Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-01-29 / 4. szám
6 -m 2012. január 29. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Teremtés és természettudomány Egy alkalommal érdekes hasonlat hangzott el a teremtéssel kapcsolatosan. Szó esett egy hatalmas toronyházról, amely magától sohasem születhet meg, és amelynek létrejöttéhez alkotóra és a bevitt információra van szükség. Ebben az esetben magára az emberre és az építészmérnökök szakmai tudására. Ezen gondolat mentén elképzelhetünk egy szétdobált játékokkal teli gyerekszobát is, ahol befektetett munka nélkül sohasem lesz rend, a versenyautó és a játék baba nem kerül magától a polcra. Vagy egy csodálatos ötvösremeket, mely szépérzék és kézügyesség nélkül aligha készülhet el, nem válhat tulajdonosának ékévé. És folytathatnánk a hasonlatok sorát... Ha pedig az ember képes az alkotásra, dőreség azt feltételezni, hogy a világegyetem nagy léptékű szerkezeti egységei, a galaxishalmazok, az ezeket alkotó csillagvárosok, az ezekben található naprendszerek, illetve maga az élet és az ember keletkezésének hátterében egy-egy véletlen fizikai vagy kémia folyamat, alkotó nélküli események sora állna. Persze egy ideje szeretik, ha ezt hinnénk. Mindezt a természet törvényei szabályozzák - mondják, de arra már nincs épkézláb válasz, hogy törvények megalkotása lehetetlen törvényhozó nélkül. Ennek a gondolkodásmódnak az eredete jól nyomon követhető: az iskolai tankönyvekben és a közbeszédben csak előnyös arcát felvillantó felvilágosodás eszmerendszerének vallásellenes terméke. Az elmúlt században maga a természettudomány szolgált érdekes bizonyítékokkal a teremtésre. Az ősrobbanás elméletének alapján bebizonyították, hogy a világegyetem, amelyben élünk, nem létezett öröktől fogva, hanem megközelítőleg tizennégymilliárd esztendővel ezelőtt, egy rendkívül sűrű és rendkívül forró, pontszerű állapotból fejlődött ki, és azóta is folyamatosan tágul. Kozmológiai értelemben tehát volt kezdet, amelyet az Alkotónak kellett útjára indítania, bár ennek kimondására az alapvetően materialista szemléletű tudomány már nem vállalkozik. Nem lehet kétségünk, hogy az égitestek fejlődése, kozmogóniája előre eltervezett módon, a világegyetem működésébe táplált információk alapján folyik, hiszen nehezen hihető, hogy egy olyan bonyolult egység, mint mondjuk a Mars, a vörös bolygó, csupán véletlenek során lesz olyanná, ahogyan mai állapotában a földi távcsövek és az oda látogató űrszondák sora látja, minden apró részletre kiterjedően vizsgálja. Az ember, mondhatnánk, egy felfújódó léggömb belsejében mozgó apró élőlény - amelyhez hasonló élő szervezet azonban egyetlenegy sem ismert a kozmoszban. Létezni talán létezhet máshol is, de erre ez idáig nincs semmilyen kézzelfogható bizonyíték. A Földön élő teremtmény kialakulása és fejlődése, mindennapi életfunkciói, az öröklődés folyamata előre megírt „program” szerint zajlik, gondoljunk csak a DNS-molekulákkal kapcsolatos tudományos kutatások eredményeire, a biológiai információk tárolására és generációról generációra történő átadására. Ha csak ezeket a tényeket tekintjük, számunkra teljesen nyilvánvaló az Alkotó - mondjuk ki nyíltan: Isten - jelenléte, szervező ereje. Még akkor is, ha gyakran ezen tudományos kutatások folyamatának, eredményeinek szakszerű megfogalmazása, sőt csak a megértése is megfelelő képzettséget igényel. Ám magától egy vasszög sem keletkezhet. Reméljük, idővel mindezt nem csak mi, vallásos emberek gondoljuk majd így, hanem azok számára is világos lesz, akikről Pál apostol Rómabeliekhez írt levelében a következőképpen