Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-11-18 / 46. szám
2 -m 2012. november 18. FORRÁS Evangélikus Élet I ( Oratio oecumenica SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ ELŐTTI (REMÉNYSÉG ) VASÁRNAP - MT 24,1-14 Reménység az ítéletben A VASÁRNAP IGÉJE Istenünk! Szeretnénk most csöndben eléd lépni. Te jól látod, milyen utakon jöttünk ma hozzád, milyen gondolatok, gondok, örömök, kérdések lakoznak szívünkben. Hozzád fordulunk most, aki útitársunkká szegődtél, és azt ígérted, velünk maradsz műiden napon a világ végezetéig. Kérünk, hadd érezzük meg jelenléted erejét ma és a hétköznapi pillanatokban egyaránt. Segíts, hogy néped tagjaiként szereteted tanúivá legyünk ott, ahová küldesz, és ahol helyünket kijelölöd. Add, hogy ajándékaidat, áldásaidat, amelyekben részünk lehet, szívesen megosszuk, továbbadjuk embertársainknak. Tégy minket követeiddé, akik evangéliumodat hirdetik szóval és tettekkel - otthon, munkahelyen, iskolában és amerre csak járnak. Könyörgünk hozzád a szenvedőkért. Azokért, akik nehéz terheket cipelnek, akiket gondok nyomasztanak, betegségek törnek le. Azokért, akik kilátástalannak látják a jövőt, és azokért is, akik számára csak a földi élet valósága létezik. Könyörgünk hozzád azokért, akik természeti csapások, háborúk áldozataivá váltak és válnak, akik elvesztették szeretteiket. Könyörgünk a halál révén állókért, hogy békességet találjanak tebenned. Könyörgünk felsebzett földgolyónkért, ahol annyi emberi önzés és gyűlölet uralkodik, ahol sok embertársunkat tévesztenek meg hamis célok, eszmék, és nem ismernek föl téged: az Élet forrását, a Menedéket, a Célt. Könyörgünk szeretteinkért: köszönjük, hogy egymás mellett állhatunk, hogy ajándékká, támasszá, rád mutató jellé lehetünk egymás számára. Segíts, hogy minden dolgunk szeretetben menjen végbe. Könyörgünk hozzád saját magunkért: erősíts minket a jóért, igazért való küzdelmeinkben, állj mellénk a szenvedésben és a megpróbáltatások között. Taníts, hogy egyedül hozzád meneküljünk, keresztedre nézzünk, és belekapaszkodjunk irgalmas szeretetedbe. Segíts, hogy komolyan vegyük ítéleted valóságát, de kérünk, légy mellettünk, és szabadíts meg a kétségbeeséstől. Kérünk téged, Istenünk, teljesítsd be rajtunk ígéreteidet. Add, hogy már most átéljük a te egyszerre jelen lévő és majdan eljövendő országod örömét, amikor a te nevedben vagyunk együtt, a te akaratodat cselekedjük, és neked adunk hálát sokféle ajándékodért. Légy velünk, vezess minket, hogy Jézus lábnyomába illeszkedjen az életünk. Békességedet és áldásodat kérjük családunkra, otthonainkra, szeretteinkre, országunkra és az egész világra. Egyedül rád van szükségünk. Jöjj el, jöjj újra el - szabadításodat hozva! Ámen. Az Evangélikus Élet 2005-2011. évi lapszámai PDF formátumban letölthetők a www.evangelikuselet.hu címről. ‘Evangélikus ÉletS Ige ‘Evangélikus ÉletS Az ítélet a magyar nyelvben (is) többjelentésű. Mindenekelőtt az igazságszolgáltatás jut róla eszünkbe: a bíró büntet és jutalmaz, bár korunkban inkább csak büntet. Az ítélet másik gyakori jelentésében olyan katasztrófa jellegű, nemkívánatos eseményekre utal, amelyeknek van ugyan természetes magyarázatuk, de bekövetkezésüket a súlyosságuk vagy hevességük miatt mégis hajlamosak vagyunk természetfölötti akarat megnyilatkozásának tekinteni. Ezzel már közelítünk az ítélet harmadik értelméhez, amely a mai vasárnapnak, a reménység vasárnapjának témájához kapcsolódik: amikor Isten megnyilatkozik, és nyomában a dolgok rejtett természete is nyilvánvalóvá