Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-08-19 / 33-34. szám
o 19-26. KERESZTUTAK Evangélikus Élet * 1 Találkozás Böjté Csabával ^ Nagyon készültem a találkozásra Böjté Csabával. Talán mert éppen aznap született a kislányom... A zsúfolásig telt keceli sportcsarnokban még éppen akadt egy hely. Itt éltem át a közel kétórás „ünnepet” a találkozást a ferences szerzetessel. És amikor bő másfél óra után elimádkoztuk a Miatyánkot, és megkaptuk az áldást, sokunknak nem akaródzott még hazamenni. Néhány kérdést mi is feltettünk neki előadásával kapcsolatban.- Lillafüreden fényűző pedagógus-A kegyelem burkában élve Beszélgetés Selmi Gábor dévai nevelőtanárral ^ Amikor néhány héttel ezelőtt a pécsi gyülekezeti gyerektáborban Selmi Gáborral találkoztam, nem gondoltam volna, hogy egy mai tündérmesét fogok hallani. Ebben a történetben a főszereplő kisfiút egyszer a nagymamája elvitte a pécsi evangélikus templomba. Az egykori kisfiú aztán húsz év múlva - miután közben sok rosszat átélt - tért vissza, s a lelkész ismeretlenül is tárt karokkal fogadta, mire a fiúnak gyökeresen megváltozott az élete. Három évvel ezelőtt egy újabb találkozás várt rá: Böjté Csaba ferences rendi szerzetes meghívta a dévai gyerekotthonba, és ő ezt a meghívást el is fogadta. Ott pedig úgy érezte: hazaérkezett. Azóta tíz fiú nevelőjeként ottani új családjában él.- Gyakran jár Magyarországra. Hogy tetszik itt?- Ez a táj itt, Magyarországon nekem nem tetszik. Székelyföldi ember lévén én nem érzem magam jól olyan vidéken, amely semerre se lejt.-Az Önök által gondozott gyerekekben él valamilyen otthonkép, vagy a gyermekotthont tekintik a magukénak?- A gyerekek szülőföldképe a korai évektől kezdve alakul ki, és egész életükben meghatározó lesz. Érdekes, hogy a gyerekek sokszor nem engedik el az otthon maradt rokonok kezét. Megmaradt bennem annak a fiúnak a története, aki megtakarított pénzéből mankót vett az otthon élő, beteg édesanyjának. Egyik árva kislányunk a sok közül a Facebookon kereste és találta meg a szüleit...- Mi az, ami leginkább megmérgezi korunk társadalmát?- A nagy „panasz-kecsap” A minap autóval mentem az országúton, és felvettem egy stoppos férfiút. A beszélgetésből hamar kiderült, hogy hazamegy. Mégpedig a feleségéhez. Na, arról az asszonyról kérdés nélkül olyan mondatok hangoztak el, amelyek nem valók egyházi körök elé. „Na, de most már mondjon valami jót is a feleségéről, különben megállók, és kiszáll!” - szóltam az atyafihoz. így aztán kiderült, hogy az asszony minden rossz tulajdonsága mellett kiválóan süt palacsintát, három szép gyermeket nevelnek ketten, és nagyon házias. Mire elérkeztünk Bükszádig, szinte már szentté is avatta a feleségét. Mi ebből a tanulság? Főleg az, hogy manapság az a menő, aki több rosszat tud mondani a másikról.- A közösség kovásza sok helyen a pedagógus, a tanár. Saját munkatársai közül már többen „saját nevelésűek”. De eljár szemináriumokra és továbbképzésekre is előadónak. Mi a tapasztalata a hallgatóságról? napi rendezvényt tartottak, amelyre engem is meghívtak. Uniós pénz, csillogás, hatvan fogás... De még ott is panaszkodtak, és elégedetlenek voltak. Azt látom, sok ember nem becsüli meg a saját jó sorsát. Mi, papok az Isten hívására indultunk el. A mennyei Atya rám bízta ezeket a gyerekeket. Elhívott, és én igent mondtam.- Volt, hogy leküzdhetetlennek tűnő akadállyal találta szembe magát? Vagy éppen kilátástalannak tűnt az ügy?