Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-10-21 / 42. szám
2 -m 2012. október 21. * * r 1 » ' r * FORRÁS •* > *» Evangélikus Élet SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 20. VASÁRNAP - ÉZS 5,1-7 A dal jajjá lett! Oratio oecumenica Mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy ma is új napra ébredtünk, és igéd hallgatására összegyülekezhettünk. Atyánk, te kegyelmesen felhozod napodat, szereteteddel és fényeddel veszel körül mindannyiunkat, kicsiket és nagyokat, gyengéket és erőseket, ifjakat és véneket. Köszönjük neked a közösséget, amelyben együtt örvendezhetünk annak, hogy atyai jóságoddal vezettél az elmúlt hét minden napján, most pedig evangéliumod hirdetését, a bűnbocsánat és az új élet ajándékát nyújtod felénk szent házadban. Köszönjük, hogy szélesre tártad ezt a hajlékot, hogy testvéreket adtál mellénk, akikkel együtt dicsérhetünk téged, és szolgálhatunk neked a világban. Könyörgünk hozzád az egész teremtett világért, hogy mindenki lelki otthonra és szerető testvéri szívekre találjon, és kegyelmedből élve minden napját ajándékként vegye kezedből. Könyörgünk hazánkért, hogy békében és harmóniában élhessünk országunkban, gondoskodjunk a ránk bízottakról, építsük a jövőt. Őrizz meg minket a széthúzástól, az ellenségeskedéstől, tiszta szívet és erős lelket adj, hogy egy szívvel és egy lélekkel ünnepeljük nemzeti ünnepünk napját. Add, hogy méltóképpen emlékezzünk meg történelmünk nagy napjáról, kegyelettel őrizzük hőseinket, és egy nemzet fiaiként, egymás iránt érzett szeretettel és felelősséggel értékeljük közös múltunkat, éljük meg jelenünket, és munkálkodjunk jövőnkön. Add, hogy tudjunk bocsánatot kérni és megbocsátani! Add, hogy ne bűneink sokasága és a mások bűneinek keresgélése borítsa be életünket, hanem a te irgalmad, kegyelmed, amellyel ma is újat kezdhetünk! Emeld fel tekintetünket, hogy ne a magunk kicsinyes, gyarló, sokszor megtévedő lépteivel járjunk utainkon, hanem tőled nyert bölcsességgel, belőled fakadó tisztasággal, igaz szóval és cselekedetekkel éljük ünnepeinket és hétköznapjainkat. Kérünk, légy ma különösen is a magányosokkal, a betegekkel, a gyászolókkal. Deríts fényt a sötétségben lévőkre, a bánatosakra, a kicsikre, a gyengékre. Adj vigasztalást számunkra, mutasd meg könyörületes jóságodat rajtunk, akik sokszor nem értjük, mi végre történnek velünk életünk nehéz órái, napjai. Kérünk a nélkülözőkért - vedd el a terheket a súlyos nehézségekben vergődőkről, és könnyítsd a szenvedők keserves küzdelmeit. Adj nekünk nyitott szemet és fület, hogy észrevegyük egymás nyomorúságát is, ne csak a magunkét, és tégy késszé minket enyhíteni testvéreink szenvedését és nélkülözését. A jólétben és a bőségben lévőkért is kérünk - add, hogy mindannyian felismerjük, tőled árad minden jó és minden Szépség, tiéd minden gazdagság. Add, hogy hálás szívvel vegyük kezedből mindazt a sok jót, amellyel naponként elhalmozol. Add Szentlelkedet, hogy ne a félelem, hanem a bizalom és a rád hagyatkozó hit töltse be mindennapjainkat. Adj ajkunkra bizonyságtevő szót, hogy vigyük az örömhírt oda, ahová rendelsz minket. Kérünk, hallgasd meg imádságunkat az Úr Jézus Krisztusért. Ámen. EVANGÉLIKUS ÉLET, ÉLED. ÉLEDT Vannak filmek, amelyek nagyon idilli képekkel indulnak. Kiegyensúlyozott család, boldog szülők és gyermekek, játék, nevetés, boldogság minden képkockán. A barátokkal is minden rendben, süt a nap, árad a jókedv, egészséges emberek láthatók mindenfelé. De a gyakorlott filmnéző sejti, hogy ez nem marad sokáig így. Beköszönt valamilyen nagy baj, betegség, baleset, halál. Az ézsaiási ige is idilli képpel indul: egy ember - aki példázatunkban maga az Isten - szőlőt ültet. De nem