Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)

2012-12-16 / 50. szám

Londoni magyar karácsony Budai beszélgetés Sárközi Mátyás íróval Kedves Olvasó! Újra itthon, Magyarországon. A sűrű londoni ködből a téli tavasz­ba érkezett november végén. A Litea könyvesboltban türelmetle­nül várták olvasói, nemcsak szí­nes, érzékletes prózája, de a dedi­káláshoz járó vidám történetek miatt is. Sárközi Mátyás a tragikus sorsú Sárközi György és Sárközi Márta fia, Molnár Ferenc unokája. Az 195Ó-OS forradalom bukása után telepedett le Angliában. Dolgozott a Szabad Európa Rá­dió, majd 1966-tól a brit közszol­gálati rádió, a BBC magyar osztá­lyának munkatársaként. Több mint negyven éve jelennek meg írásai: hazai ifjúságának emlékeit és az angliai ma­gyar emigráció minden­napjait éppúgy megidézte köteteiben, mint nagyapja házasságait, de tollhegyre tűzte például a kommunis­ta diktatúra irodalompoli­tikáját is. A várbeli találkozó után kérdeztem egy pohár vö­rösbor mellett - elsősor­ban új könyvéről. A Pár­ban magányban című kötet dokumentumregény Babits Mihály és Török Sophie há­zasságáról.- Ezrével írnak regénye­ket házaspárokról, házas­társi viszonyokról - mond­ja mosolyogva. - Rendsze­rint arról van szó, hogyan viszonyul a férfi a nőhöz, hogyan simul össze egy kapcsolat. Illusztris nagy­apám azt mondta egyszer: a házasságban nagyon fon­tos, hogy mindkét fél jó színész legyen, és jól játssza el a szerepét. Ha ismert párról ír az ember, akkor még izgalmasabb a feladat. Tíz éve érlelődött ben­nem az új könyv, amikor egyszer csak azt láttam, hogy Onagy Zol­tán - nagy rémületemre - elorozta előlem a témát: megírta Babits és Török Sophie házasságát... Gyor­san beszereztem, elolvastam, és megnyugodtam: nem egészen ar­ról szól, amiről én írni akartam.- Milyen volt ez a kapcsolat ?- Egy nagyon félszeg, harminc­öt éves költőt - aki már irodalmi személyiség, a Nyugat szerkesztő­je - váratlanul letámad egy nő, aki jóval fiatalabb, nem jó költő, és célja, hogy a költőfejedelem fele­sége legyen! Babits élete utolsó harmadában sok betegséggel küsz­ködött, és akkor derült ki, hogy ez az asszony - eredeti nevén Tanner Bona - odaadó feleség is tud lenni, aki ápolja haldokló férjét, minden nehézségben mellette áll. Kellett is egy ilyen társ, mert sok gond ne­hezedett Babits vállára, gondol­junk csak a Baumgarten-díjjal kap­csolatos bonyodalmakra. Többféle dokumentumból: nap­lókból, magánfeljegyzésekből, me­moártöredékekből és versekből formáltam meg az élettörténetü­ket, amely bár egyedi, de ha végig­olvassuk, látjuk, hogy általános érvényű.- Ön a Sztehlo Gábor alapította „gyermekköztársaság ”, Gaudiopolis, azaz Örömváros polgára volt. Mi­lyen emlékeket őriz az embermentő evangélikus lelkészről?- Köztudomású, hogy Sztehlo Gábor, mint a protestáns Jó Pásztor Egyesület lelkésze, 1944-ben azt a megbízást kapta, hogy kapcsolatai révén próbáljon üldözötteket menteni. Úri há­zakhoz beprotezsálva, tíz-tizen­ötönként, a Svájci Vöröskereszt anyagi segítségével több száz zsi­dó gyereket mentett meg. A Vár­ban két helyen is volt ilyen „inté­zet”. Ezek rendszerint katona­tisztek, arisztokraták, jómódú nagyiparosok, kereskedők házai voltak, ahol befogadták a gyere­keket. Ha nyilas suhancok be­csöngettek, hogy van-e itt zsidó, akkor rájuk förmedtek: mit kép­zelnek, vitéz Szenczi Aladár lakik ebben a házban.- Mi történt a háború befejezése után?- A háborúban nagyon sok gye­rek maradt árván, félárván. Gábor bácsi vállalta, hogy felneveli őket. így jött létre Gaudiopolis, a fiúk városa és egy kisebb leányinterná­tus háromszáz félárvával. Gábor bácsi az isteni szeretet nevében minden üldözöttet befogadott. Én 1946-ban kerültem a Farkastanya nevezetű, Árnyas úti nagy kas­télyba. Hálótermünkben voltak megmentett zsidó és arisztokrata gyerekek, erdélyi menekültek, sőt még egy nyugatra menekült nyilasnak a fia is. A köztársaság ifjú polgárai köz­­társasági elnököt, minisztertaná­csot is választottak saját soraik­ból. Bátyám, a televíziós rendező Horváth Adám volt a kultuszmi­niszter. (A miniszterelnöki tisztet Keveházi László későbbi evangéli­kus lelkész töltötte be. - A szerk.) így nevelkedtünk ott, igen jó légkör­ben, Gábor bácsi szeretetében fürdőzve. Nem kényszerített ránk semmi­féle evangélikus hitéletet, de min­den este énekeltünk. Azt is el­mondta: akinek a temploma túl messze van, s egy jeges zivatarban nem jut el oda, az bemehet az ő is­tentiszteletére. Sztehlo Gábor a maga puritán és gyermekszerető módján apánk volt apánk helyett! Később Sztehlo nagy tiszteletű úr gyerekközösségét a Budakeszi úti épületből egyszerűen kiebru­­dalták, az egészet államo­sították.- Hetvenöt éves az idén. Készített számvetést ?- Soha nem vagyok elé­gedett. Nem vagyok bi­zonyos benne, hogy a leg­jobb műveket adtam ki a kezemből. Valaha közép­távfutó voltam, a Vasas MÁVAG atlétikai klub színeiben. Tudom, hogy az utolsó kör előtt csen­getnek, mert jön a cél­egyenes, és akkor bele kell erősíteni. Most ket­tőzött sebességgel írom új munkáimat, hogy a leg­fontosabb terveimet be­fejezzem.- Közeleg a karácsony. Milyen az ünnep London­ban?- London karácsonyra minden évben kap egy égig érő fenyőfát Norvé­giától, hálából, amiért a második világháború vé­ge felé az angol hadsereg felszaba­dította az országot a hitleri meg­szállás alól. A hatalmas fát a Tra­falgar téren állítják föl. A tövében már karácsony előtt zsoltárokat énekelnek, betlehemet tesznek széles ágai alá. Az ünnep Angliában nem a szentestével kezdődik, akkor egy jó vacsora van; az angolok számá­ra karácsony napja az igazi ünnep­nap, amikor az ajándékozás meg­történik. A karácsonyfa, mond­hatjuk, szinte újdonság: Viktória királynő német férje, Albert her­ceg hozta magával. A szokásos ka­rácsonyi ételek a töltött pulyka, az áfonyaszósz meg a puding. Én nem cserélném el ezeket a magyar vacsorával, nálunk mindig ez utóbbi kerül az asztalra. Az éjféli misére sokan elmen­nek, talán a közös éneklés kedvé­ért. A katolikusok kisebbségben vannak, mi is a kerületi anglikán templomba járunk, nagyon ked­ves a gyülekezet. Ilyenkor nem­csak a megszületett Jézusra gon­dol az ember, hanem szeretteire is, gyermekkorára, a havas Buda­pestre, a legközelebbi - várva várt - találkozásra... Fenyvesi Félix Lajos Idén az advent utolsó vasárnapja és vízkereszt közötti két hétben sajá­tosan alakul a templomba járók nap­tára. Ahol minden istentiszteletet megtartanak ebben az időszakban, ott karácsony táján egymás után négy napon, majd az év végén há­rom napon gyűlhet egybe Isten né­pe igét hallgatni, imádkozni, éne­kelni. Ez változó összetételű gyüleke­zetét jelent. Van egy „másnapos” réteg - nem fizikai értelemben, hanem azokra értve, akik általá­ban minden másnap (karácsony, húsvét, pünkösd) jönnek a temp­lomba. Ennek lehet szervezési „Megyünk?” - kérdezi Estragon. „Menjünk” - feleli Vladimir. „Nem mozdulnak” - szól a rende­zői utasítás. Eredetileg így fejező­dik be a reményteli várakozás kijó­zanító paródiája, Sámuel Beckett Godot-ra várva című drámája. Estragon és Vladimir azért vár Godot-ra, mert úgy érzik, ő értel­met és célt adna szánalmas életük­nek. Tőle várják sorsuk gyökeres megváltozását. De Godot nem jön. Néha ugyan megtöri a várakozást a Fiú, akit Godot hírnökeként, útké­­szítőjeként egy groteszk Kereszte­lő Jánosnak vagy akár az egyház va­lamely igehirdetőjének is értelmez­hetünk, de ő is mindössze annyit közöl: Godot nem tudott eljönni; késik, de egészen biztosan eljön. Ok pedig várnak tovább. Unal­mas ismétlések, céltalanság, értel­metlenség, mozdulatlanság jellem­zi ezt a várakozást. Ott van benne a félelem, amelyet a szereplők és minden olvasó ugyanúgy érez: Go­­dot soha nem fog eljönni... Valóban ilyen lenne az egyház népének adventi várakozása? Cél­talan, üres, értelmetlen, unalmas? Mintha ennek adna hangot Keresz­telő János is, aki börtönben van, és ott hall Krisztus cselekedeteiről. „ Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?”