lesz. Amikor mindenkiről lehullik az álarc. Mindenről és mindenkiről kiderül az igazság. Minden annak látszik, ami, és olyannak látszik, amilyennek Isten ítéli. Amikor Isten kilép a rejtőzködésből, és megnyilatkozik, akkor minden átláthatóvá - divatos mai kifejezéssel - transzparenssé válik. Ezt fenyegetőnek érezhetik mindazok, akiknek van mit takargatniuk. Kezdve azokon a vezető politikusokon, akik a világ színpadán „Krisztusként” azaz minden bajra és nyomorúságra gyógyírt és megoldást ígérő „Messiásként” lépnek fel, noha nem azok. Sokakat meg is téveszthetnek, de csak egy ideig. És fenyegetésnek érezhetik ezt a Krisztus nevében egyre nagyobb számban fellépő, új keletű „próféták” és hittérítők is, akik - mint állítják - Krisztus „teljes evangéliumát” hirdetik, de a valóság az, hogy ellenkező tartalommal prédikálják az evangéliumot, mint ahogy Krisztus hirdette és élte. Míg Krisztus e világban nélkülözést és sok más nyomorúságot helyezett kilátásba követőinek, üldöztetésekkel együtt, addig ezek a hamis „evangélizátorok” Jézus nevében gyógyulást, egészséget, gazdagságot, karriert és társadalmi megbecsülést ígérnek azoknak, akik hallgatnak rájuk. Amíg Krisztus a kereszt mindennapi felvételére, önmaguk, a világ és a bűn számára való naponkénti meghalásra szólította követőit, addig ezek a nagy népszerűségnek örvendő „hittérítők” már ebben a földi életben ígérik hallgatóiknak a bűneik fölötti végső diadalt és vele mindazt a dicsőséget, erőt és hatalmat, amelyet Krisztus az eljövendő világban mint örökséget tartogat övéinek az Istenben való élettel együtt. Egy napon azonban Isten kilép a rejtőzködésből, és megnyilatkozik: igazsága fényével mindent és mindenkit megvilágít és átvilágít, és olyannak mutat meg, amilyen valójában. A reménység vigasztaló evangéliuma ez mindazoknak, akiknek a Krisztus evangéliumához való hűsége - a világ és a világ értékrendjét és szellemiségét követő, elvilágiasodott egyház ítélete szerint - nem egyéb, mint meghaladott, elavult nézetekhez való makacs ragaszkodás, amely ma semmiképpen sem kívánatos, hanem inkább üldözendő. Igen, van remény azok számára, akik egyre nehezebben várják, hogy az őket körülvevő álarcosbál egyszer véget érjen. Van remény mindazok számára, akik nem haszonélvezői, hanem áldozatai annak, hogy a világban és a szekularizálódott egyházban ma semmi sem az, mint aminek látszik. Mert ők nemcsak imáikkal sürgethetik, de reménységgel várhatják is azt a mindenki számára félelmetes napot, amelyet a régi próféták „az Úr napjaként” emlegettek: amikor Isten is leteszi világot kormányzó hatalmának álarcait, és minden ember előtt nyíltan fölfedi arcát. Bár a színről színre való látás megrázó élmény lesz, éppen ez hozza majd el az üdvösséget azoknak, akik - Krisztus szavával - mindvégig kitartottak a benne való hitben és a szeretetben. Addig a napig azonban úgy tűnik, hogy a Krisztushoz és evangéliumához hűséges hívők valamennyien rászedett, megtévesztett, becsapott emberek. Éppen ezért nehéz mindvégig kitartaniuk. Reménység nélkül pedig egyenesen lehetetlen. Ha a Krisztusban hívőknek magukból kellene kicsiholniuk a reménységet, akkor minden bizonnyal mindannyian elvesznének. De a hívőknek szerencsére rendelkezésükre áll a reménység Lelke. Ahogy Pál apostol a galatáknak írja: „Mi ugyanis a Lélek által, hitből várjuk az igazság reménységét” (Gál 5,5) „...a reménység pedig nem szégyenít meg...” - vallja Róm 5,5-ben, sőt hozzáteszi, hogy a Szentlélek a reménységgel együtt ráadásul még Isten szeretetét is a