Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)

2012-08-19 / 33-34. szám

Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2012. augusztus 19-26. *■ 17 Jegyzetlapok (Napló, 2012) a Templom is-patak partján Londoni olimpia. Véget értek a küz­delmek, örömökkel és csalódásokkal. A sport diadalával, mert a pénz ha­talma ellenére mégiscsak ünneppé nemesedtek a hétköznapok. Az ifjú­ság szépsége ragyogta be a búcsú per­ceit. Persze a rossz szándékú nyilat­kozatokban, gáncsoskodó cikkekben nem volt hiány: visszasírjuk Pekinget - jósolták az olimpia előtt -, a három aranyat, mert annyi sem lesz. Hál’ Is­tennek, nem így történt. Szilágyi Áron megnyerte első aranyunkat, Gyúrta Dániel, Berki Krisztián, Pars Krisztián a többit, a kajakosok, Risztov Éva tovább gazdagították a készletün­ket, annak ellenére, hogy penészes va­­kolatú, ócska öltözőkben készülnek évtizedek óta... A kiélezett, emberfeletti küzdel­mek emléke most nem olyan éles bennem. Inkább tiszta arcokat látok magam előtt, imádkozókat, az ég felé karjukkal hálát küldő sportoló­kat. Könnyeket a szemekben - az enyém is megindult a Himnusz hall­gatása közben... Tegnap száz év magyar olimpiai bajnokait néztem, közöttük próbál­tam rangsort fölállítani. Ki volt az, aki a legreménytelenebb helyzetből küz­dötte föl magát a csúcsra? Takács Ká­roly sportlövőt tettem az első hely­re. Győzelme után két évvel egy grá­nát leszakította jobb kézfejét. De nem adta föl, így is megtanult lőni, és olimpiai aranyat nyert. A második helyezettem (augusz­tus 9-e óta) Risztov Éva, aki a nagyon nehéz tíz küométeres nyílt vízi úszás aranyérmese. A 2002-es berlini Eu­­rópa-bajnokságon nyert ezüstérmei miatt zokogott. Később, négyszáz vegyesen újból ezüstöt gyűjtött be. 2005-ben visszavonult. Aztán 2009 tavaszán mindenki meglepetésére visszatért, és sodró áramú folyókban úszott, éjjel és nappal edzett. Huszon­hét évesen itt, Londonban a Hyde Parkban a hideg vízben, végig az élen tempózva - győzött! Ami a legna­gyobb álma volt, amire mindig is vá­gyott, hét esztendővel visszavonulá­sa után valóra váltotta. Csatlako­zott a magyar olimpiai bajnokok örök táborához. % & * Augusztus. A hónap második hétvé­géje, de a reggelek olyanok, mintha már ősz lenne. Gyerekkori emlékek jutnak eszembe, hűvös borzongás, ahogyan lassan elballagott a nyár... És igaz is, a perzselő nyár ellobbant; volt negyvenfokos hőség és éjszakai hi­deg, tizenöt-húsz fokos ingadozások, alig bírtam sebzett szívemmel. Csodálkozik az ember, azt hiszi, so­sem ér véget az arany fény ragyogása. De nem, mint minden, ez is elmúlik észrevétlenül. Azért volt sivatagi tűz­­nyár, jeges zápor, eső égszakadással, vi­rágtobzódás, pusztaság, szomjúság és pazarlás. Mert még mindig nem vi­gyázunk, nem zárjuk el a vízcsapot, lo­csoljuk a kiszáradt muskátlisort az er­kélyen. Talán egyszer tényleg eljön az idő, amikor egyetlen vízcseppet is megbecsülünk, igyekszünk beleterel­ni üres kannánkba. # * # Kínai árvíz. Az elmúlt hetekben iszonyatos esők, vad viharok tombol­tak arrafelé. Órák alatt annyi esett, mint máskor egy évben. A főváros nagyobb része vízben áll, százezreket kellett kimenteni. És az előrejelzések is azt mutatják, újabb özönvizek jönnek. Hallgatom a mérnököket, az ideges politikusokat, nem értik, mi le­het az oka a váratlan csapásnak. Pe­dig nagyon egyszerű: a globális felme­legedés! És ebben a kínai „birodalom” az élen jár. Mondhatni a legelső. Amerikával együtt a világon kibocsá­tott szennyezés huszonöt százaléka az övék. És hiába a tiltakozások, a kongresszusok: az égig érő gyárkémé­nyek ontják a sűrű, mérgező füstöt. * # # Kosztolányi Dezső. Emlékezés es­te a televízióban. Remek portréfilm a nagy költőről és íróról, novellistá­ról, újságíróról, aki az élet legfonto­sabb dolgairól gondolkodott: a gyö­nyörű magyar nyelvről, a szépségről és a művészetről, az olvasás haszná­ról, a versről és prózáról, a fordítás le­hetetlenségéről... A