Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)

2012-02-12 / 6. szám

io 41 2012. február 12.

EVÉLET-IRANYTŰ

Evangélikus Élet

V. LUTHER-KONFERENCIA RÉVFÜLÖPÖN

„A pápisták iskoláiban e zsoltár teológiája teljesen ismeretlen”

Luther az 51. zsoltárról

■ Dr. Fabiny Tibor

Luther szerint a Zsoltárok könyve a keresztény ember imádságoskönyve: Dávid imádsága - Krisztus imádsága; Krisztus imádsága - a keresztény ember imádsága.

Luther és a zsoltárok

Az Ószövetség e páratlan, költői könyvéhez (amelyet szerkezetileg a Tórához hasonlóan öt részre osztottak) Luther többször is írt előszót és utószót, buzdítva a hívőket, hogy minél gyakrabban olvassák, énekeljék a zsoltárokat, sőt egyes részeit kívülről is tanulják meg.

1528-ban írja; „Merre lelsz még olyan örvendező szavakra, mint a dicséret és a hálaadás zsoltáraiban... S mondd, hol találnál mélyebb, panaszosabb, keserűbb szavakat a szomorúságnál, mint a könyörgésekben?’’

A reformátor zsoltármagyarázatai kincsesbányát jelentenek teológiájának megértése szempontjából.

Az 51. zsoltár

Az 51. zsoltár - Miserere mei Deus - egyike a „hét bűnbánati zsoltárnak” (6; 32; 38; 51; 102,130; 143), a gyűjtemény középső darabja.

A zsoltár egy valóságos ember, nevezetesen Dávid király valóságos istentapasztalatáról szól: drámai küzdelemben, pokoli mélységet és égi magasságokat megjárva éli át a bűn, bűnismeret, bűnbánat, kegyelem, megtérés, újjászületés, hálaadás és a közösségvállalás hatalmas bibliai témáit.

A történet háttere jól ismert; Dávid király elcsábította Betsabét, Uriás feleségét, majd Uriást halálba küldte. Isten Nátánt küldte el Dávidhoz. A próféta egy példázatot mondott el a királynak egy szegény és egy gazdag emberről, melyben a gazdag ember erőszakkal elvette a szegény ember báránykáját. A történetet hallva Dávid felháborodott, és így kiáltott fel: „Az élő Úrra mondom, hogy halálfia az az ember, aki ezt tette!” Nátán válasza így hangzott: „Te vagy az az ember!” Nátán magyarázatát hallva Dávid őszintén beismerte bűnösségét: „Vétkeztem az Úr ellen’.’Nátán erre így felelt: „Az Úr is elengedte vétkedet, nem halsz meg” (2Sám 11-12)

Az 51. zsoltárról Luther három alkalommal is írt kommentárt. Először még szerzetesként 1513-15-ben tartott róla előadásokat, többnyire parafrázisok formájában; 1517-ben jelent meg első önálló nyomtatott műve, a Die Sieben puspsalm, mely 1525-ig kilenc kiadást ért meg. Ezt az első, német nyelvű iratát teljesen áthatja a lelkipásztori hangvétel.

A legterjedelmesebb kommentárt tizenöt évvel később, 1532-ben írta, amikor a wittenbergi egyetemen előadás-sorozatot tartott róla június elejétől július végéig.

* # #

Az alábbiakban párhuzamosan olvassuk és kommentáljuk Luther 1517-ben, illetve 1532-ben írt magyarázatát.

Az 1-2. vers pontosan utal a zsoltár megírásának fent említett hátterére: „A karmesternek: Dávid zsoltára, abból az időből, mikor nála járt Nátán próféta, mert bement Dávid Betsabéhoz”

A 3. vers így hangzik: „Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Istenem, töröld el hűtlenségemet nagy irgalmaddal!” 1517-ben Luther ekképpen foglalja össze ennek a lényegét: „Az ige értelme tehát ez: Ó, Istenem, senki emberfia, semmilyen teremtmény nem képes segíteni rajtam vagy megvigasztalni; oly nagy a nyomorúságom.”

Amíg 1517-ben az első versről a reformátor csak néhány sort ír, az 1532- es magyarázatban elmondta - mint sok más alkalommal -, hogy Dávid nem az abszolút, a „mezítelen” Istenhez könyörög, hanem ahhoz, aki miértünk az ő igéjébe, ígéreteibe, a beszéde „maszkjába” öltözik. Csak látszatra tűnik úgy, hogy itt nincsen szó Krisztusról; s mivel az ő ígéretei Krisztusról szólnak, Dávid itt a mirajtunk könyörülő Istenfiút szólítja meg.