- Minden gyereknek más és más a története. Keserűbbnél keserűbb, szomorúbbnál szomorúbb sorsok nyílnak meg. Volt olyan, akinek mi találtunk ki születési dátumot. Hiszem, hogy Isten minden gyerekbe tett értéket. És ha én abban a gyerekben Istent megtalálom, az a gyerek visszamosolyog rám. A szeretet himnuszát mindenkinek meg kell írnia újra, saját magának. Évekkel ezelőtt történt, hogy volt néhány fiúcska az egyik osztályban, akik hihetetlen rosszak voltak. Már amikor cseperedtek, láttuk a többi nevelővel, hogy „na, ezek se tanulják majd szívesen a szorzótáblát”. Nem is tanulták. Meg hát... mást sem. Ezek a lókötők nem hajlottak sem a jó szóra, sem a büntetésre. Aztán nagyhéten azt találtuk ki, hogy ha a „fejüket hiába mostuk meg, most megmossuk a lábukat” Merthogy a katolikus egyházban szokás a nagycsütörtöki rituális lábmosás: a pap megmossa néhány gyülekezeti tag vagy éppen a kispapok lábát. Hát én a misén a legrosszabb lurkók lábát mostam meg. És akkor azok úgy magukba szálltak, hogy száznyolcvan fokot fordult a magatartásuk. Közülük ketten ma már kollégáim... ■ Lejegyezte: ifj. Káposzta Lajos- Ugye nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, az Ön életében meghatározók a találkozások?- így van. Három évvel ezelőtt itt, Pécsett hallottam Csaba testvért beszélni. Vasárnap, a mise után odamentem hozzá, beszélgettünk, és miután megtudta, hogy nem voltam még a dévai gyermekotthonban, meghívott. Karácsony előtt indultam útnak egy ajándékokkal megpakolt kis autóval. Előtte ugyanis elmondtam néhány embernek, hova készülök, ők pedig halmokban hozták a csomagokat. Déváról nehéz volt hazajönni, nagy sírás volt.- Hamarosan vissza is ment.- Odaérkeztemkor már két hete nem volt villany az ebédlőben - gyertyafény mellett ettek a gyerekek. Mivel villanyszerelő vagyok, nekiálltam megjavítani. Viszont megígértem, hogy nyáron visszamegyek, és átvezetékezem a konyhát is. így is lett. Egy villamossági anyagokat forgalmazó pesti cég ismerős vezetője háromszázezer, egy pécsié százezer forint értékű adománnyal támogatta a dévai otthont. Ahogy kint dolgoztam - a nagyobb fiúk segítettek -, az igazgató, Robi bácsi két hét után azt mondja nekem az irodájában: „Szeretnék neked egy tíz fiúból álló családot adni, hogy te légy a nevelőjük.” Én tiltakoztam, mondván, villanyt szerelni jöttem, és amúgy is, hogy tudnék én gyerekeket nevelni?!- Végül mégis elvállalta.- Sokat gondolkodtam a dolgon, és megkérdeztem magamtól: ha segíteni jöttem ide, akkor miért válogatok a feladatok között? így hát igent mondtam, és most már nem adnám semmiért sem.- Említette, hogy családoknak hívják a kis közösségeiket. Mesélne a mindennapjaikról?- A családok egy-egy lakásban élnek, külön a fiú- és külön a lánycsaládok. Az én fiaim közül másodikos a legkisebb, és tizennyolc éves a legidősebb. Naponta rendesen iskolába járnak, én pedig a gondjukat viselem: mosok, varrók, takarítok rájuk, ha kell, odaülök a leckeíráshoz. Sokat énekelünk, és mindennap imádkozunk. Közben persze villanyt szerelek, ahol szükséges.- Az embernek olykor még a saját gyerekeivel sem könnyű a dolga, hát még idegenekkel, akik netán többszörösen hátrányos helyzetből érkeztek... Hogyan boldogul a fiaival?- Mint egy igazi családban - hol így, hol úgy. Egyértelmű határokat húzok, és szabályokat hozok. Ha ezek ellen „lázadnak”, és azt mondják, hogy „neked ehhez nincs jogod” akkor le szoktam ültetni őket, majd visszakérdezek: „Zsebpénzt adni van jogom? A ruhádat kimosni van jogom? Éjszaka tizenegy óráig a leckéd felett ülni veled van jogom? Akkor ehhez a kéréshez is van jogom!” Sok ilyen csatám volt már, és valószínűleg lesz is, de mindig elmondom nekik, hogy nem ellenük harcolok, hanem értük. Nem engedem, hogy visszabeszéljenek, lopjanak, verekedjenek, és muszáj rendesen tanulniuk is.