Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-04-22 / 16. szám
2 41 2012. április 22. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio cecumenica Urunk, Istenünk! Kegyelmed betölti a földet. Nyisd meg szemünket, hogy meglássuk, megtapasztaljuk, és örvendezzünk neki. Tégy minket késszé, hogy kegyelmed hírvivőiként járjuk utunkat, végezzük munkánkat, szolgáljunk a világban. Könyörgünk teremtett világodért. Add, hogy jóságod érezhető legyen a természet világábán, az egész földkerekségen. Könyörgünk az emberiségért. A kegyetlenségek közepette engedd meglátnunk: kegyelmeddel új életet teremtesz, és lehetővé teszed, hogy emberhez méltó módon élhessünk együtt. Könyörgünk Európáért, formáld a gazdasági érdekeken túlmutató emberi közösséggé kontinensünk lakóit. Könyörgünk hazánkért. A nagy változások idején, új kihívások napjaiban hadd tapasztaljuk meg, hogy a te kegyelmed stabil pont, amelyre építeni lehet. Könyörgünk egyházadért. Tedd kegyelmed hordozójává és eszközévé a világban, hogy csillapodjon a gyűlölet, és teret nyerjen az egyedüli jövőt jelentő szeretet. Könyörgünk a rászorulókért, a testi, lelki keresztet hordozókért. Irgalmad kísérje, erősítse, emelje fel őket. Urunk, Istenünk! Kegyelmed betölti a földet. Töltse be szívünket, lelkünket, egész életünket. Jézus Krisztusért kérünk. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Az egész evangéliomban alig van kedvesebb kép, mint amellyel Krisztus pásztorhoz hasonlítja magát, aki az elveszett juhot tulajdon vállán viszi vissza a nyájhoz. Viszi manapság is - örökké. ím, ez az evangélium veleje: Krisztus országa a könyörülő kegyelem országa, ahol nincs is egyéb, hanem csak »hordozás«. Krisztus hordozza fogyatkozásainkat és betegségeinket. Bűneinket magára veszi, s türelemmel viseli hibáinkat, örökké a vállát nyomjuk, mégse fárad bele a hordozásba. Kísértéseink közepette éppen ez a mi legnagyobb vigasztalásunk.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) Vallási egyesületek nyilvántartásba vétele Április 30-ig jelenthetik be a vallási egyesületek az illetékes törvényszéknek a nyilvántartásba vételhez szükséges adataikat változásbejegyzési eljárás keretében - közölte a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) az MTI-vel. Mint írták, azok a szervezetek, egyesületek, amelyek március í-jétől a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvény alapján alapcélként vallási tevékenységet végző egyesületként működnek tovább, részletes tájékoztatást olvashatnak a KIM honlapján. Az internetes oldalon található tájékoztató többek között azt tartalmazza, hogy a kérelemhez milyen dokumentumok csatolása szükséges, az egyesületek milyen változásokra számíthatnak. HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP (MISERICORDIA DOMINI) - 1PT 5,1-5 Péter alázata A VASÁRNAP IGÉJE Galeotto Marzio könyvében olvashatjuk, hogy Mátyás király egy alkalommal, amikor Esztergomban járt, meghívta asztalához a teológiában való jártasságára rendkívül büszke Gattus Jánost. Mivel próbára akarta tenni, vacsora közben megkérdezte tőle, hogy Jézus Krisztus miért az őt háromszor is megtagadó, majd gyáván elmenekülő Péter apostolra bízta nyája legeltetését, egyháza vezetését, és miért nem Jánosra, aki hűségesen követte őt a keresztig, és haláláig kitartott mellette. Hiszen úgy lett volna igazságos, hogy a hűséges Jánost jutalmazza ezzel a tisztséggel, Pétert pedig inkább meg kellett volna büntetnie hűtlenségéért. Gattus zavarba jött, és nem tudott mást felelni, mint