Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-10-21 / 42. szám
4 2012, október 21. KERESZTUTAK Evangélikus Élet Szlovák lelkész magyar irodalomról latinul... Wallaszky Pál születésének 270. évfordulója ► Hazánk történelmének sajátossága a nemzetiségek egymás mellett élése. Ennek jó példái ma is a többnyelvű községek, gyülekezetek. Evangélikus közegben jellemzően a német és szlovák ajkú közösségek őrzik ezt a múltat. Bár a legtöbb helyen már megszűntek a nemzetiségi nyelvű istentiszteletek, olykor-olykor alkalom nyílik a hagyományok felélesztésére, a régi értékek felszínre hozására. Wallaszky Pál születésének évfordulója alkalmából szeptember utolsó hétvégéjén mindhárom szolgálati helyén megemlékeztek az evangélikus gyülekezetek tudós lelkészükről. Jolsván (Jelseván) - ahol negyven évig élt és működött - kezdődött az ünnepségsorozat. Ezt követte Tótkomlós, ahol elkezdte lelkészi szolgálatát, majd a cinkotai gyülekezet ünnepségére került sor, amelyre hivatalosak voltak a tótkomlósi testvérek, valamint a szomszédos szlovák származású gyülekezetek tagjai is. A rendezvényt megtisztelték az országos és a XVI. kerületi szlovák önkormányzat képviselői, Tótkomlós és Cinkota elöljárói, intézményeinek vezetői. Különleges színt adott az együttlétnek a népviseletbe öltözött asszonyok kórusa, amely szlovák dalokkal köszöntötte a vendégeket a Cinkotai Tájház udvarán. Melegh Judit rendezvényszervező mutatta be a tájházat a résztvevőknek. Az ősi evangélikus templomba vonulva a kétnyelvű istentiszteleten Szpisák Attila tótkomlósi lelkész szolgált, Isten igéjét a házigazda - e sorok írója - hirdette. Szincsok György helytörténész mutatta be Wallaszky Pál irodalomtörténeti munkásságát, majd Juraj Dolnozemsky olvasta fel ez alkalomra írt versét szlovákul. A vendégek számára Cinkota történetét a helyi egyházközség másodfelügyelője, Szász József önkormányzati képviselő foglalta össze. Az Otcenás (Miatyánk) és az áldások után Németh Csaba orgonaművész jóvoltából felejthetetlen zenei élményben lehetett részük a jelenlévőknek. Az istentiszteletet követő fogadáson további köszöntések hangzottak el, és testvéri beszélgetés kezdődött a gazdagon terített asztalok mellett. A régóta áhított, újra megszólaló szlovák szavak sokakban elevenítettek fel régi gyülekezeti és családi emlékeket, és reményt adtak a nemzetiségi hagyományokat őrző közösségek további kapcsolatának fenntartására. ■ Vető István Wallaszky Pál 1742-ben született a Hont vármegyei Bagyánban. 1753-tól a Selmecbányái gimnáziumban, 1756-tól Rimaszombatban tanult. 1757- ben Pozsonyban szónoki tanulmányokat folytatott, és két évig a bölcselet-teológiai tanfolyamot hallgatta. Már tanuló korában beszélt latinul, magyarul, németül és tótul; értett görögül és zsidóul. 1767-től Lipcsében teológiát, bölcseletet, régi nyelveket és történelmet tanult. 1769-ben a tótkomlósi evangélikus gyülekezet hívta meg papjának. Betegeskedése miatt 1780 tavaszán Cinkotára költözött; így könnyebben érintkezhetett az irodalmi körökkel. Azonban egészsége itt sem volt kielégítő, pár év múlva ezért lemondott állásáról, és a Gömör megyei Jolsvára, utolsó lelkészi szolgálati helyére költözött. 1824-ben halt meg Jolsván. Wallaszky írta Magyarország első folyamatos előadású irodalomtörténetét. Nagy irodalomtörténeti rendszerezése, a Conspectus reipublicae litterariae in Hungária (Magyarország irodalmának áttekintése) először 1785-ben (Pozsony-Lipcse), másodszor - erősen megbővítve -1808- ban (Buda) látott napvilágot. Könyvének tagolásával a hagyományossá váló irodalomtörténeti periodizáció alapját vetette meg: a mohácsi vészig terjedő első fő rész első szakasza az őskort, vagyis a hun-szkíta rovásírás kérdését tárgyalja, a második a középkort, a 11-15. századot; az „irodalom újjászületésével" a reformációval kezdődő másik nagy periódust pedig 1776 osztja két korszakra. Forrás: Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái (1891-1914); A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig (főszert Sőtér István; Akadémiai Kiadó, 1964). 