- A gyerekek tartják a kapcsolatot a szüleikkel? Ők mennyire partnerek a nevelésben?- Nagyon változó. Van olyan kisgyermek, akit behoz az anyja, leteszi, majd szó nélkül örökre eltűnik. Vannak nagyon segítőkész szülők is, akik az anyagi helyzetük miatt kénytelenek hozzánk küldeni a gyermeküket. Ők sosem szólnak bele a nevelésbe, tudják, hogy az esetleges büntetésnek is oka van. Ha vakációról vagy egy-egy hétvégéről visszajön a gyermekük, akkor küldenek vele süteményt vagy apróbb ajándékokat. Sokkal nehezebb a dolgunk azokkal a szülőkkel, akik otthon „felülírják” a mi nevelésünket. Olykor kifejezetten ellenségesek velünk, van, hogy még fel is jelentenek minket.- De miért? Esetleg irigyek, mert ők nem tudják tisztességgelfelnevelni a gyermeküket?- Nehéz erre válaszolni. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy Romániában szinte genetikailag bele van kódolva az emberekbe a szürkeség és a reménytelenség. Az együtt nem működő vagy ellenséges családban töltött vakációról néhányan elszomorító állapotban jönnek vissza: koszosak, büdösek, nem köszönnek, elfelejtenek viselkedni, írni, olvasni, imádkozni. Olyankor kezdhetünk szinte mindent elölről. De nem panaszkodom, mert hihetetlenül sok áldással is jár itt élni. Egyegy ölelés, egy kóruspróba, egy nevetés mindenért kárpótol, ez ad erőt.- Van arra szabály, hogy hány éves korukig maradhatnak az otthonban a gyerekek?- Nincs. Vannak huszonéveseink is, illetve rengetegen vannak, akik előbb vagy utóbb visszakerülnek a rendszerbe például nevelőként vagy házvezetőnőként. De sokszor megesik az is, hogy egy lány férjhez megy, elkerül tőlünk, majd amikor megszületik a gyermeke, hajnali kettőkor csörög Csaba testvér telefonja: „Csaba testvér, nagypapa lettél!” Ő gyakran példálózik az édesanyjával: Juci néni annak idején nagyon nem örült, hogy a fia pap akar lenni, merthogy unokákat szeretett volna. Csaba testvér pedig gyakran mondja neki viccesen, hogy „tessék, itt van kétszáz unoka”.- Jól tudom, hogy ebben a nagy családban nincs sok alkalmazott?- Nagyon kevés a pénzünk. Gondoljon bele, hogy több településen összesen hatvan házban kétezer-ötszáz gyermeket kell naponta etetnünk, ruháznunk, ráadásul a rezsit kifizetnünk. Néha a tanító nénik fizetésére is nehezen jut...- De lehet, hogy éppen a pénzszűke miatt működnek ilyen jól a dolgok. Mert ha több fizetett alkalmazott lenne, akkor ők munkahelyként tekintetének a Szent Ferenc Alapítványra, így viszont mindenki szolgálatnak érzi.- Ezek a gyerekek igencsak pénzszűkében nőnek fel, de a közösségi lét miatt sok olyan dolgot megtanulnak, amely az életben később segítheti a boldogulásukat. Mindenki végez háztartási munkát, kertészkedünk, barkácsolunk. És fontos a tanulás; van Oxfordban végzett gyerekünk is. Én hiszem, hogy kiválasztottak vagyunk. Bár vadul a világ, az egész társadalom, és sokszor tehetetlennek érezzük magunkat, amikor gyerekek vesznek el, mégis azt érzem, hogy hatalmas kegyelemburokban élünk. Ha nem fogy el az erő és a hit, és nem szakadunk ki ebből a hálóból, akkor semmi baj nem történik.- Mi tud kiszakítani?