lélegezni, de aztán újra rátelepszik az emberre létének súlya, Angyalffy-valójának átka, s kapkodhat levegő után, fulladozhat az idegenségérzettől. „Áldozatnak lenni sokkal jobb.” (155) Sokkal egy­szerűbb - állapítja meg a nagymama, s később az unoka is. Akkor már nincs dolgunk. Nincs dolgunk a dolgokkal. Akkor már moshatjuk kezeinket, hogy hát ké­rem, ezeket a lapokat osztották oda­­fentről. Mi ilyenek vagyunk, ilyenek voltunk, ilyenek is maradunk. Az An­gyalffy szívós fajta. Szívósan ragasz­kodik a rosszhoz. „A tradíció kötelez." (169) A legelevenebb tradíció Angyal­­ffyéknál pedig az elfojtás. Hisz: „Csak az kiabál, aki fél.” (172) Félni márpedig nem lehet. Ha ezt a szabályt lefektetjük, a félelmet megöljük. Volt, nincs. Csak épp benső szobákban, féltve őrzött, ké­nyelmes biedermeier fotelunkban fe­dezhetünk fel egyszerre csak sokévi félelemgyilkolás után egy szép nagy, véres disznófejet. Vigyorog ránk. Körbezsongják a legyek, az ügyele­tes Angyalffy-bogarak. Mert hát kiből mit hoz ki az elfojtás. Van, aki akaratgyenge lesz, mint Angyalffy András, aki bátyja, István kedvéért akármilyen pártba beáll, vagy egy­szerűen hitvány ember lesz, mint az emlegetett pártharcos, ki nem átall­ja saját családjában kezdeni a föld­reformot. És milyenek lesznek az unokák? Min múlik ez? Viola szerint azon, hogy van-e bátorságunk felvállalni a múltunkat, feltárni a titkot, a szé­gyent, a szennyet. Erről a tudásról nem lehet nem venni tudomást, ezt a tudást nem lehet letagadni, nem le­het megszökni előle. A regény végé­hez közeledve Johanna így számol el vele: „Előttem a félút: az újrakezdés örömével vagy végtelen fájdalmá­val, a tudás birtokában, felismerve a felelősséget, mely mégiscsak oda köt végérvényesen, ahová tartozom." (137) Erőfeszítés kell tehát ahhoz, hogy az ember tovább tudjon lépni. De ha ezt hittel teszi, nagy esélye van egy boldogabb jövőre. Az Éjszaka történt nem ad könnyed életreceptet, nem felejtés­re, feloldódásra hív. A kötet egy nagy fohászkodás. Önátadás. „Atyám, itt vagyok Neked teljes tö­redezettségemben.” (162) Ezt a töredezettséget a regény nyelve is híven illusztrálja. Bobay Jo­hanna Viola ifjúi hevülettel több íz­ben meg kívánja fejteni a világegye­temet. Sokszor önismétel, olyan, mintha minden vallási irányzatot, mellyel találkozott, összegyúrna, mintha néhány szlogen megmaradt volna, s ezeket bevetné az önmaga körül pörgésbe. így többször válik kissé patetikussá, túl nagy szavakat használ, túlontúl ki akarja mondani a kimondhatatlant. Az ilyen túlzások megtördelik, kissé darabossá teszik néhol ezt az egyébként finoman szőtt szöveget. Hasonlóképp nem tűnik túl sze­rencsésnek a mottók, idézetek hal­mozása. Néha már túlterheltnek érezhetjük a duettet ennyi mellékszó­lammal. Az a feltárulkozó, töprengő jelleg, mely a napló sajátja, tökélete­sen elég volna a drámaiság érzékel­tetéséhez. De erre a kereső, emléke­ző, vallomásos alaphangra nehezed­nek még a bibliai idézetek, a fajsúlyos verssorok, szövegrészietek. Nincs szüksége a naplónak külső hitelesí­tésre, jöjjön az bár Pilinszkytől vagy Hamvastól. Vagy valamiféle általánosító tö­rekvés ez? Talán arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy Bobay Johanna Vi­ola esete bárkivel megtörténhetett volna. Mintha azt hirdetné ez a mot­tónapló, hogy mindegyik család elő­­vehetné a maga ládikáját, mindenki el­kezdhetné róni gyónó sorait, hisz mindenkinek van ellepleznivalója, mindenki bűnös. (Ha nem is háborús.) A regény legszebb kompozíciós eleme az az ellentétes mozgás, mely nagymama és unoka szövegei közt végbemegy: a nagymama szavai el­fogynak, az unoka szavai megszapo­rodnak. A nagymamának elakad a lélegzete, az unoka végre megtanul lélegezni. A nagymama és az unoka is hazatér. ■ Kinyik Anita Büky Anna: Éjszaka történt. I.A.T. Ki­adó, 2012. Ára 2990 forint. A világ görbe tükörben Százhuszonöt éve született Karinthy Frigyes Nézem