1956 az Alpok fővárosában ► Az 1956-os forradalom és szabadságharc következményeként mintegy kétszázezer menekült hagyta el Magyarországot. Közülük körülbelül száznyolcvanezer az osztrák határon át távozott nyugatra. A menekültek jó része diák volt, akiknek elhelyezését, ellátását és továbbtanulását meg kellett oldani. Mindebből jócskán kivette a részét Innsbruck városa. A gyerekek, fiatalok elhelyezésében kiemelkedő szerepet vállalt egy fiatal jezsuita szerzetes, Szentkereszty György. Kevesen tudják, hogy Innsbruck városa milyen fontos szerepet töltött be a kommunizmus elől menekülő honfitársaink befogadásában. Három hullámban érkeztek a menekültek: 1945-ben, 1949-ben és 1956-ban. Az első következményeként alakult meg a Magyar Reálgimnázium (Ungarisches Realgymnasium Innsbruck). Több a család, mint a gyerek 1956 őszén rengeteg fiatal hagyta el Magyarországot, és érkezett szülők nélkül Ausztriába. Többségük egyáltalán nem beszélt németül, így nem nyerhetett felvételt az osztrák középfokú oktatásba. Magyar nyelvű középfokú oktatási intézmény ekkor csak .Innsbruckban volt. A Mária Kongregáció katolikus ifjúsági szervezet kezdeményezésére a fiatalokat továbbküldték a nyugat-ausztriai városba. Az első gyerekek 1956 októberében érkeztek. A jezsuita szerzetes ekkor itt, a szervezetnél dolgozott, és mint tolmács került az események középpontjába. A kongregáció körlevelet küldött a helyi családoknak azzal a kéréssel, hogy egy időre fogadjanak magukhoz menekült gyermekeket. A felhívás olyan sikeres volt, hogy összesen száztíz család jelentkezett. Ekkor újabb probléma adódott: kevesebb gyereket kellett elhelyezni, mint ahány család szívesen látta volna őket. A szervezet ezért úgy döntött, hogy az akciót már a határon meg kell ismertetni, és sorra hozták autóval Innsbruckba a gyerekeket. Ellátásuk eleinte nagy gondot jelentett, Szentkereszty Györgynek napról napra kellett előteremtenie a pénzt. Mégis mindig kapott elegendő támogatást helyi polgároktól, papoktól, a városvezetéstől vagy éppen az iparkamarától. A magyar forradalmat, mint tudjuk, világszerte rendkívüli együttérzés kísérte. Szentkereszty szerint a tiroliak különösen nagy segítőkészsége több tényezőre vezethető vissza: szerepet játszott benne a felkelést övező együttérzés mellett a négyszáz éves közös osztrák-magyar történelem, az ebből adódó rokonsági kapcsolatok és a világháborúk során átélt nélkülözés. Ne felejtsük el, hogy az ötvenes években még Ausztriában is nagy szegénység volt! „A hárommillió éjszakája” A tiroli menekültek száma 1956 decemberében érte el csúcspontját, ekkor ötezer-hatszáz fő volt, ezt követően folyamatosan csökkent. Az itteni menekültáradat híre Európaszerte elterjedt. Ezt bizonyítja a mesébe illő „hárommillió éjszakája”. Szentkereszty György egy éjszaka három egymástól független telefonhívást kapott nemzetközi segélyszervezetektől Hollandiából, Norvégiából és Svédországból. A szervezetek képviselői egymástól függetlenül egy-egy millió osztrák schillinget ajánlottak fel egy olyan ingatlan vásárlására, amely magyar diákotthonként működhet. A fiatal szerzetesnek addig nem volt dolga sok pénzzel, össze is zavarodott a rendkívüli ajánlat hallatán. Barátja, Werkner Zsigmond volt banktisztviselő segítségével felfedezte, hogy az innsbrucki Buchroithner család villája eladó. Hanns Inama-Sternegg tartományi udvari tanácsos kezdeményezésére két egyesületet alapítottak, amelyek a támogatások útját ellenőrizték. Az egyesületek közreműködésével megvették az Innsbruck legelegánsabb lakónegyedében álló villát, ahol eleinte százhúsz diákot helyeztek el. Ezenkívül még négy másik iskolát és öt internátust is létrehoztak. A Buchroithner-villa ma az Innsbrucki Magyar Diákotthon