Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-07-15 / 28. szám
2 •* 2012. július 15. FORRÁS Evangélikus Élet SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 6. VASÁRNAP - ROM 6,12-18 Isten, szívem neked adom... Oratio oecumenica Mennyei Atyánk! Hálát adunk neked azért, hogy tudhatjuk és érezhetjük, bármi történt is velünk az elmúlt héten, te mindenkor ott voltál mellettünk. Abban bízva visszük eléd imádságunkat, hogy te most is figyelsz ránk, és meghallgatod szavainkat. Istenünk, ma hálát adunk neked keresztségünkért. Azért, hogy ismered életünket, tudod, hogy kik vagyunk, és úgy szeretsz minket, hogy tenyeredbe vésed nevünket. Hálát adunk neked a nyárért, a pihenésért, a töltődésre kapott időért is; a lehetőségekért, a találkozásokért, az élményekért. Add, hogy a munkás év után ne csak testünk töltődésére figyeljünk, de lelkünkre, annak táplálására is legyen gondunk. Urunk, megvalljuk neked, hogy sokszor csak a magunk életével, csak saját szükségleteink kielégítésével foglalkozunk, és nem látjuk meg a mellettünk élők hiányait. Adj nekünk nyitottságot, hogy észrevegyük azokat a helyzeteket, amikor rajtunk keresztül akarsz adni valamit, és ne fordítsunk hátat sem egymásnak, sem pedig neked. így kérünk, légy azokkal, akik nehéz napokat élnek át; akiket betegség, magány vagy bármiféle nehézség gyötör. Te bátorítsd azokat, akik hozzád készülnek. Te légy az, aki a gyászolókat erősíted. Hozzád fohászkodunk, Urunk, kérünk, hallgass meg minket, mert hisszük és valljuk, hogy te vagy a mi teremtőnk, aki megváltottál minket, újra és újra nevünkön szólítasz és magadénak mondasz bennünket. Hála legyen nagy és minden értelmet meghaladó irgalmadért. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Zsolt 51,4; »Teljesen mosd le rólam bűnömet, és vétkemtől tisztíts meg engem!« Az előbbiekben a zsoltáros mint olyan ember, aki újat akar kezdeni, kért kegyelmet és bocsánatot az elkövetett bűnökre és az új élet kezdetére. Mostantól pedig szinte egészen a zsoltár végéig mint valaki, aki növekedni szeretne, kéri a mind alaposabb »megmosdatást« és megtisztítást. Mivel az »első kegyelem« csak bevezetése, kezdete a megtisztulásnak; ebben rekednek meg azok, akik csupán a »tényleges«, külső bűnt látják, mi több, még a visszaesés veszedelme is fenyegeti őket. Ezenfelül még a kegyelmet is elveszítik, mivel megkeményednek, és gonoszabbá lesznek, mint annak előtte voltak, bár ezt nem látják, és nincs is szándékukban. Helyzetünk valójában a következő: kell, hogy Ádám kitakarodjék - Krisztus pedig betérjen hozzánk. Ádámnak meg kell semmisülnie - Krisztusnak pedig egyedül uralkodnia és jelen lennie. Ezért nincsen vége ebben az életben a mosdatásnak és megtisztításnak; mivel a velünk született Ádám azokat a jó cselekedeteinket is, amelyeket a megkezdett és növekvő új életben teszünk, megrontja és bűnné teszi, ha Isten nem arra lenne tekintettel, hogy a kegyelem már elkezdte tisztára mosásunkat.” M Luther Márton: A negyedik bűnbánati zsoltár (Zsolt 51) (Weltler Ödön fordítása) A Nyomorultak című regény vége felé Hugo az 1832-es párizsi forradalomról ír. Miközben a barikád mögött harminc-egynéhány felkelő a halálra készül, miközben a vészharang zúgása és ágyúk döreje rázza Párizs házait, egy apa gyermekével a Luxemburg-kertben sétál, sütkérezik a napon. Miközben másik két fiúcska napok óta nem evett, a sétáló gyermek a hattyúknak veti kalácsát. Azt írja róluk Hugo: „Vannak emberek, akik nem is kívánnak többet; akik ha övék az ég azúrja, azt mondják: ez elég! A csodában elmerült álmodozók, akiknek figyelmét a nagy tündöklés elvonja az emberről, akik nem értik, hogy is lehet törődni ennek éhségével, annak szomjúságával... Különös, de való, ők beérik a végtelennel. Az ember nagy szükségletéről, a végesről, ami lehetővé teszi az emberi ölelkezést, nem vesznek tudomást. (...) Örömtől sugárzó, de voltaképpen komor lelkek ezek. Nem sejtik, hogy szánalomra méltók. Hiszen azok. Aki nem sír, az nem lát." Ma is vannak olyanok, akik függetlenek akarnak maradni. Ahogyan az az apa is a fiával: ne függjenek a világ száz bajától, ne függjenek nyomortól, forradalomtól, hadd örülhessenek a nyári napsütésnek, az esőtől felfrissült, zöld növényeknek. A Római levél alapállása, hogy semmiképpen nem vagyunk függetlenek. Vagy a bűn szolgálatára adjuk oda magukat - és a gonoszság fegyverei leszünk -, vagy Istennek adjuk át magunkat. Talán tudunk függetlenedni a minket körülvevő nyomorúságtól. Vannak, akik nem vállalják a függőséget a párkapcsolatban, és házasságkötés nélkül élnek együtt. Az emberi életnek, gondolkodásnak, cselekvési rendszereknek megvan a maguk menetrendje. Lehet cifrázni, lehet egyszerűsíteni, de a lényeg lényeg marad. S ha túlbonyolítjuk vagy túlságosan leegyszerűsítjük, akkor a tartalom látja kárát. Tartalomhoz a forma - emlegettük már sokszor itt, a Régi-új liturgikus sarok hasábjain is. Isten igéjének mérhetetlen gazdagságához, Isten szeretetének áradó fantáziájához, Isten cselekedeteinek, áldásának, jóságának bőséges kínálatához nem illik a primitív forma, mint ahogy helytelen lenne az isteni széphez emberi cirádákat tenni (emberi dekoráció, művirágok stb.). A legegyszerűbb formát használjuk - mondja az egyik egyházi vezető a jelentős ünnep előtti pillanatokban, amikor a lelkészek kérdezik, milyen rend szerint zajlik az istentisztelet. Azután kiderül: a legegyszerűbb rend azt jelenti, hogy az Agendából elhagyjuk ezt a tételt is, meg azt is, rövidítünk ezen meg azon a szövegen. Takarékoskodni kell az idővel, a gyülekezetre is tekintettel kell lenni. Csak röviden, egyszerűen. Nem kell túlragozni. (Azután kiderül, hogy az istentisztelet lezajlik ötven perc alatt, az azt követő közgyűlés pedig majd’ három órán át tart...) A gyülekezet úgysem tud figyelni. Redukáljuk az egészet a legszükségesebbre. Nem bonyolítunk, nyár van, most csak a lehető legegyszerűbb istentisz-Vannak, akik nem vállalják a függőséget az őket körülvevő közösségtől - járástól, megyétől, hazától -, csak saját békességüket, nyugalmukat keresik. Mégis, miközben szabadságunkért küzdünk, egyre élesebben kitűnik, mennyire nem vagyunk szabadok. Vagy a gonoszság eszközei, vagy Isten szolgái vagyunk. A népmesék visszatérő mozzanata, amikor a herceg kastélyába fogadja a királykisasszonyt, s meghagyja, hogy a kastély minden szobájába bemehet, csak a hetvenhetedik szoba ajtaját ne nyissa ki. Valahogy így vagyunk, amikor a függőség vagy-vagy kérdése elénk kerül. Hiszen ki akarna a gonoszság szolgájává lenni?! Igen, átadom életemet Krisztusnak! Aztán nagyon hamar kiderül, hogy Krisztus végigjárhatja életem hetvenhat szobáját, de a hetvenhetediknek az ajtaját, amely mögött önzésem és félelmeim sárkánya lakik, zárva tartom előtte. Hála legyen Istennek, a döntés nem a miénk. Érdemes igénk egy-egy részletére különösen is odafigyelnünk: „mint akik halálból életre keltetek”, „nem a törvény, hanem a kegyelem uralma alatt vagytok”, és „melynek követésére adattatok”. Ezek a szakaszok arra épülnek, amit Jézus mondott tanítványainak: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak ki (...) titeket.. (Jn 15,16) Ezek a szakaszok arra épülnek, amit múlt héten olvastunk Pál apostolról: hogy Jézus állította őt meg a damaszkuszi úton, Jézus fordította meg Pál apostol életét. Hála legyen Istennek, hogy ő már döntött: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43,1) Mi zárva tartjuk előtte hetteletet tartjuk - hallom egy lelkész testvérem szájából. Meleg is van, nem jó izzadni a fekete Luther-kabátban, a gyülekezet is türelmetlenebb, mint máskor. Fogjuk rövidre. Elég egy ének, imádság meg az igehirdetés. Talán - ahogy mondani szokás - a kevesebb több. Nem cifrázzuk, nem tartunk úrvacsorát sem, csak egy rövid áhítatot, csak a legfontosabbat - így a konferencia vezetője vasárnap reggel. Ez most rendkívüli eset — mondja -, gyorsan túl vagyunk az egészen, s azután lehet más programot csinálni. Ne terheljük a rövid időt azzal, hogy teljes istentiszteletet tartunk. A vasárnapi kötelezettséget ezzel letudjuk, s azután jöhet a lazább program. Tudom, számos gyülekezetben még ma is szokás, hogy húsz perccel a kezdés után érkeznek emberek a templomba. Nekik nem kell a körítés, elég, ha az igehirdetést hallják, úgyis az a lényeg. Minden más csak töltelék, külsőség, amit el lehet hagyni. Csak emberi ceremónia, s ha szép is, de végső soron feledhető... Ilyenkor szívem mélyén mindig elszomorodom. Olyan emberek mondanak s tesznek ilyet, akiknek nincsen igazi liturgiaélményük. Nem élték át, hogy a liturgia valójában Isten liturgiája. Az istentisztelet egésze az ő közhasznú munkája, munkaterülete. Nem tapasztalták meg, hogy a liturgiában az élő Istennel lehet találkozni. Nem hatott rájuk az istentisztevenhetedik szobánkat, ő viszont kitárta magát teljesen előttünk. Mi - bűneink miatt - eltakarjuk magunkat előtte, ő azonban igazságának, tisztaságának erejével hagyta, hogy a kereszten megfosszák ruháitól, s nem szégyenletes meztelensége, hanem szeretetének hatalma lett akkor láthatóvá. Nem mi döntöttünk, hogy kinek a szolgálatába állunk. Jézus választott ki, Jézus hívott meg minket, hogy hozzá tartozzunk. Keresztségünkben belevont minket saját sorsába: vele együtt meghaltunk, és vele együtt életre keltünk. Már nem saját életünket éljük, hanem Jézus életét. Nem magunkéi vagyunk, hanem azé, aki értünk meghalt és feltámadt. Sokat mosolyogtunk a szocialista idők reklámjain: „Cipőt a cipőboltból!” Pedig milyen fontos, hogy minden az legyen, aminek szánták! Légy az, aki vagy! Több házasság, több család egységét bontja meg a szereptévesztés. Papucsférj - mondjuk, ha egy férfi gyerekként viselkedik a házasságban. Olyan egyszerű kimondani, hogy a férj és feleség társai egymásnak, mégis annyiszor látjuk, hogy valaki apáskodik vagy anyáskodik férje-felesége fölött. Ugyanilyen súlyos, ha a gyereket barátnak nézik a szülők, és rápakolják azokat a terheket, amelyeket ők maguk is alig tudnak hordani. A leggyakoribb szereptévesztés, amikor a gyerek válik családfővé: az ő akaratára figyel az egész család. Néha nevetséges helyzetek alakulnak ki, valójában azonban családi tragédiák előszobája, ha ilyen szereptévesztésbe kerülünk. Cipőt a cipőboltból: az apa legyen apa, a feleség legyen feleség, a gyerek legyen gyerek. Légy az, aki vagy! let egésze, hogy a liturgia gazdagságában, az állandó szövegekben vagy alkalmi mondatokban, visszatérő formákban és újszerű pillanatokban, a mély belső összefüggésekben és a mívesen felépített dramaturgiában a Mindenható közeledik hozzánk, Krisztus van jelen, szólít meg, cselekszik velünk. Bár ma nem a nagy és kiemelkedő személyiségek korszakát éljük, mégis vannak evangélikus egyházunkban nagyszerű igehirdetők, kivételes prédikátori karizmával megáldott lelkész testvérek. Az őket hallgatók nemegyszer így fogalmaznak: megfog, megszólít, mozdít az igehirdetés. Nincs is szükségünk másra. Ami előtte meg utána zajlik, nem is olyan fontos. Talán bele sem gondolnak, hogy a liturgiában is hangzik az ige. A bevezető rész nem olyan, mint a koncerten az előzenekar, hanem az igehirdetés szerves része. Isten szava szólal meg, s a világegyház több ezer éves tapasztalata szerint a Lélek az igeolvasásban, a zsoltárokban, az imádságban, az akklamációkban, a hitvallásban, az éneklésben is munkálkodik. Sőt! Ott, ahol a lelkész nincs megáldva igehirdetői karizmával, de hűségesen készül, és imádságos lelkülettel végzi szolgálatát, a Szentlélek sokszor megadja, hogy a liturgia szavai sodornak. Arra is van bőven tapasztalata az egyháznak, hogy ahol az igehirdetés elerőtlenedett, ott a li-A VASÁRNAP IGÉJE Pál apostol ennél a gondolatnál már felszólító módot használ. Először hangzik a tény, a kijelentés, hogy aki Jézussal együtt meghalt a keresztségben, az vele együtt fel is támadt új életre. Először hangzik az evangélium: „Én sem ítéllek el téged!” Aztán a felszólítás: „Menj el, és többé ne vétkezz!” Nem a törvény parancsa ez. Mert a törvény külső rendet ad. Aki a törvény betűjét olvassa, csak közvetett kapcsolatban áll azzal, aki adta a törvényt. Az új élet felszólító ereje pedig éppen a találkozásban áll. Abban, hogy Jézussal együtt haltunk meg, hogy vele együtt támadtunk új életre. Az új élet felszólító ereje abban áll, amit az Úr mond: „Ne félj, mert én veled vagyok!” (Ézs 43,5) Először az evangélium, s abból születik az új élet felszólítása: „Tagadókat is adjátok át az igazság fegyvereiként Istennek!” Az új élet nem magától fejlődik. Ahogyan a férj sem „magától” válik férjjé, a szülő sem magától válik szülővé, hanem az embernek minden újabb helyzetben fel kell vállalnia azt, akivé vált. így nekünk is, mivel Jézus mellénk állt, vállalnunk kell azt, akik vagyunk: keresztyén életünket. S bár a döntés egyszer s mindenkorra szól, a megtérés mégis naponkénti. Pál apostol maga is küzd halálra ítélt testével, és a nagy elhatározásból csöndes imádság születik. ■ Bencze András Imádkozzunk! „A megtérésre, Jézusom, /Kérlek, te adj erőt, /Hogy megállhassak egykoron, / Uram, színed előtt!” (EÉ 319,6) RÉGI-ÚJ LITURGIKUS , SAROK turgia többi része tartotta a gyülekezetei, munkálta a hitet, építette a közösséget. Igaz ez az előkészítő és bevezető liturgiára éppen úgy, mint a szentségi liturgiára (keresztségre, úrvacsorára). Nem érdemes és nem szabad tehát könnyed hanyagsággal lemondani az istentisztelet igehirdetésen túli részeiről. Nemcsak azért, mert az egész alkalom személyfüggővé válik (tudniillik hogy „milyen” a lelkész), hanem azért, mert az egyház Ura ebbe a „többe” nagyon-nagyon sok kincset rejtett el. Nem szabad, nem érdemes ezeket az ajándékokat figyelmen kívül hagyni. Tudjuk ugyan, hogy a hit hallásból van, de azt is tudjuk, hogy az igehirdetés sokkal több műfajban megjelenik, nem csupán a prédikációban. Ezért az életben működő, a dolgokat leegyszerűsítve látó mondás - „a kevesebb több lehet” - nem igaz az istentiszteletre. A színgazdag, eseményekben dús, Isten fantáziagazdagságát hordozó liturgia esetében igaz, hogy a kevesebb nem több. Annak pedig, aki még nem élte át ezt a gazdagságot, hangozzék a biztató szó: tudatos nyitottsággal tegye ki magát a liturgia hatásának, befogadva Isten - így is - gazdagon áradó szeretetét. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) EVAN6ELIKUSELET.HU Amikor a kevesebb nem több!