filmben Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Zelk Zoltán vallomását halljuk. Vas István ifjúkori látogatásáról szól, megelevenedik szavaiból a magas és kedves férfi, aki ellátja jó tanácsokkal, a mindennapi munka robotos örömé­vel. Búcsúzáskor áthívja a gyerekszo­bába. Ádám fia a játékait mutogatja éppen, mellette, a földön egy fiatalem­ber csodálja a járni tudó állatokat. Kosztolányi ezt mondja, és ujjával nyomatékot ad hozzá: „Bemutatom a 20. század leendő legnagyobb költő­jét. Úgy hívják: Weöres Sándorf * * * Elefánthalál. Nairobi környékét mu­tatja a francia dokumentumfilm. A nagy szárazság és éhség miatt elpusz­tult három elefánt. A legnagyobb mellett ott a pár hónapos kölyke. Za­varodottan jár-kel elpusztult anyja mellett, fejét a fejére hajtja, siratja, föl­mászik a hátára, hallgatja a szívveré­sét. De az megállt, végtelen csend ve­szi körül a kölyköt tragédiájában. Ál­latmentők próbálják a közeli árvaház­ba elvinni, de nem megy, a kiselefánt nem akarja otthagyni anyját. A végén látjuk új otthonában, cumiztatják éppen, evés után sokáig nyalja a doktornő ujjait. * * * Zenehallgatás. Szeretem a Bartók rádiót, s szeretem, mikor New York­ból közvetít. Különleges adás, a leg­pompásabb terem, a legjobb zenekar­ral, a legdrágább énekesekkel. Gon­dolják, pénzért a legtökéletesebbet le­het produkálni. De nem így van. Szünetben meghallom a zenészek kö­­hintését, sőt a múltkor tisztán ki le­hetett venni, hogy dobozos üdítőt bontott föl valaki. Az üstdobok ha­mar elcsitultak, és így az emberi hangok hamar összeálltak szelíd sza­vakká. * * * István király ünnepén. Keresem a megfelelő szavakat a neve mellé: or­szágépítő, népmentő, nemzetformá­ló. És a legfontosabb: alapító. El­mondta hatalmas tervét Istennek, Mária oltalmába ajánlotta, és beje­gyeztette az Idő Könyvébe. Gon­doljunk bele, ki merné ma megten­ni közülünk, hogy alapít egy orszá­got? (Most, amikor széthullóban és kifosztva minden.) És akkor? Még ne­hezebb helyzetben hozta meg dön­tését. Biztos ítélettel és erős kézzel. Egy késő századokban elképzelt né­pet mentett meg - a hit által! (Ne fe­ledjük, a felnégyeltetett Koppány testét négy helyre tűzette ki, az áru­lókat éles kardja némította el.) Régóta próbálom elképzelni arcát: az 1031-ben hímzett koronázópa­lást a rejtőző férfit mutatja (és Gizel­la királynét). A kalocsai székesegy­házból származó, 12. század végi ki­rályfej valószínűleg Istvánt ábrázol­ja. Számomra ez a kedves, hiteles arc nagy királyunkról. Én ilyennek látom magam előtt: fáradt, gondterhelt ez a tekintet, és gyász is beárnyékolja a töredezett, mély szemeket. Sokszor hallom fiataloktól, nem akarnak ebben az országban élni. Én másképp gondolom: jó itt élni, ahol erős sziklaalapok vannak. Ami ke­veseknek sikerült: van államunk. Még mindig vagyunk. Nem olvasz­tott fel a világ kohója! (Ady fájó-szép sorát kölcsönözve.) Hirtelen a 2001. augusztus 20-i ünnep villan be­lém: boldog kisfiúk szaladgáltak köröttem, kezükben papírzászló. Fújta, lobogtatta a szél. „Ezer év! Ezer év!” - kiabálták cérnahangon. Adassék sok ezer! Adja Isten, hogy így legyen! ■ Fenyvesi Félix Lajos Szentendre város hírnökei jelentet­ték: ha a megújult Fő tér kockaköve­in megindulsz délnek a Dumtsa Je­nő utca ugyancsak eleven kövezetén, és déli irányba tartasz, a csinos Tour­­inform-épületig jutsz, s oda belépve egy varázslatos kertben találhatod magad. Ott pedig - ezt is a hírnökök­től tudhatod - szamócafa, szent­endrei rózsa, mályva, városi piszke köszönt rád. Ha kíváncsiskodsz, az információs teremben a gondolá­kon művészeti albumokat, ikonokat, Szentendrére emlékeztető alkotáso­kat, képes ajánlókat, ismertető füze­teket (meglehet, ezt már csak lelki szemeim látják), a város ihletésében született versesköteteket, regényeket és drámai műveket is láthatsz. Elmélázva a városi ajándékokon persze ki-ki a maga kedvencének lenyomatait keresi. (A turista termé­szetes racionalitással a látnivalókra mutató prospektusokat.) Én például a Szentendrei Kamarazenekart,­­amely lassan egy emberöltő óta min­den esztendő elején zenekari dalla­mokat, szólamokat oszt szét a polgá­rok között a sajnálatosan szűkre sza­bott városházi díszteremben. Fotó­kat, hanghordozókat (még kottákat is!) fürkésztem, mert úgy reméltem, e zenekart majd díszhely illeti meg a városi vásárfiák között. Már csak azért is, mert karmeste­rüket, Fenyő Gábort ez évben tisztel­hetjük meg lokálpatrióta köszönté­sünkkel: hetvenéves a mester, akinek dirigensi pálcája már a Gördülő Opera zenekarának élén is szólított meg hangszereket. E sorok írójának a karmester romantikus múltja azért becses, mert az utazó dalszínház zalaegerszegi Rigoletto-előadásán (akkor még sűrű haja a homlokába hullott) egy erdőben nevelkedett if­jú embert győzött meg arról: a zene a fenyveseknél is hatalmasabb. A másik - szívközeli - „ajándék­­tárgy” amelyet a gondolákon keresek, az evangélikus templom, a hazai épí­tészet egyik csodája. Katolikusként személyes élmény fűz hozzá. A temp­lom helyén korábban szerény imaház állt, amellyel szemközt kispénzű pol­gárok étkezdéje szerénykedik. E sorok írója naponta megfordult a Kedvenc ki­főzdében, és nap nap után ámulva lát­ta, hogy az Istent megszólító kis há­zacska hogyan növekszik gyönyörű templommá. Mi több: a Bükkös-patak partján a kicsi gyülekezeti ház helyén épült „minivárban” még lelkészlakás és lelkészi hivatal is rábólint egy varázs­ló (ezúttal Kocsis /ózse/Ybl-díjas szent­endrei építész) fantáziadús alkotására. A szürke, bogdányi kővel burkolt falak két hatalmas gesztenyefa mögött tornyosulnak, a karcsú harangtorony a Bükkös-patak belvárosba vezető hídjára veti árnyékát, maga a temp­lomépület a patak vizének folyásával párhuzamos. Ha istentisztelet zengi be az áhítatot keltő belső teret, és nyit­va van az ajtó, madárfütty és csendes vízcsobogás kíséri az énekszót. Mint már említettem, a megújult Szentendrén a Tourinform - tehát az az épület, amely megszolgálta az időt - ugyancsak új ruhába öltözött. Ám gondolái egyelőre szegényesek és hiányosak, ugyanis valami szellemi tárházról álmodott a városi polgár. A Szentendrei séták című prospek­tus, amely negyvenöt múzeumot, galériát, műemléket sorol fel, az evangélikus templomot a sok kíván­nivalót maga után hagyó térképén „elmozdítja” helyéről, a költői Bük­kös-patak mellől, és a Kossuth Lajos utca elejére helyezi. Turista legyen a talpán, aki ezek után - mert hallott a templom építészeti bravúrjáról - könnyűszerrel rátalál. A szemérme­sen rejtőzködő evangélikus templo­mot ábrázoló képeslapra, róla szóló, hívogató leírásra sem találtam. Az ortodox templomok és paróki­ák mint kultúrtörténeti emlékek - érthető módon - uralják a várost, vonzzák is messzi földről az érdek­lődőket. Az izbégit is beleszámítva Szent­endrén a katolikus templomok a szerb vallási építmények után következnek, a református templom is jóval régeb­bi, mint az evangélikus, tehát az, aki az istentiszteleti helyeket részesíti előnyben, figyelmét a már ismertebb, ősibb építményekre szegezi. Élménygyűjtés dolgában a turista persze hogy a görögkeleti püspöki fő­székesegyházat, a Szerb Ortodox Egyházművészeti Gyűjteményt, a püspöki palota épületegyüttesét ré­szesíti előnyben. De az a városláto­gató sem csalatkozhat, aki - ha tud róla - betér az evangélikus templom­ba, mert valóban építészeti remeklé­sekkel találkozhat. „Az új evangélikus templom nem erőltet modernnek szándékolt formá­kat. Képletszerűen tiszta vonalveze­tésű tömbje nem hivalkodik, hanem szolgál: szépségével a várost, funkci­ójában és szellemiségében a híveket. Szürke, puritán bogdányi kőből rakott tömege szótlan megvallása az evangé­likus erős vár hitvallásnak” - olvashat­juk az épületet méltató írásban. Szentendrén a Tourinformnak te­hát van még mivel gazdagítania gon­doláit. ■ Párkány László A szentendrei evangélikus templom és parókia

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom