Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-12-16 / 50. szám
2 ♦ 2012. december 16. ülyg&yfg „... j öve vény voltam, és befogadtatok...” Mt 25,31-46 Emikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. Összegyűjtenek eléje minden népet, őpedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felől, a kecskéketpedig balkezefelől állítja. ” „ Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottál, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna ? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna ? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád ? A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akár csak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg. ” pikkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre. Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg. Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? Akkor így felel nekik: Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg. És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre. ” A címül írt jézusi mondatnak egy példázaton belül két formában való előfordulása megengedi azt, hogy egy kérdőjelet téve mellé elgondolkodjunk rajta. Lehet csupán ezt az egy szót is kiemelni meditációnk alapjául: befogadtatok? S most tegyük félre a szokott sablonokat: karácsony a szeretet, a gyermek, a család ünnepe... Ezek önmagukban igazak, s mégis egyoldalúságukban sokszor félreértetik az ünnep lényegét. Most így fogalmazom meg: a karácsony a befogadás ünnepe. Hetek óta azon fáradozunk - családban és iskolában, munkahelyen és gyülekezetben -, hogy eleget tegyünk a karácsony elvárásának. Ajándékokat veszünk, díszítünk, és díszeket készítünk, éneket tanulunk, és jó falatokat művészkedünk a vendéglátáshoz. De a karácsony igazi elvárása nem ez lenne, hanem a befogadás! Ezek a szavak: „jövevény”, „befogadás” azonban más érzetet keltenek. Nem karácsonyit, nem ünnepit. A jövevény az út porától, a hajléktalan a körülményei miatt ápolatlan, piszkos, büdös. Az élet országútján otthont lelki értelemben nem találó ember nem árasztja a vonzó, másokat mellé állító illatot. Pedig lehet, hogy ha befogadnánk, az élete más lenne, a megelőlegezett bizalomban megmosdhatna, a meg nem indokolt szeretetben eltűnne a taszító szag, s ha nem is rögtön vonzó, de elgondolkodtatóan érdekes lenne az illata. Karácsony a jövevények ünnepe. Karácsony a befogadás alkalma. Jönnek a „szeretteink” közül olyanok, akik egész évben böjtölnek, hiszen nem kapnak annyit, amennyi járna, vagy amennyit várhatnának. Jönnek a munka- vagy iskolatársaink, akik mellett közömbösen elmegyünk, s a hátuk mögött még - másokkal együtt vagy magunkban - meg is mosolyogjuk őket. Jönnek ismeretlenek, és valami módon tudtunkra adják, hogy egy csöpp jóságra, csipetnyi emberségre várnak - tőlünk. Jövevények... Befogadtatok? - kérdezi Jézus. És jövünk mi, s az ajándékok utáni vágyunkkal, az ünnepi hangulatra, a szép dallamokra, a csöndre, a szépen terített asztalra való éhségünkkel befogadást kérünk. Igen, nagy ritkán, őszinte pillanatainkban bevalljuk, hogy jövevények vagyunk, s befogadást keresünk - mi, az erősek, mi, a látszólag otthonnal bírók, mi, a felszínen mosolygók... Karácsony a jövevények ünnepe, a befogadás napja. Mi is történt ott, az első jövevények ünnepén? Jövevény lett az Isten, befogadásra váró, kicsiny, magatehetetlen, tisztába tételt igénylő csecsemő, akinek számára nem volt hely sem a vendégfogadóban, sem a többi otthonban. Isméjük jól az első három evangélium betlehemi tudósításait. Jövevény volt nemcsak a szent család a kis Jézussal, hanem az Isten Fia felcseperedve és felnőttként is. A rókáknak volt barlangjuk, az égi madaraknak fészkük, de az Ember Fiának nem volt hová fejét lehajtania... Az induló életfunkcióktól, állatok átható szagától, később izzadságtól, út porától büdösen, koszosán, jövevényként ott fekszik a jászolban, ott áll a templomban, ott jár Palesztina útjain az emberré lett Isten. Ezért a jövevények és a befogadás ünnepe karácsony? Nem ezért! Isten nem azért hajolt alacsonyra - (Pál szavaival) nem azért alázta meg magát -, hogy méltatottak s egyszer egy évben ünnepeltek legyenek a jövevények, és ha többre nem, legalább egy napra befogadjuk egymást mi, emberek, a mindenki-jövevény-emberiség tagjai. Nem azért vállalta ezt az életformát, hogy szánakozásból, sajnálatból foglalkozzunk vele, s 365 közül egy nap erejéig befogadjuk őt. Isten azért vállalta még ezt a mélységet is, hogy - tékozló fiúként - befogadjon minket, örök jövevényeket. Karácsony erről szól: a bűn, az Isten-nélküliség, félrecsúszott életünk földönfutóvá tett minket; de Isten abban a tehetetlennek tűnő kisgyermekben, Jézusban befogadott minket. Megnyílt az ég, megnyílt az édenkert kapuja, megnyílt az atyai ház ajtaja, s az ajtóban ott áll tárt karokkal a befogadó Isten, a Jézusban megismert mennyei Atya. Akik meglátják őt, akik meghallják a nyitott ajtón behívó szavát, azok maguk is nyitott emberekké válnak - olyannyira, hogy önnön változásukon maguk is elcsodálkoznak. Csak az Isten befogadó szeretetét megérző ember, közösség, gyülekezet válhat befogadóvá. Jézusnak - a ,Jézuskából” legnagyobbra