hogy ez olyan titok, amelynek a feszegetése veszélyes, mert könnyen eretnekségbe sodorja azt, aki meg akarja fejteni. Mátyás erre ezt mondta Gattusnak: „Én ugyan hittudományi és egyéb tudományos könyvet nem sokat olvastam..., hanem azért mégis úgy gondolom, hogy ennek a kérdésnek a magyarázata könnyen megtalálható.” Majd Szent Jeromosra hivatkozott, aki Jovinianus elleni könyvében azzal magyarázza Jézus döntését, hogy Péter idősebb ember volt, János pedig szinte még gyerek, akit Jézus nem akart meglett korú férfiak élére állítani, nehogy provokálja őket. Mátyás ezt mégsem tartotta kielégítő magyarázatnak, hanem hozzátette: „A bűnös, áruló és szökevény Pétert Krisztus... méltóságban azért tette az ártadan János elé, hogy a bűnösöknek reményt nyújtson a bocsánat elnyerésére. Mert a bűnös és áruló Péter, aki mint házas ember maga is ismerte az emberi gyengeséget és a szenvedély hatalmát, mestere példájából kiindulva, aki tanítványa bűneit, mikor keservesen megsiratta, megbocsátotta..., könnyebben bocsánatot s feloldozást adhat a bűnökbe s szenvedélyekbe merült embereknek, s kegyesebben bánhat a megtérő bűnösökkel. Ha azonban az ártadan és a hitben állhatatos János lett volna az egyház fejévé..., aki sohasem ismerte meg a szenvedély kísértését és erejét, s akit semmi szenvedés sem tudott Krisztustól elszakítani, minden embert olyanná akart volna tenni, amilyen ő maga volt, és a Krisztustól és a hittől eltévelyedetteket s a bűnös szenvedélyűeket ridegen elutasította volna. (...) Nagyon is világos tehát az oka, hogy miért nem János, hanem Péter lett az egyház fejévé, s ezt a kérdést te, Gattus János, mégis a megfejthetetíen isteni titkok közé számítottad.” „Ofelix culpa, quae talem ac tantum meruit habere Redemptorem!” „Ó, szerencsés vétek, mely ily hatalmas Megváltót érdemelt!” - énekli a húsvét hajnalán virrasztó egyház a 4. században élt egyházatya, Ambrosius öröménekében, az „Exultet...”-ben. Péter apostol tapasztalata alapján - amely levelében is hangot kap - nyugodtan hozzátehetjük: Ó, szerencsés vétek, mely a főapostolt ily nagy alázatra tanította! Mert a feltámadt Krisztus kiáradó kegyelme mindenekelőtt a bűn szerepét változtatja meg azoknak az életében, akiket megérint. Ezt elsőként Péter és a tizenegy élhette át. Húsvét előtt a bűn szerepe az elválasztás volt. Elválasztott legfőképpen Istentől, de válaszfalakat emelt ember és ember közé is. Kiváltképp azzal, hogy az alázatot kiűzte a szívből. Az Isten előtti alázatot éppúgy, mint az embertárs iránti alázatot. Helyére magabiztosságot ültetett. Magabiztosságot az Istennel való kapcsolatban, de az embertársakkal szemben is. A tanítványok - Péterrel az élen - ezért fogadkoztak nagycsütörtök éjszakáján, hogy ha kell, a halálba is készek követni mesterüket. Egymás között pedig ezért vetélkedtek, hogy ki a nagyobb, és ki ülhet Uruk jobb és bal oldalán, ha majd teljes dicsőségében jön el. Amikor azonban a feltámadt Jézus számonkérés és büntetés helyett megbocsátotta nagypénteki hűtíenségüket és árulásukat, akkor ez a minden várakozásukon és reményükön túláradó kegyelem megfordította életükben a bűn szerepét: addig soha nem ismert alázat költözött a szívükbe. Korábbi bűnük nemhogy nem törlődött ki emlékezetükből, de naponta a bűnbocsátó kegyelem nagyságára emlékeztette őket. Egyre szorosabban kötötte őket a kegyelem élő forrásához, a feltámadt Krisztushoz, akinek most már valóban életüket is odaadni kész, hűséges apostolai lettek. Ugyanakkor a bűnük emlékét mindvégig elevenen tartó, de