és Kultúrcentrum Egyesület tulajdonában van. Részben diákotthonként, részben találkozóhelyként szolgál a helyi magyarság számára, és számos előadásnak ad otthont. Az egyesület elnöke Meleghy Tamás szociológiaprofesszor. Egy 1956-os menekült története A tiroliak segítőkészségéről tanúskodik Hammerle-Tuczay Edit története is. Tizenkét éves kislányként családjával együtt hagyta el Magyarországot. Édesapjának több okból kellett menekülnie: peresznyei iskolaigazgatói állását elvesztette, kitelepítés fenyegette, sőt 1956 októberében még beszédet is tartott a falubeliek kérésére. Az osztrák határszélen élő család először a felsőpulyai (Oberpullendorf) rokonokhoz, majd a burgenlandi oktatási felügyelő javaslatára Innsbruckba került. Editet nővérével együtt egy hatgyermekes család fogadta be. Amikor Innsbruckba kerültek - mint meséli -, mindent újra kellett kezdeniük, nagy szegénységben éltek. Az innsbruckiak nagyon kedvesen fogadták a menekülteket, eleinte ingyen utazhattak a villamoson; ha ruházatuk alapján felismerték a magyar gyerekeket, gyakran pénzt nyomtak a kezükbe az utcán. Hammerle-Tuczay Edit 1963-ban érettségizett a magyar gimnázium utolsó évfolyamán. Nyugdíjba vonulásáig laboránsként dolgozott az innsbrucki kórházban. Menekült társaihoz hasonlóan ő is végzettséget szerezhetett, és megállta a helyét az új környezetben is. Az innsbrucki magyar közösség tagjai ma is összetartanak, örömmel fogadják be és segítik a napjainkban ott tanuló diákokat - köztük e sorok íróját is. ■ Szentpétery Miklós Milánói és wittenbergi katolikusok ► Szeptember 3-án volt a milánói dómban a város és a Milánói Egyházmegye hosszú ideig szolgáló bíboros érsekének, Carlo Maria Martininak a temetése. Az ismert teológust, a bibliai kéziratok tudós kutatóját, a város kedvelt lelkipásztorát több mint kétszázezer híve búcsúztatta. Hadd emlékezzem az ökumenikus elkötelezettségéről ismert egyházvezetőre egy személyes történettel. A Milánóhoz közeli Bose-Magnano szerzetesi közösség látta vendégül 2000. szeptember 5-12. között a római katolikus-lutheránus teológiai párbeszéd bizottságának szokásos éves konferenciáját. 1995-2006 között a két egyház által kiküldött nemzetközi bizottság húsz-huszonkét résztvevője a keresztény egyházak bibliai-apostoli közös gyökereinek kérdéseiről folytatott évről évre tárgyalásokat. A bizottságba mind az öt földrész egyházaiból érkeztek mind katolikus, mind evangélikus képviselők. A tanácskozás az előzőleg gondosan összeállított program szerint, angol és német nyelven folyt, és a vendéglátó egyházak helyi sajátosságait is megismerhettük. Részt vettünk istentiszteleteken, ünnepeken, meglátogattuk a helyi egyházak iskoláit-egyetemeit és intézményeit-kórházait. Milánóba megérkezve Martini bíboros fogadott minket, és üdvözlésül a következőket mondta: „Kedves vendégeink, azt kérem mindnyájuktól, hogy itt, Milánóban nagyon alaposan nézzenek körül, mert itt mi nem a »római katolikus«, hanem a »milánói katolikus egyház« vagyunk, Ambrosius püspökre visszavezethető, külön liturgiával, egyházi berendezkedéssel, tradíciókkal, amelyeket nem akarunk feladni, hanem hűségesen őrizzük őket.” Örültem, amikor a párbeszédbizottság megbízott evangélikus elnökeként azt válaszolhattam: „Bíboros úr, nagyon köszönjük a »milánói katolikus egyház« meghívását, és hadd válaszoljuk: mi pedig evangélikus oldalon a »wittenbergi katolikus egyház« vagyunk." Martini bíboros jól ismerte Genf városát, és ismerte az ökumenikus központban a Lutheránus Világszövetséget is, mert évekig tanulmányozta a genfi Bodmer-múzeumban őrzött bibliai kéziratokat. Amikor milánói szolgálati évei után nyugalomba vonult, akkor a Szentföldre költözött, hogy folytathassa a bibliai papiruszok kutatását. Tisztelettel és szeretettel emlékezünk rá, az ökumenikus nyitottságú, tudós egyházvezetőre. ■ D. dr. Harmati Béla nyugalmazott evangélikus püspök