akárhogyan, hanem a legnagyobb körültekintéssel, igazi szakmai hozzáértéssel, óriási lelkesedéssel és szeretettel. Nem spórol a munkával és a fáradsággal. Amikor meglátja munkája eredményét - csak vadszőlő termett -, először nem hisz a szemének. „Ez lehetetlen, hiszen mindent megtettem - gondolja. - Akik ezt kívülről nézitek, nektek mi a véleményetek erről? Ti mit tennétek a helyemben ezzel a szőlővel?” A gazda csalódottsága ismerős. Hányszor látunk magunk körül olyanokat, akik hasonló módon csalódtak, botránkoztak meg vagy ábrándultak ki. Szerettem volna, de nem ilyet. Sokat dolgoztam vele, és nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. A befektetett hűséges munkám és szeretetem messze nem áll arányban azzal az eredménnyel, amelyet elértem. Ilyeneket szoktunk mondani vagy gondolni, ha csalódunk valamiben, vagy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan vártuk volna. Sírva tartja kezében a kisgyerek a szétesett kisautót, amellyel pedig még csak kétszer játszott. Keserűség szorítja össze a gimnazista szívét, amikor kiderül, hogy a legjobb barátja a háta mögött rosszmájú megjegyzést „Emlékezzél meg...” - kérjük az Atyát abban az imádságban, amelyet a szerzési igék elhangzása után mondunk. Gyakran fohászkodtak így a zsoltárosok is (bár új fordítású Bibliánkban a gondolj szó szerepel - Zsolt 25,6; 74,2; 89,51; 106,4), ám Jézus feltámadása nyomán kérésünk sokkal több annál, mint hogy arra kérnénk Istent, ne feledkezzék el valami elmúlt eseményről. Az örök Istenben eggyé válik a múlt, jelen és jövő. Amikor Jézus jelenlétét ünnepeljük az úrvacsorában, valamiképpen mi is részesei leszünk ennek az egységnek: az előttünk járt szentekkel együtt a halált legyőző, megdicsőült Krisztus közösségét kapjuk ajándékba. Ezért ennek az imádságnak leginkább drámai mondatai azok, amelyek azt kérik, hogy ennek a nagy csodának, a jelen-múlt-jövő egységének mi is részesei lehessünk. A megemlékezést kérő - anamnézis - imádság az egyház egységének ígéretéből fakad. Jézus is azt kérte nagy, főpapi imádságában. Amikor pedig arról beszélt, hogy ő a jó pásztor, akkor meg is ígérte, hogy „lesz egy nyáj, egy pásztor”. Ebben az ígéretben bízva könyörgünk az egyház egységéért, mielőtt az Úr Jézus terített asztalához járulnánk. Hogyne könyörögnénk az egyház egységéért, hiszen mikor úrvacsorához SEMPER REFORMÁNDA „Zsolt 51,5: »Mert tudom, hogy hűtlen voltam, és vétkem mindig előttem tett rá. Könnyeivel küszködik a fiatalasszony, aki néhány éves házasság után szembesíti egykori álmait a valósággal. Álmatlanul forgolódik az apa, aki mindent megtett a gyermekéért, aki most, tizennyolc évesen kábítószeresek közé került. Egyre hidegebb és egyre értetlenebb szívvel figyeli az ember a távolodó barátokat, munkatársakat, családtagokat. És folytatja a panaszkodást megállíthatatlanul: én nem ilyen iskolát, nem ilyen munkahelyet, nem ilyen főnököt akartam, nem ilyen menyet, vöt, én nem üyen orvost, nem ilyen papot, nem ilyen miniszterelnököt akartam. Nem ilyen rendszerváltást akartam. Én nem ilyet akartam! Én nem ilyen életet akartam! Isten is szomorúan, keserűen nézi választott népét: „Volt népem életében szabadítás, volt az egyiptomiakra tíz csapás, volt a tenger kettéválása, vízfakasztás, fürjek, manna, füst és tűzoszlop. Idevezettem őket Kánaán földjére, a közelembe, és most, amikor már minden ajándékomat átadtam, és várnám a termést, a nagyszerűt, az édeset, csak vadszőlő mindenütt, tövis és gaz.” Lehet-e még valamit tenni ezzel a néppel, hogy megváltozzon, hogy megtérjen, vagy reménytelen eset? Érdemes-e még egyáltalán energiát, jóságot, szeretetet befektetni ebbe a népbe, vagy fölösleges? Kutyából, tudjuk, nem lesz szalonna. Isten