- világos, egyértelmű ad­venti kérdés. Kétségtelenül meg­szólal benne valamiféle bizonyta­lanság is, de sokkal inkább őszinte várakozás és az igazság iránti nyi­tottság jellemzi. Keresztelő János nem Godot-ra vár, nem egy illúziót kerget, nem egy élethazugságot akar igazolni, hanem az Eljövendőt, a megígért Messiást várja, és nem fél az igaz­ságtól. Kérdése mindössze arra vo­natkozik, hogy ez az Eljövendő - akiről a próféták azt hirdették, hogy kérdéseinkre válasz, betegségeink­re orvosság, reménységünknek be­teljesülése és életünk világossága lesz - Jézus-e, vagy valaki más? Nem kerülhetjük meg ezt a kérdést. A színházban a korábban elké­szült, de már régen nem játszott előadások felidézésére, esetleges oka - ünnepi előkészületek, uta­zás, de akár sajátosan értelmezett tömegiszony is. Az igehirdetők számára külön feladat a sorozat végén nem rutinszerűen, hanem ezt a célközönséget is megszólít­va fellépni a szószékre. Sokan élnek olyan helyzetben, hogy a nagy ünnepeken csak egy is­tentisztelet érhető el számukra. A szórványban lévők számára e nagy ünnepi szakasz négy pontján kíná­lunk elcsendesedési lehetőséget: advent, karácsony, az évváltás és vízkereszt alkalmára. Áldott ünneplést mindenkinek! Dr. Lackner Pál korrekciójára szolgál az úgyneve­zett felújító próba. Minden adventi időszakban szükségünk van erre nekünk is. A karácsonyt megelőző készülés­ben nem a várakozáson van a hang­súly. A kérdés: kit várunk? Ezért az adventi időszak nem egy „csalfa, vak remény” életben tartása, még csak nem is üres hagyományok őr­zése, hanem őszinte keresés, kérde­zés, önvizsgálat - abban az értelem­ben, amelyre Pál apostol biztat: „ Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e ?!” (2Kor 13,5a) Ki az Eljövendő, akit várunk, aki már eljött, aki folyamatosan úton van felénk, és aki el fog jönni az idők vé­gén teljes dicsőségben „ítélni élő­ket és holtakat”? Keresztelő ártatlanul ül, nem sokkal később lefejezik, emberileg a helyzete reménytelen. Ilyenkor természetes még egy ilyen nagy ige­hirdető esetében is, hogy elbizony­talanodik. Ez számunkra is bátorí­tás lehet mélységeinkben. Mégsem ragad bele ebbe a helyzetbe, hanem kérdez, méghozzá attól, aki a legin­kább illetékes, akire vonatkozik a kérdés, aki választ tud adni neki. Ne érjük be kevesebbel mi sem! A hívő életnek fontos eleme és ta­pasztalata a kételkedés, az elbizony­talanodás és a gyötrő kérdések. Csak azzal nem fordul elő mindez, aki nincs élő kapcsolatban Krisztus­sal. Ne tagadjuk, a mindennapjaink sokszor éppen olyan szánalmas ké­pet festenek, mint Estragon és Vla­dimir élete. Elhatározzuk, hogy el­indulunk, de aztán nem mozdulunk. Müyen jó, hogy a megígért Messi­ás, Jézus Krisztus nem ránk vár, ha­nem ő az, aki mozdul, aki mindig úton van felénk. Értünk jön. Ez az, ami minket is kimozdíthat a célta­lanságból, és megmozdíthat, elindít­hat az Isten által készített cél felé. Kezdjük meg a 2012. évi adventi felújító próbát! „Megyünk?” - kér­dezzük egymástól. „Menjünk!” - feleljük egyszerre. A folytatás pe­dig egyedül attól függ, hogy kit te­kintünk a rendezőnek. Grendorf Péter Adventi felújító próba „Te vagy-e az Eljövendő' vagy mást várjunk ?” (Mt 11,3)

Next

/
Oldalképek
Tartalom