hívők szívébe árasztja. A Szentiélektől kapott reménység tehát hitben tapasztalást ad arról, ami most még rejtett. Ezért amikor itt a földön minden azt sugallja, hogy a hívők rászedettek, és Isten nem törődik velük, a Szentlélek a reménységgel együtt elvehetetlen bizonyosságot teremt a szívükben, hogy Isten akkor is szereti őket, amikor ennek semmilyen külső jelét sem tapasztalják. A Szentlélek a hit tekintete előtt mintegy átlátszóvá teszi Isten álarcait: a különféle szenvedéseket, megaláztatásokat, igazságtalanságokat, betegségeket, de még a halált is, és megmutatja Istennek az ezek mögött az álarcok mögött rejtőző igazi arcát, amely az atyai szeretet szelíd vonásait viseli. így teremti meg a hitben való kitartáshoz nélkülözhetetlen reménységet. De a SzenÜélek gondoskodik arról is, hogy Isten országának tiszta evangéliuma - a világ és a hamis próféták keltette hangzavar közepette is - az utolsó napig hirdettessék, és minden néphez eljusson. Mert Isten igazságos, és addig nem tart ítéletet, amíg az ítélettől való megmenekülés lehetőségét minden népnek és minden embernek föl nem kínálta. Isten csak ez után lép ki a rejtőzködésből, hogy azokat, akik hittel fogadták az evangéliumot, elválassza azoktól, akik elutasították. Mert ez az ítélet negyedik jelentése: a hívők és a nem hívők szétválasztása. Ezen a napon teljesedik be Mai 3,18 jövendölése: Jakkor ismét látni fogjátok, hogy különbség van az igaz és a bűnös között, az Istent tisztelők és az őt nem tisztelők között” Pál apostol szerint (Lásd: Róm 12,12) a hívők ebben a reménységben örvendezhetnek. Ez teszi őket kitartóvá a nyomorúságban, és állhatatossá az imádságban. ■ Véghelyi Antal „És a te lelkeddel!’’ Immáron tizenhat éve szolgálhatok Isten kegyelméből és a gyülekezet jóindulatából a szombathelyi gyülekezetben. Már az első istentiszteleten örömmel tapasztaltam, hogy a Prőhle-féle - akkor még egyedül használatban lévő - Agenda kyrie, bűnvallás, kegyelemhirdetés része elején mondott köszöntés (salutatio: „Az Úr legyen veletek!”, „Az Úr Jézus Krisztus kegyelme legyen mindnyájatokkal!”) elhangzása után nem maradt néma a gyülekezet, hanem válaszolt: „És a te lelkeddel.” Kétségtelen, hogy elődöm teológiai látásának és kifinomult liturgikus érzékének volt köszönhető, hogy istentiszteletünk dialógus jellegére már ezzel is elkezdte tanítani a gyülekezetét. Eszmélésem idején, majd teológiai tanulmányaim során mindig értetlenül álltam az előtt a sajnálatos tény előtt, amelyet egykori gyülekezetemben és szerte az országban tapasztalhattam: tudniillik hogy az Agendánk és énekeskönyvünk által felkínált gazdag istentiszteleti rendekből alig használunk valamit. Lapozgattam az Agendút, nézegettem az énekeskönyv elejét, és csodálkoztam, de egyben bosszankodtam is, hogy e kincseket egyáltalán nem ragyogtatjuk, és a lelkészek gyülekezeteink többségében meg sem próbálkoznak azzal, hogy e kincsestárból gazdagodjanak, és gazdagítsák az eléggé egysíkú magyar evangélikus istentiszteletet. Olyan ez, mint annak a furcsa embernek az esete, aki télen-nyáron egyszabású és egyszínű ruhában jár, pedig a szekrényében ott sorakoznak a szebbnél szebb és különböző ünnepekhez méltó felöltők, díszek és ékszerek. A szürkeség és egyoldalúság egyértelmű jele volt az egyhangúság is, illetve a lelkész beszédkényszere. Nem elég, hogy az igehirdetés monológja az istentisztelet idejének jelentős részét elfoglalta, de még a liturgia tételeiben is hallgatott a gyülekezet, sőt gyakran az áment is a lelkész mondta a gyülekezet helyett, nem várva arra, hogy rajta kívül más is megszólaljon. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az énekversek vagy éppen az ámen éneklésével a gyülekezet mégis részt vett egyfajta párbeszédben, de ennek tudatossága igencsak kérdéses. Idejekorán rádöbbentem, hogy az istentisztelet felépítésének és liturgikus építőköveinek magyarázatával kell kezdeni a gyülekezet tanítását, mégpedig kiindulva a Szentírás megfelelő helyeiből, amelyek alkalmazva ugyan, de a századok során beépültek a liturgia szövegébe. Áldások, köszöntések, üdvözlések, figyelemfelhívások, hitvallásra szólítások sorozatát halljuk az istentiszteleten, amelyek forrása zz Ószövetség és az Újszövetség különösképpen a páli levelek, amelyek maguk is számos liturgikus szöveget őriztek meg az utókornak. Az Ószövetségből egyik kedvelt részem Ruth könyvében olvasható (2,4): „Éppen akkor ment ki Boáz is Betlehemből, és azt mondta az aratóknak: Az Úr legyen veletek! Azok így feleltek neki: Áldjon meg az Úr!" A jó modor és a profán élet rendje is megköveteli, hogy ha valaki köszönt, arra válaszolunk. Az istentiszteleten sokkal többről van szó, hisz a megszólítás és köszöntés a Szentháromság Isten nevében történik, aki az Úrban, Krisztusban jött és jön közel hozzánk. Isten erőterébe von a köszöntés, de erre a szolgálónak is szüksége van, ezért hangzik: „És a te lelkeddel.” Ez azt jelenti, hogy a pap is Isten irgalmára szorul; ugyan speciális szerepben van, szent szolgálatban áll előttük, de hangzik a felszólítás: Ne feledd! Az Úr Jézus nélkül senki vagy! Ebben erősít meg engem a gyülekezet az egyetemes papság elve alapján, amikor válaszol. Nem elég gondolni, nem elég csendben közbenjárni, hanem hangosan és emelkedetten ki kell mondani a liturgiában mindazt, ami a gyülekezet szava! A keresztyén közösség nem titkos társaság, ahol a kimondott szavak és a ki nem mondott gondolatok mozaikjaiból csak a beavatottak értik, hogy mi történik. Az evangélium hirdetése nyilvános beszéd, az istentisztelet világos és a kívülálló számára is értelmes egész kell, hogy legyen! Szombathelyen a gyülekezet ezt megértette és gyakorolja, és reményeim szerint a minden teológiai alapot nélkülöző - jórészt féktelen érzelmek vagy egyházpolitikai célok motiválta -, romanizációt dünnyögő gyerekes hangok is lassan halkulnak már. RÉGI-ÚJ LITURGIKUS Sokan mondják egyházunkban, hogy a lelkész magányosan végzi szolgálatát a gyülekezetben. Ezt a magányt az istentiszteleten éli meg először, amikor passzív gyülekezetét lát hétről hétre. Hiszem és vallom, hogy a liturgiában szóban és tettben egyaránt aktív gyülekezet (istentiszteleti önkéntesség!) az istentisztelet utáni gyülekezeti életben is egyre inkább a szolgálatra késszé lesz. Igen, mert minden szolgálatunk az oltártól indul, és oda érkezik vissza. A lelkész erővel és áldással végezheti hivatásból fakadó munkáját, mert hallja és tudja, hogy a gyülekezet tagjai Krisztus közelében akarják őt tudni. „Az Úr legyen veletek!” „És a te lelkeddel.” Ezen múlna? Higgyük el, hogy nemcsak a szavakról van szó, hanem a mögötte rejlő szent tartalomról. Azt kívánom minden kedves olvasómnak, hogy fájjon minden ki nem mondott szó, amely a hit titkaira irányul az istentiszteleten. Fájjon, és a fájdalom enyhítése miatt mondassék ki egyre több gyülekezetünkben, amit ma még csak csend és tétlenség helyettesít! Presbiteri üléseken és bibliaórán, hittanórán erről is beszélgethetünk, próbálgathatjuk, és tanulhatunk együtt közösségben! ■ Gregersen-Labossa György EVANGÉLIKUS ÉLET. HU
