Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-02-19 / 7. szám
Evangélikus Élet élő víz 2012. február 19. *• 11 Szilánkok Nagy bűn a hiúság? Bizonyos vagyok benne, hogy - ha nem is gyakorta, de - megesik, egyegy teremtmény mosolyt csal az Atya arcára. Én - hála legyen érte az Úrnak - tanúja lehettem egy ilyen áldott pillanatnak. Amikor beléptem az idősotthon kápolnájába, már elkezdődött a mise. Élemedett korú atya ült az oltár mellett és előtt is. Utóbbi kezében - akiről később megtudtam, hogy kilencvenhárom esztendős - szertartáskönyv, ebből olvasta az épp soron következő szöveget. Néha el-elakadt, ilyenkor egy harmadik, a gyülekezet tagjai között ülő idős atya „súgott” miséző társának, így „segítve ki” őt. Ez a szép jelenet megmelengette a szívem ebben a téli hidegben. Jó volt, igazi ajándék volt látni Jézus testben megfáradt, lélekben ifjú követőit, akiket szinte tapinthatóan vett körül az Isten szeretete. Törékeny és gyönyörű pillanat volt ez, amely ilyen egyszerűen is összegezhető: három test, egy lélek Isten szolgálatában. Megható volt látni mindezt és érezni azt a tapintatos, szelíd szeretetet, ami körülvette őket. És én szinte láttam, ahogy örvendez az Isten. * * * Meg vagyok győződve róla, hogy a megtérés hazatérés is egyben. Ilyenkor minden kitisztul és világossá válik. Értelmet nyer és a helyére kerül. A szívbe béke és öröm költözik. Én legalábbis így éltem át ezt egyszer, nagyon régen... Ám az idő elszállt, az emlék megkopott. De Isten a közelmúltban emlékeztetett rá, milyen csodálatos is az, amikor valaki igent mond az életre. Az életre Jézusban. Nemrég felnőttkeresztség zajlott a templomban. Tulajdonképp nincs is ebben semmi különös. Ám ez az alkalom mégis más volt, mint a többi, mert a lelkész szívhez szóló beszéde és a keresztelés szertartása után hangosan és érthetően hangzott a köszönet és a bizonyságtétel szava a megkeresztelt ajkán, akinek az arca és a szeme is ragyogott a boldogságtól. Hiszem, hogy ekkor az Isten, a szerető Atya keblére ölelte azt a gyermekét, akit mi korábban a templomajtóban kéregető hajléktalanként tartottunk számon... ■ Gazdag Zsuzsanna Hajléktalanok a fóti Mandák-otthonban A fóti kántorképző emeleti szobáiban ezúttal nem a tanfolyamok mindig szívesen visszatérő hallgatói laknak. Most nem fiatalok tartózkodnak itt, akik magukénak érzik a Mandák-villa eredetileg tágas, a sok-sok résztvevő számára azonban többnyire szűkösnek bizonyuló tereit. E februári hétvégén néhány szobát belaknak ugyan a téli tanfolyam látogatói, bizonyos helyiségeket pedig budapesti gimnazisták vettek birtokukba, akik tanáruk vezetésével drámapedagógiával foglalkoznak. Ezekben az emeleti szobákban azonban hajléktalanok kaptak helyet a lecsukott harmóniumok mellett. Sohan László gondnok - az intézmény vezetésének egyetértésével - úgy döntött ugyanis, hogy a kemény mínuszokban életveszélynek kitett embertársait be kell fogadni ebbe a sokat megélt épületbe. Döntésével megelőzte az országos presbitérium felhívását, amely éppen azt kérte a gyülekezetektől és egyházunk intézményeitől, hogy lehetőségük szerint nyissák meg kapuikat a fagyveszélynek kitett hajléktalanok előtt. így került átmenetileg a Mandákotthonba egy fóti család, amelynek van ugyan lakása, de tűzifa híján talán meg is fagynának saját otthonukban. Balázsnak, a családfőnek évek óta nincs munkája. Kilenc hónapos gyermeküket rokonoknál helyezték el, ők hárman pedig - amíg tudtak - papírral és hulladékkal fűtöttek, de a szobában alig volt több nulla foknál. Katalin szorosan öleli magához három és fél éves kisfiát, Balázskát. A másik szobában József üldögél az ágyon. Ő szülei halála után veszítette el az otthonát, azóta az utcán él. Alkalmi munkákból próbálja fenntartani magát, de az építőipar stagnálásával ő is hiába várja, hogy valaki felfogadja. Ebben a hidegben alighanem neki is az életét menti meg ez az átmeneti szállás. Az ilyen helyzetben megszokott tárgyak - kis lábasok és ócska szatyrok - mellett ott van a Biblia is. Nem a nyáron felejtette itt valaki, hanem a mostani lakók naponkénti lelki táplálékául szolgál. Laci, a gondnok ugyanis minden este odaül a hajléktalanok közé, és áhítatot tart nekik. Szokatlan, hogy ezekben a szobákban most némák a harmóniumok - ám annál tisztább hangon szól az ige. Hogy is mondta Jézus? „Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok..!’ (Mt 25,35). ■ Fabiny Tamás Vannak embert formáló, sorstorzító dolgok, kényszerhelyzetek, balesetek, családi tragédiák, tőlünk független események, amelyek keményen belevágnak az életünkbe. Ha egy bizonyos kort megérsz, észre kell venned, hogy sokszor - sajnos majdnem mindig utólag - találsz olyan pillanatokat, amelyeket elszalasztottál, hogy sikeresen átmássz a nagynál is nagyobbnak tűnő akadályokon, bajokon. Erőtlenség, belső vakság okán. Jó barátom azt tartja, hogy a hiúság a legnagyobb erő, amely előre vihet. Eleinte csóváltam a fejemet a gondolatra, de egyre inkább tapasztalom, hogy okos felismerés. Ha a hiúságod visz arra, hogy jót tegyél, mert az neked is öröm, szerintem rendben vagy. Ha segítettél valakin, és este, mondjuk, fogmosás közben, a szokásos napi önelszámolásodnál eszedbe jut, felemelő érzés a jutalmad. így könnyebb elfelejteni, hogy mennyi lábnyom van rajtad. Vasszigorral nevelt bennünket a soha nem feledhető Fodor Tivadar tanító úr, még idős korában is. Egyik látogatásom alkalmával, miközben vesébe látó szemeit rám szegezte, így szólt: „Észrevetted, fiam, hogy a világ körülötted segítségért kiált? Ha száz karod lenne, az is kevés, hogy megfogj minden feléd nyúló kezet! Nem önzés, ha a magad öröméért segítesz! Nyitott szemmel és szívvel élj!” Ismered azt a befelé nyíló elégedettséget, amikor látod, hogy a szomszéd néni kéménye mindennap füstöl, mert egy szekér fával megmentetted őt a téli hidegtől? Vagy tudod-e, milyen érzés koncertről hazafelé jövet arra gondolni, hogy a hallgatóság nagy részét megkönnyeztetted egy-egy jól sikerült kórusművel? Az sem volt akármilyen évem, amikor gerincroppantó erőlködéssel, szinte teljes ellenszélben, hivatallal, mindenkivel dacolva, újjáépíttettem az iskolámat... Hiúságból... De a gyerekek most szép tantermekben tanulnak. Csökkenti-e hát a tett értékét, ha hiúság adta az energiáját? Jó dolog korosabb, bölcs emberekkel beszélgetni, rengeteg okos dolgot tanulhatsz tőlük. Az utóbbi időben D. Keveházi László volt ilyen társam. És talán senkinek se köszönhetek annyit, mint meglett korú barátaimnak, FasangÁrpádnak, Csenki Imrének, akik jó néhány olyan tulajdonságomra figyelmeztettek, amelyeknek egy részét - óriási erőfeszítéssel - sikerült leküzdenem. De még mindig nem eleget. Magammal többet birkóztam, mint bárkivel. És közben edződtem, erősödtem. Már tudom, hogy mi volt a motor: „Fiam! Meg kell mutatnod, hogy képes vagy rá!” - így anyám. Van a hiúságomnál nagyobb hibám is. Nézz le rám, és mondd meg: így is kellek Neked? ■ Dr. Schrott Géza űÜjLuther www.myluther.hu HETI ÚTRAVALÓ Jézus így szólt a tanítványokhoz: „Most felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfián beteljesedik mindaz, amit a próféták megírtak’.’ (Lk 18,31) Ötvened hetében az Útmutató reggeli és heti igéi a kereszt felé tartó Urunk követésére hívnak, hogy böjt kapujában jussunk el lelki vakságból Isten műveinek látására isteni bölcsesség által. „Áldott legyen az Úr neve örökkön-örökké, mert övé a bölcsesség és az erő.” (Dán 2,20; LK) Hittel kérhetünk felülről való bölcsességet Istentől (lásd Jak 1,5.6). S ezt is: Esto mihi! „Légy nékem kőszálam, én Istenem!” (GyLK 691) Négy „kell” igével (lásd Mk 8,31) szól Jézus először nyíltan haláláról és feltámadásáról, s a sokaságot, tanítványaival együtt, az Emberfia utánzására (imitatio Christi) hívja: „Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt!’ Dr. Luther Márton rákérdez a lényegre: „Akarsz keresztet? Ismerd meg magadat és a Krisztus keresztjét. S akkor szíveden megtalálod a keresztet. Ha itt meg nem találod, a külső mit sem ér. íme, a kereszt ebben van.” „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem!’ (Mk 8,35.34) Csak azt követhetjük, akit szívből szeretünk; ám erre a mi szeretetünkkel nem vagyunk képesek, de „szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által” (Róm 5,5). S „mert Isten szeretet” (íjn 4,8), látássá lesz a hit, a remény beteljesül, ám „a szeretet soha el nem múlik”, mert Isten örök lényege: „...a legnagyobb a szeretet” (íKor 13,8.13). Passiója előtt Jézus üzent Heródesnek: „íme, ma és holnap ördögöket űzök ki, és gyógyítok, de harmadnap bevégzem küldetésemet!’ S megindokolta a főváros ítéletét: „...hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet..., de nem akartátok!” (Lk 13,32.34) Húshagyókedden így tanít: „Rávehetnétek-e a násznépet, hogy böjtöljön, amíg velük van a vőlegény? De... amikor elvétetik tőlük... böjtölni fognak!’(Lk 5,34.35) Hamvazószerdán, a negyven (hétköz)napi böjt kezdetén ezt tanácsolja: „... böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki rejtve van”! S „gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben... Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is."(Mt 6,18.20.21) Mi ne a magunk kedvére tartsunk böjtöt, gyémántkemény szívvel sírva, hanem engedelmeskedjünk az Úristen szavának: „Igazságos ítéletet hozzatok, szeretettel és irgalmasan bánjatok egymással! ...és ne tervezzetek egymás ellen magatokban semmi rosszat!” (Zak 7,9.10) Beteljesül minden prófécia böjt végére: Jézus az Atyától jön, és őhozzá megy. „Amikorfelemelitek az Emberfiát, akkor tudjátok meg hogy én vagyok... Amikor ezeket mondta, sokan hittek benne’.’ (Jn 8,28.30) Bélsaccar király lakomáján bálványimádás és istenkáromlás folyt. Ám az élő Isten írásba adta ítéletét: „méné méné tekéi ú-parszin” (Dán 5,25), azaz számba vette királyságát, és feloszlatta; megmérte életét mérlegén, és könnyűnek találta. „Mérlegeden, örök Urunk, / Mind könnyűnek találtatunk. / Igazságod mérlegére / Hulljon Jézus drága vére!” (EÉ 524,2) ■ Garai András IX0YC