utolsó képét: töprengve a tá­volba figyel, komolyan és szomorúan. „Nagy, erős fején kissé ziláltan állt sű­rű haja, melynek egy-két tincse a homlokába lógott. A szeme kicsi volt, s a pillantása gyors, az arccsontjai erősek. Az ember nem nézte volna írónak, ha nem ismeri. Inkább hajós­­kapitánynak, mozdonyvezetőnek esetleg, vagy dzsungelvadásznak.” Tamási Áron jegyezte föl ezt róla a halála előtti évben. Pedig vérbeli író volt az 1887. június 25-én szü­letett Karinthy Frigyes. Sokoldalú és sziporkázó. Mindenből irodalmat csinált: öröméből, örö­kös pénzadósságából, be­tegségéből. 1936 tavaszán a Buda­pesten és Bécsben végzett vizsgálatokból kiderült: agydaganata van. Stock­holmban Olivecrona pro­fesszor sikeres agyműtétet hajtott végre Karinthyn. Az önmagát szüntelenül figyelő író megkezdte ki­vételes élménye szavak­ba formálását. Közben meghalt leg­kedvesebb barátja, Kosz­tolányi Dezső. Kettős fáj­dalom szorításában ké­szült el az Utazás a kopo­nyám körül című regé­nye. 1938. augusztus 29- én Siófokon agyvérzésben meghalt. Nézem a születését, a tragikus befejezést, és megdöbbenve látom, milyen kevés időt kapott: ötvenegy évesen, tele tervekkel távozott. Vidá­man képzelve el a halálát: „A sír mögött fölállított dobogón, kedvesen hajlongva, a lelkes tapsokra megjele­nik a meghökkent gyászolók előtt.” Csengő hangon megköszöni a bú­csúztató szavakat, a véget nem érő di­cséreteket. És a végén jót nevet. Mert az volt az igazi énje, játékosan kinyíló humora. „Világformáló agyá­nak” szüntelen teremtése. Mindmáig legnépszerűbb köny­vét, így írtok ti című stílusparódiá­ját huszonöt évesen vetette papír­ra. Valaki találóan nevető bölcsnek nevezte. Az is volt és maradt egész életében. Más, mint a többiek, ke­serűbb és mélyebb. A legkisebb humoreszkek is villantak nála. A Ta­nár úr kérem, az Utazás a kopo­nyám körül, a Capillária, A cirkusz ma is friss és izgalmas írások. Regé­nyei, novellái, jelenetei, publiciszti­kái elevenen hatnak. És akkor még nem beszéltem a verseiről: Nem mondhatom el senkinek, Üzenet a palackban. Nyomasztotta a kizökkent idő, a reménytelenség élménye: „itt va­gyok az Elhagyatottság Harmincadik / Szélességi, a Szégyen / Századik Hosszúsági / s a fogatösszeszorító Dac / Végső Magassági Fokán, vala­hol messze vidéken / És kíváncsi va­gyok, lehet-e még jutni előbbre.” Bántotta az önkínzó magány, az újabb háború közelsége; költeménye­iben ezekre próbált választ találni. Sokan érezték úgy, hogy apró­pénzre váltotta tehetségét. Van ben­ne igazság. Mint műfajteremtő zse­ni ezt is megtehette, tékozolhatta öt­leteit. Maradandóan él tovább mint a legkülönösebb klasszikusunk. Kedves képem a Nyugat folyóirat jubileuma a Zeneakadémián. Az 1932-es felvétel jobb szélén Móricz, Babits, Füst, Kosztolányi mellett Ka­rinthy látható. Ő a legkisebb. A másik, az utolsó fotók egyikén viszont egy magas fiatalember áll. Fi­gyelmesen hallgatja az evangélikus lelkész búcsúbeszédét: fia az, Karin­thy Ferenc (Cini). Tíz év, és ő is ki­próbálta erejét, jeles író lett. Cini fél­testvérét, Gábort elhatalmasodó pszichiátriai betegsége megakadá­lyozta abban, hogy kiteljesítse költői pályáját. S végül az unoka, Márton, a színházalapító és rendező, aki ma ébren tartja a családtörténetet, segíti a titkok felderítését. Karinthyk a vonuló időben, de a legnagyobb: Karinthy Frigyes! ■ Fenyvesi Félix Lajos A Parisette kávéház asztalánál... Örömmel adunk hírt róla, hogy az Evangélikus Missziói Központ - Ma­gyar Evangélikus Rádiómisszió kiadásában megjelentettük a keresz­tyén verseket tartalmazó, Ne félj! című CD lemezt. A verseket előad­ja Badin Ádám felvidéki előadóművész, csellón közreműködik Buro­­vincz Laura. A CD ára 1500 forint, megrendelhető az Evangélikus Missziói Köz­pontnál: 1164 Budapest, Batthyány Ilona u. 38-40. Telefon: 1/400-3057, e-mail: evmis@lutheran.hu.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom