Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-06-10 / 23. szám
8 -m 2012. június 10. PANORÁMA Evangélikus Élet REMÉNY A REMÉNYTELENSÉG Hé, Franklin! „Hé, Franklin, ezt mért így kellett?!” - dobná vissza a labdát e sorok írója Franklin Grahamnek, jellegzetes stílusát is imitálva, első arénai beszédének hatására. Franklin „most vagy soha” alapon (mintha ehhez egy kívülről jövő erőre lenne szükség) szólított fel bűnbánatra, megtérésre. Természetellenesen fehér fogain megcsillant a reflektorfény, ahogy minden melegséget nélkülöző hangon a mikrofonba kiáltotta: „Voltak már parázna gondolataid? - Akkor bűnös vagy!” A választott bibliai passzus Manassénak, a gonosz júdai királynak a története volt, aki sok szörnyű, gyilkos cselekedet után tért meg őseihez. Az átlagember viszont nem ilyesféle problémákkal küszködik, hanem a maga háza táján, a mindennapjaiban, apró-cseprő dolgaiban szeretne rendet tenni. Ehhez - véleményem szerint - megértő szeretetre, terelgetésre van szüksége, nem fenékbe rúgásra! Aki reménységért megy valahová, azt nem szúrós tekintettel, mogyorófapálcával kell fogadni. A Graham-performansz hatására e cikk elkövetője nem tért meg. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem örül együtt azon erősebb idegzetű testvéreivel, akik viszont képesek voltak odaájulni a színpadhoz... ■ Nyikita (Teljes név és cím a szerkesztőségben) Bolyki Brothers Dennis Agajanian Signature Sound Sillye Jenő A közönséggel szemben az ezerfős kórus és a szimfonikus zenekar Huntley Brown zongorázik Reményt vesztés Már hetek óta imádkoztam érte, de valahogy mégsem mertem meghívni Franklin Graham evangélizációjára. Ezért örültem különösen, amikor egészen váratlanul - más okból - ő keresett meg... Pénteken este elsőként foglaltuk el a helyünket az arénában, és gondolatainkba merülve figyeltük, hogyan telnek meg körülöttünk a széksorok. „Ugye te nem hívtál volna fel, ha én nem telefonálok?” - szegezte nekem a kérdést csak úgy hirtelen. Mielőtt válaszoltam volna, egy gyors fohászt mondtam magamban: „Uram, segíts, hogy megértse!" „így igaz, nem én hívtalak - válaszoltam -, most téged valaki más keres.” Csak bólintott, s mintha halkan hozzátette volna: „Stimmel.” Hónapok óta nem beszélgettem vele, de régi ismerősök lévén tudtam élete sok kudarcáról, bűnéről. Azt is érzékeltem, mennyire vágyik a belső békességre. Viszont már többször tapasztaltam, hogy vele bizony csínján kell bánni. Ha észrevette olykor, hogy térítgetem, mindig cinikusan hárított. Most azonban nyugodt voltam, hiszen kipróbált evangélizátor „karmai közé” ereszthetem. S érzékelhetően ma ő is újra nyitott volt rá, hogy hallja az evangéliumot. A zene magával ragadta. Az egyik magyar együttesnél jegyezte meg csupán, hogy hagyjuk a feketékre a gospeléneklést. Nekik hangjuk is van hozzá. Franklin Graham igehirdetésekor azonban - éreztem - feszengeni kezdett. A prédikátor éppen azt a kérdést tette fel, hogyan állsz majd Isten színe elé az utolsó napon, az ítéletkor, amikor rápillantottam az arcára. Szeme gúnyosan villant meg. Hirtelen a Luther-film egyik jelenete hasított belém: Tetzel János áll az emelvényen, kezében a poklot ábrázoló festménnyel, és dörgedelmes szavakkal riogatja a sikoltozó tömeget. Végtelen szomorúság vett erőt rajtam, mert világossá vált számomra: Franklin Graham szavai lepattannak ismerősöm szívéről. Nem csupán azért, mert a szimpla panelekből összeállított igehirdetéssel nem ragadhatta meg egy tudományos életben mozgó ember értelmét, hanem - és főleg azért - mert ítélkezés és hangos szó helyett éppen a szelíd hang, Isten érdemtelenül ránk áradó szeretetének megszégyenítő üzenete tudta volna térdre kényszeríteni cinikus lényét. Amikor Franklin Graham hívására megindult a „megtérők” áradata a pódium felé, gúnyosan megjegyezte: „Nem is tudtam, hogy a hívők ennyire bűnösek.” Hiába magyaráztam, hogy az előremenők fele segítő, és hogy mások is elhívták hitetlen barátaikat... ő az egészet hiteltelen teatralitásnak érzékelte. „Ugye nem azzal a szándékkal hívtál meg, hogy majd én is kimegyek?" - kérdezte gunyorosan. Hangjából szavaira rácáfolva furcsa csalódottság is áradt. Mintha ő is szeretett volna változtatni az életén. Ez az este mégis kihagyott lehetőség maradt. Késő este még küldtem neki a mobiljára egy üzenetet nem titkolt kétértelműséggel: „Hazaértem, remélem, lassan te is »hazaérsz«.” Perceken belül érkezett a válasz: „Megvagyok biz én is. Éppen megyek aludni.... Bűnösen.” ■ Erzsébet (Teljes név és cím a szerkesztőségben) Meláth Andrea Szemerédi Bernadett Völgy essy Szomor Fanni