dilemmája ez. „Megbántam, hogy embert teremtettem...” - mondja az özönvíz előtt, és végrehajtja az ítéletet. Bizony, jogos a kiáradó víz mint Isten haragjának kiáradása. Csak Nóé menekül meg. A hite, a ráhagyatkozása mentette meg. Kiskajárulunk, egyben a Bárány menyegzőjének asztalához is járulunk, az üdvösség örömünnepének asztalához, amelyhez nem méltó semmi szakadozottság, elválasztódás vagy kirekesztés! Hogyne könyörögnénk egységért akkor, amikor most olyan kevesen vagyunk, akik odamegyünk! Akkor is kevesen vagyunk, ha éppen hosszan várakozunk, míg az oltárhoz érünk, sőt éppen ebben a látható, átlátható helyzetben tapasztaljuk az egyház, sőt gyülekezetünk töredezettségét. Imádkozunk hát az egyház egységéért. Imádkozunk azokért, akiket talán már a közösség fölöttinek tartunk, mert rájuk különleges szolgálatot bízott Isten - a püspökökért, lelkészekért, egyházi szolgálókért. Imádkozunk azokért, akiket azért felejtünk ki az egyház egységéből, mert már nincsenek közöttünk. Végül könyörgünk önmagunkért, hogy a szentek közösségének, a Krisztusban hívők egységének mi is részesei lehessünk. Most ebből a nagy imádságból annál a mondatnál időzzünk el, amelyben az előrementekért könyörgünk! Először azokról emlékezünk meg Isten színe előtt, akiknek hitét ismerhettük, akik szóval és életükkel bizonyságot tettek arról, hogy az Atya kezébe tették le életüket. Őket azzal a bévan.« Ez különbözteti meg a valódi szenteket az álszentektől, hogy látják nyomorúságukat, hogy nem azok, amik lenni szeretnének, illetve aminek lenniük kellene. Ezért ítélik el magukat, s nem törődnek mások véleményével. A többiek ezzel szemben nem ismerik fel nyomorúságukat, úgy vélik, hogy már olyanok, put hagy Isten ezzel az emberiség megmaradására. És most újra itt a kérdés: mit tegyen Isten a hűtlen néppel, a hűtlen emberrel? Jöjjön tehát Isten jogos ítéletének terve három lépésben. „Első lépésben megtehetném, hogy a védőfalat lerombolom, és kiteszem az embert mindenféle hatásnak, ami csak érheti a világ részéről. Kiteszem az ember szívét á korszellemnek, a mindenből gúnyt űzőknek, a kereskedelmi csatornák szennyáradatának.” „Második lépésben hagyom, hogy igémet túlnője az emberben belülről fakadó gaz: az élet gondjai, a gazdagság csábítása és az élet élvezetei. Ezek is megteszik a maguk hatását. Megfojtják még azt a kevés jót is, amit idáig igém fakasztott. Hadd uralkodjanak az elemi ösztönök és az önzés.” „Harmadik lépésben elveszem tőle az éltető esőt: igémet. Nem beszélek többet az emberrel.” Sokáig nem igényelte az ember, megvolt nélküle. De egyszer eljön a pillanat, amikor már nem tud nélküle élni. Az emberi ideológiák becsapták, és most kapkodna Isten igéje után. Föltekint, de csak üres eget lát. Keresné az Istent, de már nincs sehol. Elrejtőzött, elérhetetlenné vált. Hallgat a menny. Van-e keményebb ítélete az Istennek itt, a földön (nem a túlvilágon), mint hogy az embert a saját kívánsága, útja, értékrendje következményeinek szolgáltatja ki? Ki mit főzött, egye is meg! - szoktuk mondani. Hányán csodálkoznak a világ romlásán, pedig az természetes következménye az istennélküliségnek. Isten nélkül csak ide juthat az ember. kességgel engedtük el, amelyet Krisztus ígért: „...aki hisz énbennem, ha meghal is, él!’Aztán megemlékezünk azokról, akiknek hitét mi nem ismerhettük fel, akiknek hitét egyedül csak az Atya ismeri. Ők is beletartoznak abba a közösségbe, amelynek tagjai Jézus asztalánál, a Bárány menyegzőjének asztalánál ülhetnek majd. „.. .akiknek hitét egyedül te ismered.”