„Teljesen mosd le rólam bűnömet, és vétkemtől tisztíts meg engem!” (4) A beszennyezettségét, bűnét meglátó ember Krisztushoz könyörög, hogy „mossa le” a szennyét, tisztítsa meg a vétkeitől (Károli: „álnokságából”). Ádámnak, az óembernek meg kell halnia, hogy Krisztus élhessen. 1517-ben Luther így ír: „Helyzetünk valójában a következő: kell, hogy Ádám kitakarodjék - Krisztus pedig betérjen hozzánk. Ádámnak meg kell semmisülnie, Krisztusnak betérnie - Krisztusnak egyedül uralkodnia és jelen lennie.”

1532-ben Luther azt írja, hogy a bűn erejét megtöri a kegyelem, a méreg maradékai azonban még bennünk maradnak. Gyakorlati hasonlattal él: egy bírósági tárgyaláson elengedhetik a bűnös büntetését, ám a hajlam ott marad benne. Ugyanez érvényes a mi megigazulásunk esetében is: Krisztus nekünk tulajdonított idegen igazsága miatt nyilváníttatunk igaznak, de szükség van a Szentlélek munkájára, aki folyamatosan kitisztítja az óemberünkből a bűn maradványait. Ez folyamatos harcot jelent (Róm 8,13), s a hit általi megigazulásunk után még szükség van arra a megtisztulásra, fürdőre, amelyről a zsoltáros beszél.

Ez az érvelés tanulságos lehet azoknak a - mindenkori - rajongó Krisztus-hívőknek, akik hirtelen megtérésük után azonban elzárkóznak a Szentlélek (sokszor nyugtalanító, zavarba ejtő) megszentelő munkájától.

„Mert tudom, hogy hűtlen voltam, és vétkem mindig előttem van” (5) 1517-ben Luther különbséget tesz a képmutatók és a valódi szentek között: amíg az előzőek csak a mások vétkét látják, mondván, „a mások vétke mindig előttem van”, addig a valódi szentek elsősorban a saját nyomorúságukat látják, s ezért magukat ítélik el, nem törődve mások véleményével: „vétkem mindig előttem forog”, azaz a saját bűnöm szúrja ki a szememet, nem a másoké!

1532-ben Luther így fogalmaz: Isten nem azt akarja, hogy a bűnös magát a haragot tapasztalja meg, hanem azt, hogy a haragot a kegyelem érzésével együtt - a 147. zsoltár 11. versével szólva: „Az istenfélőkben gyönyörködik az Úr, akik az ő szeretetében bíznak’.’ Vagyis - Luthert továbbgondolva - azért félem az Urat, mert tudom, hogy szeret, és nem azért szeretem őt, mert félek tőle. Isten meg akar bocsátani azoknak, akik bevallják bűneiket, de haragvónak akar látszani azoknak, akik nem ismerik el bűnös voltukat.

„Egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak látsz. Ezért igazad van, ha szólsz, és jogos az ítéleted’.’ (6) Luther mindkét kommentárjában kiemeli Isten igaz voltát s ebből adódóan az ember hamisságát és Krisztusra utaltságát. Az ember állapotának leírása inkább általános, ezért a múlt időt inkább jelenben kell értenünk: „egyedül ellened vétkezem” Ez azt is jelenti, hogy egyedül az Isten igaz, s hozzá képest hazug minden ember.

„Lásd, én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem.” (7) 1532-ben Luther rámutat, hogy Dávid nem a konkrét bűnökről (paráznaság, gyilkosság) beszél, hanem általában az emberi nem állapotáról. Magával az emberi létezéssel van baj, hiszen emberlétünk deformálódott el a bűneset következtében. Vagyis Dávid azt mondja: nem azért vagyok bűnös, mert meggyilkoltattam Uriást, hanem azért gyilkoltattam meg Uriást, mert bűnös vagyok.

„Te pedig a szívben levő igazságot kedveled, és a bölcsesség titkaira tanítasz engem’.’ (8) 1517-ben Luther a benső igazságra hivatkozik, amely éles ellentétben áll a képmutatók külső igazságával, a bölcsesség rejtett titka pedig az önismeret. Hosszasan ostorozza a képmutatók igazságát, és elmondja, hogy a képmutatók kegyessége a legnagyobb kegyedenség, s az ő igazságuk a legnagyobb hazugság. Isten nem a kegyeseket, hanem a bűnösöket szereti, akik elismerik a bűnösségüket. A legmélyebben elrejtett isteni bölcsesség az, hogy egyedül az Isten igaz, s minden ember hazug.