szól: „Az Isten kábultság lelkét adta nékik; szemeket, hogy ne lássanak, füleket, hogy ne halljanak, mind e mai napig” (11,8; Károli-fordítás) ■ Rezsabek Nándor Irónia és ítélet Beszélgetés Dluhopolszky László karikaturistával ► Keresem a házat az utca végén: elhagytam a papírt, amelyre a címet írtam, s csak a számra emlékszem. Váratlanul érdekes kaputáblát veszek észre: a Puskás Öcsi névben 6 : 3-as fölirat. Megvan! - kiáltok föl, és benyitok az alacsony kerítésen. Szolid, szépen berendezett lakás az emeleten; az asztalon a közeli karácsony díszei, sütemények és forró kávé. A falakon egy-egy kortárs vidám rajza és Zórád Ernő színes portréja. Vendéglátóm legkedvesebb mestere, a képregényrajzoló, festő, grafikus, illusztrátor, Budavár díszpolgára most lenne százéves. Itt ülünk és beszélgetünk. Kint tél van, fölgyulladnak az esti fények. Az EvÉletnek is készséggel rajzoló Dluhopolszky Lászlót először szakmájáról kérdezem: hogyan születik a karikaturista?- Könnyű dolga van a festőnek, a szobrásznak - kezdi az emlékezést -, öt-hat évig okítják, és művész lesz belőle. De a karikaturistának nincs iskolája. Amióta világ a világ, mi mindig elvetélt grafikusok voltunk. Gondoljunk itt az egyik legnagyobbra, Jankó Jánosra, aki az 1800-as évek végén a Borsszem Jankó sztárrajzolója volt. A festőművészet felől közelítette meg a dolgokat, a régi, Petőfi-féle tízforintoson ott van hátul a képe... Kik űzik ezt a furcsa szakmát? Elsősorban azok, akiknek gyerekkori indíttatásuk van. Én rengeteg illusztrált könyvet, újságot, diafilmet kaptam a szüleimtől. Mindenütt a kép dominált. És külön szerencsém volt, hogy édesapám humoros ember volt; otthon is mindig nagyon jó hangulat uralkodott. Nem kellett mást csinálnom, csak figyelnem.- Mikor lett ebből tudatos rajzolás?- Tizennyolc évesen elmentem nyomdásznak. Akkor már elég ügyesen rajzoltam, így négy képet kellett csinálnom november 7-ére a nyomdai híradóba. Megmondom őszintén, először csikorgott a dolog, de szilveszterre már az egész újságot én rajzoltam, mind a tizenhat oldalt.- Hogyan születik egy-egy rajz?- T íz évig voltam a Népszava karikaturistája. El kellett olvasnom a vezető hírt, arra készítettem két-három megoldást. Amikor a szerkesztőm meglátott vázlatfüzettel a kezemben, mindig megkérdezte: „Ma min nevet az ország?” A napokban utaztam a buszon, a fáradt, kimerült, tizenhárom-tizennégy éves diákok ott feküdtek az üléseken, és arra gondoltam: „Úristen, megöregedtem, végre állhatok a buszon.” így születik a karikatúra - megfordítok bizonyos élethelyzeteket. Engem még úgy tanítottak: „Kisfiam, ameddig idős bácsik és nénik állnak a villamoson, addig te ne ülj le. Ha ülsz, add át a helyed nekik. Egyszer te is öreg és fáradt leszel.” Ez régen aranyszabály volt, és ehhez tartottuk magunkat.- Merre kanyarodott az életútja?- A Kossuth Nyomda után jött az MGM és a Pénzügyi és Számviteli Főiskola. Éppen akkor írt ki a Népszava pályázatot, Kaján Tibor négy embert javasolt. A főszerkesztő, Gedeon Pali bácsi csak annyit kérdezett: ki tud fejet rajzolni? Én tudtam egyedül, így azonnal föl is vettek. 1989-ben megkeresett egy vállalkozó, és a semmiből elindítottuk az új Szabad Száj című hetilapot. Olyan sikeresen, hogy a nulláról fölmentünk a hetvenötezres példányszámra. Megtudtam, hogy megüresedik a Ludas Matyi szerkesztősége. Dobbantott egy egész szerkesztőség. Akkor, a rendszerváltás hajnalán egy ügyes huszárvágással sikerült elfoglalnom a hadállásokat. A jóslás ellenére két és fél évig vezettem a Ludast, s most utólag úgy érzem, ez volt pályám csúcsa! Árukapcsolással értékesítették a lapot: itt van a rádióújság, itt van a Matyi - így együtt az utolsó darabot is eladták a rikkancsok. Ebben az időszakban hatszázezer példány fogyott.