Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-04-08 / 14. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2012. április 8. » 7 Bornemisza Péter magyar Elektrája Virágvasárnapi bemutató az Evangélium Színházban !► Folytatás az í. oldalról Mert mikor az ember ily játékot nézi, szívében felbuzdul és Isten haragjátúl megrötten. Ezért ez játékot kigyelmetek oly mulatságnak vélje, kibe emberi életnek módja jó erkölcsre igazittatik.” Amíg tehát a forrásmű, az antik görög Elektra a szent bosszú drámája, Bornemisza Elektrája erkölcsi intés, a jóra való nevelés, a szebb keresztényi élet megélésére buzdító mű, annak ellenére, hogy itt is bevégeztetett a dráma: Orestes megtorolja Agamemnon halálát. Drámatörténészek szinte harsány szóval cáfolják Bornemisza szerény közlését, mely szerint a görög dráma „nagyobb részre fordíttatott” - magyar műként, a magyar drámaírás ereklyéjeként jellemzik a művet. Teszik ezt annak okán is, mert a színdarab cselekménye a korabeli Magyarország társadalmi-politikai helyzetébe ágyazódik, a figurák - görög nevük ellenére - magyar erkölcsiséget, szokásrendet képviselnek. Még az is említést érdemel, hogy Parasitus (nőmén est omen), Aegistus király „udvaronca” az eredeti drámához képest új szereplőként lép színre a friss hangvételű darabban. Arra is érdemes emlékeztetni, hogy a mű - színpadi sorsát tekintve - évszázadokon át kallódott, mígnem Móricz Zsigmond kezeihez is eljutott a fennmaradt árva példány. A darabot aztán az író igazította illő tapintattal színpadra, a Nemzeti Színház pedig 1931- ben bemutatta. Schöpflin Aladár magasztaló kritikát írt a szenzációs premierről: „A Nemzeti Színházban előadták a magyar irodalom első drámai emlékét, amely nemcsak irodalomtörténeti ereklye..., hanem drámailag és színpadilag ma is életképes mű, s amellett a régi magyar nyelvnek és gondolkodásmódnak megdöbbentően érdekes emléke.” Az alkotást aztán a 20. században irodalomtörténészek „vették pártfogásukba” mindenekelőtt Nemeskürty István, aki nemcsak monográfiát írt Bornemiszáról, hanem színre is vitte a kincses drámát egy iskola falai között. Katona Imre dramaturg és rendező szintén értő tisztelője a magyar dráma egyik megalapozójának. Ő volt az, aki az „egész játéknak derék summáján” az élő nyelvhez közelítve szerencsés kézzel igazított, a színművet több játszóhelyen is bemutatta, mígnem - a Forrás Színházzal karöltve - az Evangélium Színház színpadára is eljuttatta a korszakos művet, immár újabb, sajátos felfogásban. A virágvasárnapi premier nem kis meglepetéssel szolgált. A dráma szövete irodalmi színpadi alkotássá nemesült, a katarzist nem a jellemek ádáz küzdelme, hanem a szépség esztétikája fakasztotta fel a nézőben. Katona Imre most a drámai vonalvezetés helyett - ahogyan beköszöntő írásában elénk tárta - „az őshagyomány üzenetét” helyezi a középpontba. Regöléssel indítja az előadást, de ez nem az ősi, pogány gyökerű, jókívánságokért kiáltét kevésbé ismerő színházlátogatók arról, hogy Agamemnon királyt megöli felesége, hogy szeretőjével élhesse világát, s ezért Agamemnón lánya, Elektra bosszút forral, amelynek beteljesítője Orestes, Elektra öccse lesz.) Az öntörvényű rendezői felfogást lehet szeretni, esetleg elvetni, de műfajon belül (szigorúan mint irodalmi színpadi alkotást) tiszta szívvel megtó dal, hanem tragédiát sejtető, botok dübörgésével kísért hangmenet. A rendező e szikár dallamokba szövi bele az alázattal átfésült, megfiatalított Bornemisza-szövegeket. E balladisztikus vonalvezetés mindvégig jelen van a színpadon. A díszlet is irodalmi színpadi: három égbe szökő, magas létra, játékosságot serkentő lócák, keskeny pallók a létrák között. „Diákkellékek” ezek, visszalendítik a nézőt az egykor volt diákszínjátszás világába, ugyanakkor „mai” fantáziáját is mozgósítják. A dráma szerepeit színészei között cserélgeti Katona Imre, ezzel azt szuggerálva, hogy a bennünk lakozó jó és rossz, a gonosz és nemes, mint a teremtés adománya („kevercse") mindannyiunkban - bár nem egyenlő adottságként - jelen van. A szerepek felcserélését - azonosságát - színek (színes kendők, sálak, mellények) jelzik. Aegistus király vörös, stólaszerű sálját az a színész ölti magára, aki az adott pillanatban a zsarnok királyt megjeleníti. Clitemnestra vörös kendőjét két színésznő cserélgeti. A kék kendő az óvatos és engedelmes Chrisothemist játszó színészeké, a gyászszínű, fekete kendő az Elektrát megszemélyesítő színésznők azonosítója. Parasitus, a kétszínű szolga sálja (mint az udvari mulattatóké) sárga kockás - ez is három színész vállát díszíti, ha éppen a szolga szövegét mondják. A sor tovább folytatható; a Mestert és Orestest fölváltva jeleníti meg két színész. A rendezői ötlet persze némi bonyodalmat idéz elő, különösen azoknál a nézőknél, akik sem Szophoklész, sem Bornemisza Péter Elektráját nem ismerik. (A nézőknek szánt „ajánlás” sem kínál igazi fogódzót, amelyből csekélyke ismeretet - „summát”kaphatnának a darab történesüvegelhető az átélten megjelenített figurákért, a szép szövegmondásért, a megrendítő kórusért, a csendekért, a remek, néptáncgyökerű mozgásért, de mindenképpen a nagy hatású, „Szent István népét” áhítattal magasztaló kórusdalért. Ha a recenzens - mint Bornemisza Péter Magyar Elektrájáért rajongó és a színészi teljesítményfüggőséget nagyra becsülő néző - a saját óhajtását írhatná fel Katona Imre próbatáblájára, akkor a színészi arcok sérthetetlenségére hívná fel a figyelmét. Már csak azért is, mert Bornemisza hőseinek sorsa személyre szabott; a gonoszság megbüntetését nem Istentől várják, hanem azt saját maguk - ki-ki jelleme szerűit! - szeretnék megcselekedni. Ez a cselekvés egy igazi konfliktusokkal terhelt előadásban „nem futhat át több kézen” mert elvész az összeütközés ereje és az azonosulás esélye. Irodalmi színpadi előadásban más a helyzet. A dicsérő szavak a közös teljesítményt illetik. Tehát következzék a színlap szerinti felsorolás. Az „éremosztásban” a dobogó legfelső fokán áll a dramaturg, díszlet-és jelmeztervező, rendező, Katona Imre. Szorosan mellette Demcsák Ottó koreográfus, aki az „ősi üzenetet” népi motívumokban bővelkedő mozdulatarzenáljaival „csúcsra járatta”. S a nagyszerű színészcsapat, amely „kórusként" is remekelt, továbbá a rendező szerepmetamorfózisát megvalósította: Pelsőczy László, Szőcs Erika, Horváth László, Molnár Anikó, Ács Tamás, Szlúka Brigitta, Papp Attila, Müller Zsófia és Czár László. Szép esténk volt. Olyan új Magyar Elektra született, amelyben a rendezői önfelmutatás nem gyűrte le Bornemisza Pétert. ■ Párkány László „Ki vagyok én, hogy néki házat csinálhassak? v Mi a közös a Millenáris Teátrumban, a Porsche Hungária központi irodaházában, a volt Malév uszodájában és a zombai evangélikus templomban? Aki tudja a kérdésre a választ, annak bizonyára az sem okoz meglepetést, hogy amikor belép a Lágymányosi Ökumenikus Központban megrendezett legújabb kiállításra, az első képen a Megyeri híd lenyűgöző, ferdekábeles szerkezetét pillantja meg, vagy egy családi Bibliát a Krónikák második könyvénél kinyitva a következő helyen: „Ki vágyókén, hogy néki házat csinálhassak?”. (2 Krón 2,6) Hogyan is kapcsolódnak ezek az egymástól funkciójukban nagyon különböző létesítmények egymáshoz és hozzánk? Az összes fent említett építmény tervezője az Északi Evangélikus Egyházkerület felügyelője, Benczúr László Ybldíjas építész, akinek munkáiból március 29-én nyílt kiállítás - a nem mellesleg szintén általa tervezett épületben. A Benczúr Építésziroda és a Benczúrok című tárlatot az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány és az Északi Evangélikus Egyházkerület szervezte, és azon (miként címe is sejteti) az építész felügyelő gyermekei - Benczúr Emese Munkácsy-díjas képzőművész és ifi. Benczúr László Pro Architectura díjas építész - munkáiból is ízelítőt kaphat a látogató. Megnyitóbeszédet az evangélikus egyház részéről dr. Fabiny Tamás püspök mondott, aki az idő-tér-szépség szakrális építészetben megnyilvánuló végtelenségéről beszélt. Annak ellenére, hogy a mai egyházi épületek egyszerűbb és „funkcionálisabb” formavilágot tükröznek, mégis ezek azok a helyek, ahol az embernek úgy a címei is beszédesek. A Minden örök, illetve a Nem minden örök, a Ne zárkózz el vagy a Találd meg a helyed címek szintén az idő, a tér és az ember különleges kapcsolatát hangsúlyozzák. Benczúr László munkásságának imponáló sokszínűségét és gyermekeinek figyelemre méltó tehetségét emelte ki Édesapja ésfivére fogja közre Benczúr Emesét, akinek egyik - a háttérben látható - installációja szintén helyet kapott a Benczúr László által tervezett ökumenikus központ kápolnájában kellene éreznie, hogy nem az idő az úr, hanem az örökkévalóság, a tér nem zárt, hanem tágas, melyben a legtökéletesebb szépséggel találkozhatunk. Mindez a tehetséges alkotók munkájának eredményeként bontakozik ki, miként a Benczúr László és munkatársai által tervezett templomokban is. Míg az épületek szavak nélkül fejezik ki a fentieket, Benczúr Emese alkotásainak már Nagy Tamás Ybl-díjas építész is, aki a szakma képviseletében méltatta a kiállítást. Ez a „Benczúr-féle” sokszínűség, tehetség és szakralitás - „térben és időben” - április 30-ig tekinthető meg a Magyar tudósok körútja 3. szám alatt található ökumenikus központban hétfőtől csütörtökig 14-18, vasárnap pedig 15-17 óra között. ■ Gombkötő Beáta Kőbe vésve Hálaadás a száz éve született Sulyok Imréért ► Kincsekben gazdag gyülekezet a Budapest-Kelenföldi Evangélikus Egyházközség, ahol rövid időn belül másodszor tartottak centenáriumi ünnepséget. Kendek György lelkész januári évfordulója után március 3i-e délutánján Sulyok Imrére emlékeztek. A sokoldalú muzsikusnak, zeneszerzőnek, az egyházi zene alázatos művelőjének tiszteletére rendezett alkalmon Pál Diana gyülekezeti kántor asztali beszélgetés keretében pályatársakat szólaltatott meg. Trajtler Gábor lelkész, orgonaművész saját életén keresztül emlékezett vissza a pásztoraié Imre bácsira, aki segítette őt pályakezdőként, koncert- és munkalehetőségeket adva neki. Későbbi énekeskönyv-szerkesztői tevékenységükről is beszélt - időnként mosolyt csalva a hallgatók arcára. Mező Imre zeneszerző, Lisztkutató a Zeneműkiadóban a Liszt-összkiadás kapcsán végzett közös munkájukról szólt, kiemelve Sulyok Imre rátermettségét, precízségét, biztos nyelvtudását és nagyszerű emberi tulajdonságait. Bence Gábor egyházzenész, karnagy, kelenföldi kántor a tőle megszokott lendületességgel Imre bácsi zeneszerzői kvalitásait méltatta. Mint mondotta, nincsenek felesleges hangok a zenéjében, s ő maga is sokat merített orgonista elődje zeneműveiből. A templom falán mostantól. márványtábla hirdeti: „»Boldogok, kik házadban élnek...« Itt szolgált Isten dicsőségére Sulyok Imre (1912-2008) zeneszerző és orgonaművész ötvenhárom éven át.” A 84. zsoltárból vett idézet különösen is illik a Liszt- és Pál Diana és Bence Gábor - a kelenföldi gyülekezet kántorai — megkoszorúzzák a Blázy Árpád igazgató lelkész által felavatott emléktáblát Szabolcsi-díjas muzsikusra, aki mindig hűséggel vallott Uráról - a szovjet hadifogságban éppúgy, mint a Magyar Rádió szerkesztőjeként, a Zeneműkiadó munkatársaként, a teológia zenetanáraként, óbudai kántorsága idején vagy hosszú kelenföldi munkássága alatt. A megemlékezést a gyülekezet ének- és zenekarának hangversenye zárta, amelyet Trajtler Gábor és Pál Diana orgonajátéka színesített. A Bence Gábor vezette ének- és zenekar műsora a Szövegpárhuzamok Sulyok Imre és régi szerzők műhelyében címet viselte: egy-egy Sulyok-darab mellé más szerzők azonos szövegre komponált művei kerültek. Megszólaltatták G. Ph. Telemann, A. Hammerschmidt, H. Schütz és A. von Bruck egy-egy kompozícióját. A műsor lezárásaként felcsendült a nagyszabású Te Deum orgonafantázia, amely a zene eszközeivel fejezte ki a keresztény ember háláját a teremtő, kincseket ajándékozó Istene felé. Sulyok Imre Isten földi kincseinek egyike volt, akinek hátrahagyott, gazdag életműve hálaadásra kötelezi az utókort: „Téged, Isten, dicsérünk...” A centenáriumi megemlékezés itt nem zárult le. Június 2-ára és október 13-ára újabb hangversenyeket terveznek /. S. Bach, Liszt Ferenc és Kodály Zoltán, a tanítómesterek, valamint Sulyok Imre és egyházzenész kortársai címmel. ■ Ecsedi Klára