szerepét megváltoztató kegyelem arra is megtanította őket, hogy ne magas lóról hívják megtérésre a bűnösöket, hanem a feltámadt Krisztus irgalmas szeretetével hajoljanak le hozzájuk. Péter ezért nem pápai enciklikát (körlevelet) ad ki, amelyben a teológiában való jártasság magabiztosságával oktatja ki a gyülekezetek vezetőit, a presbitereket, hogy miként kell a rájuk bízott nyájat pásztorolni. Nem is „dogmát” (parancsot) közöl velük, amelynek engedelmeskedni tartoznak. Péter a Tibériás tavának partján a feltámadt Jézussal, a nyáj egyetlen igaz Főpásztorával találkozva egyszer s mindenkorra leszállt a magas lóról. Levelében nem arra emlékezteti a presbitereket, hogy Krisztus megbízása alapján ő tisztségét tekintve fölöttük áll, hanem presbitertársukként szól hozzájuk, és kéri őket: „...legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen; ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak.” Előbb ő maga tanúsít alázatot azok iránt, akiket alázatra készül tanítani. Péter - amikor látja, hogy az ő korábbi bűne, a mások iránt türelmetlen magabiztosság miként fertőz a bölcsőjéből még alig kilépett egyházban - dorgálás helyett mint ellenméreggel szeretné beoltani egyházát azzal az alázattal, amelyet a Tibériás partján az őt háromszor is a szeretete felől kérdező feltámadt Jézus kegyelme ültetett el a szívében. Akiben kifejti hatását ez a „védőoltás”, az nemcsak szégyenkezni fog korábbi magabiztossága miatt, de Ambrosius egyházatyával együtt boldogan fogja énekelni a kegyelmet nyert bűnösök énekét: „Ó, szerencsés vétek, mely ily hatalmas Megváltót érdemelt!” ■ Véghelyi Antal Templomszentelés az első kőtől az utolsóig ► Ritka, de annál nagyobb élmény templomszentelésen részt venni. Annak is, aki vendégként érkezik. Annak még inkább, aki végigélte a hosszú folyamatot az álmodozástól az átadás ünnepi pillanatáig. Egyházunk a rendszerváltás után számos új templomot vehetett használatba. A Luther Kiadó 2008-ban megjelent gyönyörű albuma, az Új evangélikus templomok erről tanúskodik. Jó néhány esetben ott lehettem a templomszentelésen, de amit Zombán, az együtt épített templom szentelésén átélhettem, azt ma is alig tudom szavakba önteni. Az egyház a templomszenteléshez, e páratlan alkalomhoz gyönyörű rendet formál. A templom alapkőletétele az indulás és a reménység ünnepe. Nem egyszerűen az emberi elhatározást erősítjük meg azelőtt, hogy átlépnénk a startvonalat. Az istentisztelet egésze Isten szeretetének és cselekedeteinek nagy összefüggésébe vonja a „beruházást” Ezért ujjong a gyülekezet a bevezető zsoltárral: „íme, én alapkövet teszek le Sionban, mondja az Úr, drága és szilárd szegletkövet, hogy aki hisz, ne szégyenüljön meg. A kő, amelyet elvetettek az építők, íme, szegletkővé lett, az Úr műve ez, és szerfölött csodálatos! Ez a nap az Úr napja, amelyet ő maga szerzett, hogy vigadozzunk és örvendezzünk! Istenem vagy, ezért hálát adok neked, Istenem, magasztallak téged, halleluja!” Ezzel a hittel indulunk a templomépítés nem könnyű útjára: Isten maga építi egyházát. Az istentisztelet - ha szabadtéren zajlik is - liturgiájában belesimul az egyház megszokott rendjébe. Ezért következik a zsoltár után a Kyrie, amely ismét több szempontból engedi értelmezni a templom titkát: . „Úr Jézus Krisztus, aki tested templomát értünk lerombolni engedted, Uram irgalmazz! Úr Jézus Krisztus, aki tested templomát harmadnapra újra felépítetted, Krisztus kegyelmezz! Úr Jézus Krisztus, aki a mi testünket is a Lélek templomává teszed, Uram, irgalmazz!” A