„Tisztíts meg izsóppal, és tiszta leszek, moss meg engem, és fehérebb leszek, mint a hó” (9) 1532-ben Luther kifejti, hogy az Ószövetség (2MÓZ

29.21) azért tartotta fontosnak a megszentelést, a konszekrációt, hogy a szentet elválassza a profántól. Az eszközöket, az edényeket ezért hintették meg. Véleménye szerint a pápisták csak utánozzák az egykori ószövetségi szokásokat, ezért cselekedeteiket „majomkodásnak” tekinti, hiszen az Újszövetség népe lélekben és igazságban imádja az Istent (Jn

4.21) , mivelhogy minden ószövetségi áldozat beteljesedett a Krisztusban.

Luther szerint minden megszentelés a törvény félreértése, hiszen az sohasem tud megtisztítani a bűntől. Másik megtisztulásra, „meghintésre” van szükség; Krisztus vére és a Krisztus-hit az, ami megtisztíthat bennünket. Péter apostol rámutat (íPt 1,2), hogy valóban csak a Krisztus evangéliuma tisztíthat meg.

„Engedd, hogy vidámságot és örömöt halljak, és megújuljanak tagjaim, amelyeket összetörtél” (10) Mivel a bűn súlyos teher, az attól való szabadulás, a kegyelem megtapasztalása, az ego te absolvo („Feloldozlak téged!”) meghallása kimondhatatían nagy öröm. A pápa - írja Luther - csak azoknak ad feloldozást (absolutio), akik „helyes” bűnbánatot (contritio) tartanak, s elvégzik a reájuk mért penitenciát (zarándoklatok, rózsafüzér stb.). Nátán azonban a vétkét bevalló Dávidnak („Vétkeztem az Úr ellen!”) azonnal (!) ezt mondta: „Az Úr is elengedte vétkedet, nem halsz meg” (2Sám 12,13) Micsoda különbség van a bírói ítélkezés és az evangéliumi lelkűiét között!

„Rejtsd el orcádat vétkeim elől, töröld el minden bűnömet!” (11) Mivel az embert mindennap újabb és újabb támadások érik az ellenség részéről, a megigazulás tanítását teljesen sohasem lehet elsajátítani. Ebből a versből is látható, hogy nem a cselekedeteink miatt kapunk bűnbocsánatot, hanem Isten az ő kegyelméből törli el a bűneinket, a „minket terhelő adóslevelet”

„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem!” (12) A zsoltár első fele a keresztény hit nagy kérdéseiről: a bűnbánatról, a bűnről, a kegyelemről, a megigazulásról szól. Az itt következő rész azonban már azt tárja fel, hogy a bűnbocsánatot nyert embert miképpen halmozza el a Szentlélek az ő ajándékaival. Luther azt hangsúlyozza, hogy a kegyelem állandóan, folyamatosan munkálkodik, és ez az, ami megragad, a Szentlélek által meggyőz bennünket, hogy ne fogadjuk hitetlenül az ígéreteit.

Fontos látnunk, hogy a „tiszta szív teremtése” nem egy pillanat műve, hanem egy állandóan „karbantartó" a lelki épülésünket szolgáló cselekedet. Az emberi szív mindig is hajlamos az újabb és újabb beszennyeződésre, s ezért kell könyörögni, hogy a Lélek folyamatosan teremtse újjá.

„Ne vess el orcád elől, szent lelkedet ne vedd el tőlem!” (13) Az igaz emberek tudják, hogy Isten jogosan fordítja el orcáját tőlük, ezért „elébe mennek az elvettetésnek, s alázatos könyörgéssel nyerik el azt, amiről az önteltek úgy vélik, hogy saját szentségükkel már kiérdemelték” - írja Luther 1517-ben. Iszonyatos tapasztalat - veti papírra 1532-ben -, ha Isten valakitől visszavonja az ő lelkét, mert ilyenkor átadja őket a saját vágyaiknak (Zsolt 81,12; Róm 1,24).

„Vidámíts meg újra szabadításoddal, támogass, hogy lelkem készséges legyen..” (14) A vidámság a félelem nélküli belső szabadságra, a „készséges lélek” pedig az erőre, a bátorságra utal. A Szentlélek a „fejedelmi erő” a magabiztosság lelke. Az elnyert szabadság képessé teszi a hívőt, hogy Isten kezéből fogadja el, ha a hitvallása mártíromságra készteti.