-Az irigység. Az egoizmus. A nagyravágyás. A világi értékek és a pénz szeretete. Féltem a gyerekeinket, mert saját tapasztalatból tudom, mennyi rossz leselkedik rájuk a világban. Kisgyerekként a nagymamám elhozott a pécsi evangélikus templomba. Későbbi életemben sok rossz dologba belekeveredtem, húsz évig ittam is... Néhány évvel ezelőtt ez az azóta felnőtt, meggyötört kisfiú visszajött a pécsi templomba. Talán a nagymamáját kereste, de helyette Németh Zoltán lelkésszel találkozott. Ő úgy fogadott, ahogy előtte soha senki. Azt mondta nekem: „Isten hozott! Gyere, jó helyen vagy.” Attól kezdve engem még elzavarni sem lehetett volna a gyülekezetből! Hajnali hatkor már itt lapátoltam a havat a templom körül, hogy mire az istentiszteletre jönnek az emberek, járható legyen az út. Amikor nekem nagy ritkán honvágyam van, akkor ide, a gyülekezetbe van honvágyam.- De azért elég sűrűn jön. Most is a gyülekezeti komplexum udvarán beszélgetünk, mert egy nevelőtársával hét gyereket hoztak át az itteni egyhetes gyerektáborba.- Nagyon élvezik ezt a nyolcvanfős napközis tábort. A mieink közül a legtöbben most vannak először külföldön. Az édesanyámnál lakunk, aki már hetek óta készült a fogadásunkra. Ezután egy másik dévai csapattal a Balatonra megyünk, ott egy kis házat újítunk fel, majd én megyek a pécsi bárkásokkal a hagyományos mozgássérülttáborba. Az augusztus 20- ai kenyérszentelő ünnepre is hozunk egy gyerekcsapatot, velük fel is lépünk majd. Hálás vagyok az Istennek, hogy találkozhattam Csaba testvérrel, és így már két helyen is van otthonom. ■ Boda Zsuzsa Böjté Csabát több helyen végzett papi szolgálata után 1992-ben a Hunyad megyei Dévára helyezték, ahol jelentős fordulatot vett az élete. Titokban már 1982-ben belépett a ferences rendbe, és érezte, valami többet kell tennie. Lelkiismerete szavától hajtva oltalmába fogadott néhány utcagyereket, és a lakatot leverve az elhagyott, évtizedek óta üresen álló ferences kolostorról, oda beköltözött velük. Az árvákat befogadó ferences szerzetesnek hamar híre ment Déván. Mára Böjté Csaba nevét és tevékenységét ismerik egész Erdélyben, Romániában, Magyarországon, Nyugat-Európában, de hallottak róla még a tengerentúlon is. Döbbenetes, néha lélekindítóan nyomorúságos körülmények közül gyűjti maga köré a kilátástalan sorsú gyermekeket. Nem csak ételt, otthont, ruhát biztosít nekik, de törődik taníttatásukkal, szellemi és lelki fejlődésükkel, vallási és erkölcsi nevelésükkel is. A Hunyad Megyei Gyámhatóság 1998-ban ismerte el hivatalosan a magán-gyermekvédelmi központot. A dévai kolostor illegális elfoglalása után szobáról szobára újították fel az épületet. Ma már saját óvodája, iskolája és kiszolgáló épületei vannak. Megvásárolták a kolostorral szemben álló két tömbházat, a gyermekek itt kaptak otthont főállású nevelőszülőknél, családoknál. Egy családnál nyolc-tíz gyermek nevelkedik, lehetőleg különböző korúak, hogy a nagyobbak segíteni tudjanak a kisebbek gondozásában. A gyermekotthonban már a második generáció nő fel. Van olyan nevelőszülő házaspár, amelynek tagjai Csaba atya szárnyai alatt nevelkedtek, majd az otthonban maradtak, hogy segítsék a munkáját. A gyerekek szakmát tanulnak, érettségit tesznek, sokan közülük egyetemre mennek. Az itt élők száma mindennap gyarapodik, messzi vidékekről hoznak gyermekeket hozzájuk. A gyermekotthonnak ma már Erdély több városában van intézménye, összesen hatvanhét. Jelenleg kétezer-háromszáz gyermek él az árvaházakban. A szervezetet működtető Szent Ferenc Alapítványhoz befolyó adományokból több telket és ingatlant vásároltak. Költségeiket szinte teljes egészében adományokból fedezik, a Romániától és Magyarországtól kapott állami támogatás egyaránt csekélyebb. Selmi Gábor és a dévai „küldöttség” a pécsi gyülekezeti gyerektáborban