kollekta imádság pedig a szikláról mint stabil alapról szól, aki számunkra Krisztus maga: „Örökkévaló Isten, irgalmas Atyánk, aki üdvösségünk alapjává és kősziklájává tetted egyszülött Fiadat, Jézus Krisztust: tölts be minket Szentlelkeddel, hogy megismerjük Urunkat és Megváltónkat, és állhatatos hittel ragaszkodjunk hozzá, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik mindörökkön-örökké.” A templom alapkőletételéhez rendelt olvasmányok is abban segítenek, hogy a materiális építkezés mindig megkapja az igazi lelki tartalmat. Az ószövetségi lekció a Királyok első könyvének hatodik fejezetéből (12-13. v.) való: „így szólt az Úr igéje Salamonhoz: Ezt mondom a templomról, amelyet most építesz: Ha az én rendelkezéseim szerint élsz, törvényeimet teljesíted, ha megtartod minden parancsolatomat, és azok szerint élsz, akkor én is megtartom ígéretemet..., és nem hagyom el népemet...” Az epistola pedig az Első korinthusi levél harmadik fejezetéből (9- 11.17. v.) hangzik:„...miIsten munkatársai vagyunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok. Az Istentől nekem adott kegyelem szerint, mint bölcs építőmester, alapot vetettem, de más épít rá. Vigyázzon azonban mindenki, hogyan épít rá. Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus. (...) Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten, mert az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok”. Az evangéliumi szakasz Máté evangéliumának két egymás mellé helyezett mondata a 21. fejezetből: „Meg van írva: Az én házamat imádság házának nevezik...” (13. v.) „Bizony mondom néktek..., mindazt, amitimádságban hittel kértek, megkapjátok’.’ (21-22. v.) Az alapkő elhelyezése előtt a gyülekezet lelkésze vagy más vezetője felolvassa az alapító okiratot, majd aláírják és az alapkőbe helyezik. Ez a cselekmény a püspök jogköréhez tartozik. Miután igét hirdetett, kézbe veszi a kalapácsot, és a kőművesek által elhelyezett alapkőre ütve mondja a következőket: „Az Úr Jézus Krisztusba, üdvösségünk alapkövébe vetett hittel helyezzük el Isten házának alapkövét: az Atya (ütés) és a Fiú (ütés) és a Szentlélek (ütés) nevében. Legyen ez a ház az imádság háza, az evangélium hirdetésének és a Szentlélek kitöltésének helye; megszentelt hely, ahol Isten igéjében és RÉGI-ÚJ LITURGIKUS szentségeiben találkozik népével: a mi üdvösségünkre és az ő dicsőségére." A gyülekezet együtt mondja a püspök szavai után az áment. Elkezdődhet hát az építkezés, amely kiváló alkalom lehet arra, hogy a gyülekezet tanulja a templom titkát, üzenetét, teológiáját. Minden kőbe, téglába, alkatrészbe a hitét építse! Közben pedig meg ne feledkezzék arról, hogy a templomépítésnek csak a gyülekezetépítéssel együtt van értelme. Ezért könyörgünk így - miután áldást mondtunk - az alapkőletétel után: „Mindenható Isten, irgalmas Atyánk, aki Fiadat, Jézus Krisztust egyházad alapkövévé tetted: tekints kegyelmesen erre a helyre, amelyen hajlékot építünk neved dicsőségére. Fogadd el azok szolgálatát, akik áldozatukkal támogatják ezt az építkezést. Nyújtsd ki oltalmazó kezedet e hely fölé, hogy az építők közül senkit ne érjen szerencsétlenség, és munkájuk se szenvedjen kárt. Engedd, hogy sikeresen fejezzük be az építkezést, a rendelt időben örömmel vonulhassunk be házad kapuján, és hálával magasztaljuk nevedet Jézus Krisztus által.” Az alapkőletétel a hit alkalma. Szemünk egyetlen követ lát. De lelki szemeinkkel - a hit látásával - már az új templomra tekintünk. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.)