„...hogy taníthassam utaidra a hűtleneket, és a vétkesek megtérjenek hozzád” (15) Luther 1532-ben azt emeli ki, hogy itt kezd a próféta beszélni a saját szolgálatáról. Az embernek először újjá kell születnie a Szentlélek által, s csak majd ezután tud gyümölcsöt teremni. A tévelygőknek az Isten „útjait” kell tanítani, s nekik az Úrhoz kell megtérniük.

A megtérésre akkor is fel kell szólítani az embereket, ha ennek igen kicsiny a valószínűsége. Ám mennél igazabban hangzik az igehirdetésünk, annál nagyobb a megtérés lehetősége. Luther szerint az igazi megtérés - halál. „Ha meg akarsz térni - írja -, akkor meg kell rémülnöd, meg kell halnod. Ha ez megtörtént, fogadd el annak az Istennek a vigasztaló evangéliumát, aki az Úr Jézust küldte a te szabadításodra!”

„Ments meg mert vért ontottam, ó, Isten, szabadító Istenem! És igazságodat ujjongva hirdeti nyelvem!’ (16)'

Isten igazságának „ujjongó” hirdetéséről ekkor ezt írja Luther: „Nem akarom többé emberek igazságát hirdetni, tetteiket dicsőíteni, egyedül a Te művedet!”

„Nyisd meg ajkamat, Uram, és dicséretedet hirdeti szám!’ (17) A zsoltáros az Úr segítségét kéri ahhoz, hogy tudja őt dicsérni - ez annak a jele, hogy mennyire kemény munka a dicséret áldozatát bemutatni. Valójában nem a zsoltáros imádkozik, hanem a lélek nyög és sóhajtozik (Róm 8,26).

„Hiszen a véresáldozatot nem kedveled, és ha égőáldozatot adnék is, nem vennéd szívesen’.’ (18) Itt Luther az ószövetségi ceremoniális törvényekről ír, amelyeknek a maguk idejében megvolt a helyük és szerepük, ezért nem szabad lekicsinyelni őket, már csak azért sem, mert Isten parancsolata szerint végezték őket. Isten azonban ezekkel az egyetlen, igazi áldozatra mutatott.

„Isten előtt a töredelmes lélek a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg Istenem!” (19) A vers az igazi áldozatról szól, melynek lényege, hogy nem az ember ad az Istennek, hanem Isten az embernek. A megtört, bűnbánó szív már válasz Isten bűnbocsátó ajándékára. „Ezt a szakaszt aranybetűkkel kellene írni" - kezdi Luther az 1532-es magyarázatot, s azzal érvel, hogy itt nem Dávid, hanem a Szentlélek beszél.

A skolasztikusok azon spekulálnak, hogy milyen is az Isten; ez a vers pedig azt mutatja meg, hogy kicsoda az Isten a velünk való kapcsolatában. Ez már nem elméleti, hanem közvetlen tapasztalati istenismeret: Isten az alázatosak és a megtört szívűek Istene.

Az emberi értelem csak a nyugtalan lelkiismeretig és a haragvó Istenig jut el, de Isten nem azt akarja, hogy féljenek tőle, hanem hogy a megtört szívűek hozzá forduljanak.

Luther teológiája a vigasztalás teológiája. Emberi teológiánk sokszor csak az örömöt és az életet akarja, de Luther tudatosítja hallgatóságában, hogy csak a szenvedés és a halál vezet az élethez. Amikor Dávidot Nátán szembesítette az igazsággal: „Te vagy az az ember!” - Dávid megalázkodott, és ez volt az ő áldozata: a megtört szív, a bűnbánata.

„Tégy jót a Sionnal kegyelmesen, építsd fel Jeruzsálem kőfalait!” (20) ,Akkor majd kedveled a helyesen bemutatottáldozatokat, az égőáldozatot és a teljes áldozatot. Akkor majd áldozhatnak oltárodon bikákat’.’ (21) Eddig a zsoltáros a megigazulás és a bűnbánat tanítását fejtette ki, most azonban a gyümölcsökről szól: a bűnbánatot tartott, megigazított ember beépül a közösségbe (Jeruzsálem), és ott szolgál (kőfalakat épít). * * *

Összefoglalásként elmondhatjuk: Luther kétféle áldozatot említ - az első a bűnbánaté (contritio), a másik a hálaáldozat. A hamis áldozatot elutasítva azt hangsúlyozza, hogy Isten a bűnbánaton keresztül Krisztus érdemének köszönhetően vezette vissza az emberiséget a vele való új kommunikációhoz, az édenkertben még oly természetes imádsághoz, a hálaáldozathoz. Ez már valóban az Istennek tetsző, igazi áldozat.

A szerző irodalomtörténész, világi teológus, tanszékvezető egyetemi tanár