nőtt mindenek Urának - a szava jusson el fülünkön, értelmünkön át a szívünkig 2012 karácsonyán: jövevény voltam, és befogadtatok... Ifj. dr. Hafenscher Károly A szív ügyei Szvorák Katalin torontói koncertje Szvorák Katalin Liszt-, Kodály- és alternatív Kossuth-díjas énekművész 2012. őszi észak-amerikai koncertkörútjának utolsó állomása Toronto volt. A Magyar Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház meghívására október 27- én adott a városban nagy sikerű záró hangversenyt. Másnap, vasárnap, a reformáció ünnepén szimbolikusan és valóságosan is hálaadással zárult a látogatás, amikor a művésznő az evangélikus istentiszteleten énekszolgálatával egy maroknyi hívő áhítatát tette még emlékezetesebbé. Szinte leírhatatlan az élmény ereje, amikor egy kis közösség lehetőséget tud adni, s lehetőséget kaphat arra, hogy vendégül láthassa a mai Magyarország művész követeinek egyik legjelesebbikét. A torontói Magyar Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház a legkisebbek közül való közösség, mégis már nyolcvan évet tudhat maga mögött az emigrációs szétszórtságban. Templomépület és állandó lelkészi jelenlét híján is élő közösség, hiszen a clevelandi gyülekezet két pásztora, Tamásy Éva és Tamásy Zoltán kéthetenként (esetenként tízórás utazással) ellátja a lelkészi szolgálatot. így merülhetett fel Szvorák Katalin meghívása is Torontóba, mivel a művésznő éppen a clevelandi evangélikus gyülekezet meghívására náluk koncertezett. Torontóban dr. Mekis Éva egyházfelügyelő körültekintő, jó szervezésének köszönhetően közel százan jöttek el a rendkívül borongós, esős időben, hogy meghallgassák Katalint. Koncertjének híre pillanatok alatt futott végig a helyi magyarok „hálóvilágán”, mint olyan program, amely fontosnak ígérkezik. Mert szerencsére a szív ügyeivel, mint Szvorák Kati is, még mindig másképp vagyunk, mint az általános hírekkel. Itt nem lehet szó sietségről, kapkodásról; ahhoz, hogy át tudjuk élni, meg tudjuk tapasztalni - például az ő művészetén keresztül - életünk szépségét, nos, ahhoz nemcsak idő, hanem teljes odafigyelés is kell. Akik a hangját lemezről vagy a hálóról ismertük, tudtuk, hogy a személyesen megélt dolgok nem tűnnek el nyomtalanul, hanem szépen, lassan belülről építik át a lelkünket, táplálják emberségünket. S ahogy reméltük, úgy történt. Szvorák Kati énekművészete, egyénisége, az általa megszólaltatott és felidézett világ ennek az odafigyelésnek a jegyében tárult elénk ezen a koncerten: őszintén, szeretettel kaptunk, s ilyen lelkűlettel fogadtuk őt. Nagy, közös lélekemelésnek éreztük az ökumené szándékával összeállított, általa megszólaltatott egyházi énekeket, a történelmi múltra emlékező dalokat, nem is beszélve a magyar határon belüli és kívüli tájegységek sajátos énekeiről. Számunkra, akik a hazától távol élünk, átültetve vagy kiszakadva a magyar kultúra tápláló talajából, a személyes élmény még sokkal fontosabb, sokkal éltetőbb lehetőség ahhoz, hogy nyelvünket, önazonosságunkat megőrizhessük az idegenben. A művész vendégek, akik időről időre ellátogatnak hozzánk, talán nem is sejtik, hogy szavaik, énekeik, egy-egy mondatuk a lélek milyen mély rétegeibe képes behatolni, milyen sebeket tud meggyógyítani... Úgy gondolom, Szvorák Kati azok közül való, akik sejtik ezt az összefüggést. Nemcsak azért, mert maga is Magyarország jelenlegi határán kívül született magyarnak, s neveltetett magyarnak, hanem azért is, mert küldetésnek, szent hivatásnak tekinti művészetét; számára a pályáját kísérő „kisközösségek éltető ereje volt mindig az elsődleges”. Régi korok üzenetét hozta a művésznő tisztán csengő, lágyan hajló hangjával, mert a régiek, az ősi kultúrák sokkal jobban tudták nálunk, mik az élet legnagyobb értékei, és életük szerves részét alkotta a közös éneklés, zenélés. Tudták, hogy Isten jelen van életükben. Az édesanyáktól tanult első dalocskáktól kezdve egészen a felnőtté érésig az ünnepi pillanatokat valamilyen formában a dal, a zene töltötte ki. Dalaik úgy szóltak a teremtett világról, hogy közben saját örömeiket és bánataikat is beléjük szőtték. Szvorák Kati tolmácsolásában ez a szerves összetartozás Isten és ember közt központi helyet kap. Nemcsak huszonhét lemeze a bizonyíték rá, hanem az is, hogy következetesen járja a világ kis magyar közösségeit azzal a meggyőződéssel, hogy ahová hívják, oda fényt visz dalaival. Népek és nemzetek közötti egyességet hirdet azzal, hogy a Magyarországot körülvevő népek dalait is megszólaltatja - ahogyan ezt a torontói koncerten is tette. Furcsa világban élünk. Anyagi gazdagságunkat gondoljuk fontosnak, pedig az elektronikus világ „szegénységével”, vagyis „mindentelérhetőségével” éppen ezt az emberi közelséget, például a közös dalokban felcsendülő közös rezgést képtelenvisszaadni, amelyre annyira vágyunk, amelyre annyira szükségünk van-lenne. Szvorák Kati torontói koncertje visszaadta a hitet abban, hogy érdemes „emberközelbe” hívni arra érdemes művészeinket. Mert ha hívjuk őket, akkor szívesen jönnek. Koncertje után sokunk szívében a hála és az öröm érzése maradt, amelyet a rohanó világ nem tud többé onnan kitörölni. Simándi Ágnes A SZERZŐ FELVÉTELEI