- Megállók ennél a mondatnál. Megállók, mert sorban jutnak eszembe azok, akiknek hitét nem ismertem. Nevek és arcok jutnak eszembe. Tudom róluk, hogy sokat dolgoztak, tisztességesen éltek, becsülettel nevelték gyermekeiket. De nem ismertem hitüket. Úgy tűnik, valami visszatart bennünket attól, hogy egymás hitéről kérdezzünk, hogy saját hitünkről bizonyságot tegyünk. Tudjuk a másikról legapróbb szokását, ismerjük ízlését, politikai véleményét - de alig ismerjük egymás hitét. Ezért mondjuk az imádságban: „...akiknek hitét egyedül te ismered.” Megállók ennél a mondatnál azért is, mert elszégyellem magam. Ez a mondat helyreigazít. Még a gondolatát sem engedi annak, hogy én döntenék mások üdvösségéről, vagy én tudnám megállapítani, ki hisz, ki nem hisz. „...akiknek hitét egyedül te ismered”- az ítélet egyedül az Atya kezében van. mint amilyennek lenniük kell, folyton szem elől tévesztik magukat, és a többiek gonoszságát bírálják. így ferdítik el e zsoltárvers értelmét: »Tudom mások hűtlenségét, és vétkük mindig előttem van«, s mindez azért van így, mivel saját vétküket hátukon hordozzák, s szemükben gerenda van (Mt 7,3). így aztán visszá-A VASÁRNAP IGÉJE Vannak emberek, akik azzal fejezik ki haragjukat, közömbösségüket a másik iránt, hogy nem szólnak hozzá. Nem szólnak órákig, napokig, hetekig, évekig. Ezzel fejezik ki, hogy számukra a másik megszűnt létezni. Mintha nem is élne: nulla, levegő. Ez is gyilkosság, nem késsel, nem méreggel, hanem a másik lenullázásával, a vele való mindenféle közösség megszüntetésével. Ha így viszonyul az ember a Teremtőjéhez, mit várhat tőle? Bizony, jogos, hogy ugyanazt. Isten azonban megtett egy negyedik lépést is. Fölvett a szőlőbe egy vincellért, egy olyan szolgát, aki ebben a reménytelen helyzetben is ad még egy esélyt a gyümölcstermésre. „Kérdezed: ki az? Jézus Krisztus az." Jézus folytatja az ézsaiási példázatot a terméketlen fügefáról szóló példázattal. Jézus az egyetlen, aki az Isten teljesen jogos ítéletét meg tudja állítani. Vérével áztatja a földet, és közben kéri az Atyát: „Adjunk neki még haladékot! Hátha megtér! Hátha terem!” ■ Mekis Adám Imádkozzunk!Mennyei Atyánk! Könyörülj, és ne szolgáltass ki bűneink következményeinek! Bár sokszor semmibe vettünk, és nagy csalódást okoztunk neked, most mégis kérünk, ne hagyj minket igéd nélkül, bocsánatod nélkül, szereteted nélkül. Könyörülj, és adj még egy esélyt. Már nem abban bízunk, hogy saját erőnkből meg tudunk változni, hanem abban, hogy fölnézhetünk a keresztre, mert számunkra már csak onnan jöhet a remény. Ámen. RÉGI-ÚJ LITURGIKUS 1 SAROK Megállók ennél a mondatnál, mert egészen világosan mutatja, hogy az üdvösség hit által adatik. Nem templomba járásra vagy adakozásra, nem szeretetszolgálatra vagy az igazság megmondására emlékeztet ez az imádság, hanem a hitre. A hitre, mely legtöbb esetben láthatóvá válik az önfeláldozó szeretet tetteiben, de amely mégis láthatatlan marad. A hitre emlékeztet az imádság. Mert valóban nincs semmink, amivel az ítélőszék elé léphetnénk, csak az a bizalom, hogy Jézusért és Jézussal együtt örök életünk van. Ebben a hitben egy az egyház: mindannyian és egyformán Jézusra vagyunk utalva. Arra a kegyelemre, amelyben terített asztala részeltet, hogy teste értünk megtöretett, vére értünk kiontatott. „Emlékezzél meg azokról, akiknek hitét egyedül te ismered.” Kicsit elidőztünk ennél a kérésnél. Talán csendesebben, alázatosabban, ám mindenképpen nagyobb reménységgel kötjük hozzá a másik kérést: „Őrizz meg minket is a szentek közösségében.” ■ Bencze András jára fordítják ezt a kis mondatot: Bűnöm mindig előttem látom. Az »előttem«, mint ahogyan azt németre fordítottuk, azt jelenti: »szemem előtt« vagy »szemben«, a szemközt látható tárgy.” H Luther Márton: A negyedik bűnbánati zsoltár (Zsolt 51) (Weltler Ödön fordítása) „...akiknek hitét egyedül te ismered”