- Emlékszem, az Új Magyarországban is remek rajzokat publikált.- Olyan gyors volt a nyomdaipar fejlődése, hogy pár év alatt megszűnt a szakmám. Törtem a fejemet, hogy mit csináljak, ha megszűnik a lapom. Az újraindított Ludasnál voltam, később egy vendéglőben rajzoltam portrékat: a legszimpatikusabb vendégeket kellett megörökítenem. Szép lassan, szívósan megragadtam ezen a pályán, egyre több helyre hívtak, mindenki portrékarikatúrát akart készíttetni. Az Esti Hírlapnál voltam 1996-97 között, majd a Kis Újság mellékletét bízták rám a kisgazdák... Balázs Fecó a televíziónak készített műsort Évszakok címmel: négy vendéggel társalgóit, majd zongorához ült, danászott, és a végén bemutatta a rajzaimat. Két éven keresztül csinálhattam, s ennek az esti műsornak köszönhettem, hogy megismert az ország.- A névjegykártyáján az is rajta van, hogy sziluettművész...- Ez a legfiatalabb hajtás: 2000 decemberében volt az első fellépésem Budapesten. Weimarban, a múzeumban központi helyen van Goethe sziluettje; nálunk 1945-ben ennek a műfajnak vége lett. A Színházi Élet című lapban az „Archalászat”-ban a sziluettekről fel kellett ismerni a híres színészeket. A fényképezés térhódításával megcsappant az árnykép jelentősége. Ettől függetlenül külföldön létezik, Németországban van egy ilyen múzeum, Svájcban pedig hatalmas hagyománya van, négyévenként sziluettfesztivált rendeznek. Sokan nem tudják a szó jelentését: igazából a sziluett egy francia pénzügyminiszternek a neve... Mikor először készítettem ilyet, bizony bagoly lett belőle. Ki kellett dolgoznom, hogy a férfi férfi , a nő pedig nő legyen... Meg kellett tanulnom a fogásokat, hogy milyen anyagokból készüljön, milyen eszközöket használjak hozzá. Követőim is lettek. A legnagyobb vetélytársam a lányom, akivel mi voltunk a Dluho duó, és sokszor kettőnket kértek rendezvényekre. Mindig azt hittem, a fiam fogja ezt a rajztehetséget örökölni, de meglepetésemre nem így lett.- Életünk tele van fonákságokkal. ..- Negyven éve rajzolok. Ilyen hosszú idő alatt az ember megismeri és megtanulja a szakmáját. Vannak, akik órákon át keresik a megoldást, lehet, egész nap, én a legtöbb munkámat fél óra alatt befejezem. Mesteremnek tartom Zórád Ernőt; gyűjteményes kiállítására a róla készült portrémat nyomtatták ki. Ahogy visszaemlékszem, nyolc-tíz perc alatt rajzoltam meg. Példaképem volt mindig, és az élet nagy ajándékának tartom, hogy többször is járhattam nála. Ezek olyan beszélgetések voltak, hogy ebéd után kezdődtek, és késő este úgy kellett elzavarni. A képregények mellett a karikatúrái is tökéletesek voltak.- Hogyan fogadta a saját hatvanadik születésnapját?- Ami várható volt, bekövetkezett: én is hatvanéves lettem! Egyszer azt mondta egy idős művezető a nyomdában, hogy a karikaturista harmincéves korában születik. Addigra gyűlik össze annyi életbölcselet, amivel már lehet kezdeni valamit. Ha ez igaz, akkor feleolyan idős vagyok, mint amennyinek mondanak. Talán előttem az élet. Már mindent megrajzoltam, és annak az ellenkezőjét is. Várom az új kihívásokat, témákat. Ez egy jó szakma. Ha egészséges vagy, akkor sokáig lehet csinálni. Persze felvevőpiac is kellene, ami nagyon beszűkült. A mai fiatal szerkesztők nem néznek külföldi lapokat, és nem tudják, hogy ott a karikaturista ugyanolyan megbecsült tagja egy szerkesztőségnek, mint egy vezércikkíró. Sokszor egy rajz többet mond el, mint a leghosszabb írás. ■ Fenyvesi Félix Lajos
