Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-04-01 / 13. szám
8 « 2012. NAGYHETI PANORAMA Evangélikus Élet Heti útravaló „Ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne” (Jn 3,14-15) Böjt hatodik hetében, nagyhéten az Útmutató reggeli és heti igéiben Jézus szenvedéstörténete tárul fel. Ő meghalt bűneinkért, hogy Istenhez vezessen minket. „Az Emberfia azért jött, hogy szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,45; LK) Palmarum napján - virágvasárnap - „az ünnepre érkező nagy sokaság meghallotta, hogy Jézus Jeruzsálembe jön, pálmaágakat fogtak, kivonultak a fogadására, és így kiáltottak” (Jn 12,12.13): „Hozsánna Dávid Fiának! Örökre áldott, ki eljött az Úr nevében, Izráel Királya, Hozsánna a magasságban!” (GyLK 751) S ő, az alázatos király - amint meg van írva (lásd Zak 9,9) - szamárháton ülve ment be felemeltetése helyszínére, és engedelmes volt a kereszthalálig. Pállal együtt mi is zenghetjük, hogy „Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (Fii 2,11). Valljuk: „Isten abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk’.’ (Róm 5,8) S az ő érdeméért megigazított, megbékéltetett magával, és üdvözíteni fog Atyánk, aki Jóbhoz is beszélt a viharból, és megismertette magát ővele. „Csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.” (Jób 42,5-6) Az Ószövetség evangélistája özönvízre s pászkára emlékeztetve figyelmeztet: „Eredj, népem, menj be szobádba, és zárd magadra az ajtót! Rejtőzz el egy rövid pillanatra...’’ (Ézs 26,20) Isten büntetése a fiát érte a föld lakóinak bűneiért. Az új szövetség szerzője az utolsó vacsora közben megmosta tanítványai lábát: „Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek’.’ (Jn 13,15) Nagycsütörtök este Pál az úrvacsora szereztetési igéire emlékeztetve figyelmeztet: „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön!’{íKor 11,26) Isten „dicsőségére emlékeztetnek csodái / gondoskodott népe megváltásáról, szövetségét elrendelte örökre" (GyLK 745,4.8) Ama nagypénteken a fájdalmak embere halálra adatott a bűnökért: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3,16) „íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1,29; LK) Luther írja: „Valóságos Isten és valóságos ember az, aki a világ bűneit hordozza. Néked pedig hirdetteti, hogy testét ő érted adta, vérét érted ontotta bűneid bocsánatára. Ha hiszed ezt, megigazultál!” S a keresztre felemeltetett Emberfia végül „ezt mondta: »Elvégeztetett!« És fejét lehajtva, kilehelte lelkét!’ (Jn 19,30) „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Kor 5,21) Nagyszombaton is: „Segítségül hívtam nevedet, Uram..., és megváltottad életemet’.’ (JSir 3,55.58) „A sír éjétől nem félek, / Mert, Uram, benned hiszek, / A síron túl újra élek, / S örökre nálad leszek...” (EÉ 206,8) ■ Garai András Nagyheti „kísérlet” ► Tudom, vannak olyanok, akik még azzal a lehetőséggel sem élnek, ha a gyülekezetükben havi egy vasárnapon van úrvacsora. Tudom, hogy vannak olyanok akik - ha alkalom adódna - boldogan vennének gyakrabban úrvacsorát, sőt örülnének, ha minden istentiszteleten lehetőség nyílna erre. Ott, ahol csak évi néhány alkalommal van úrvacsorái istentisztelet, kiemelkedik közülük a nagypénteki. (Ez természetesen összefügg azzal, hogy a közgondolkodás úgy tartja, a protestánsok legnagyobb ünnepe a nagypéntek - ami persze csak féligazság...) Ugyanakkor azt sem feledhetjük, hogy a kereszténység nagyobb részében éppen nagypénteken nincs mise (azaz úrvacsorái istentisztelet konszekrációval), csak a már (nagycsütörtökön) átváltoztatott ostya kiosztása, azaz áldoztatás. Ebből is kitűnik, milyen sokszínű az egyház gyakorlata. A nagyheti úrvacsorái lehetőségek témáját körüljárva azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, amit Lukács az apostolok cselekedeteiről szóló könyv második fejezetében lejegyez, hogy tudniillik az első keresztények naponta együtt voltak a kenyér megtörésében - és ez az úrvacsorát jelentette! Naponta! A gyakoribb úrvacsoravételt nem lehet erőltetni. De az úrvacsora iránti belső igényt bátorító biztatással és folyamatos tanítással lehet ébreszteni, fejleszteni. Két olyan gyülekezetben is éltem, ahol korábban csak nagy ünnepeken vagy havonta volt úrvacsora, mostanra pedig már oly természetessé vált az, hogy minden istentiszteleten adott a krisztusi asztalközösség (ha nem lenne, a hívek tiltakoznának!). Tudom, hogy a szokatlanság, bizonyos helyeken a tradíció hiánya vagy a kényelmesebb út választása miatt sokan úgy tartják, evangélikus istentisztelethez elég az ige, az igehirdetés. „A túl sok úrvacsorái alkalom súlytalanná teszi a szentségi alkalmakat” - mondják. (Azt még senkitől nem hallottam, hogy ritkábban legyen igehirdetés, hogy ezáltal legyen nagyobb súlya a prédikációnak...) Számomra nem kérdés, hogy a „csak” igeliturgia is teljes istentisztelet. így gondolom, és így is élem meg. De az úrvacsora nem valamiféle ember kitalálta „desszert” valami ráadás, amely nélkül még jól elvagyunk. Az úrvacsora Krisztus különleges ajándéka, amellyel az életünket táplálja, az üdvösségünket munkálja. Az a páratlan közelség, amely semmivel sem hasonlítható össze. Fizikailag is olyan közel jön a mi Urunk, hogy valósággal belénk költözik, vérünkké válik. S ha ezt ő felkínálja, akkor mi miért mondunk le róla? (Létezik olyan - kivételes - helyzet, amikor „eucharisztikus böjtöt” tartunk. De a böjt nem természetes állapot, hanem a nagy találkozásra való készülődésünk formája.) Ha megízlelhetjük az élet kenyerét, akkor miért van az, hogy inkább csak halálra esszük magunkat a mindennapok konyháján, és nem élünk az örök élet táplálékával? Nézzünk őszintén szembe ezzel a kérdéssel! Ne vonjuk meg magunktól az élet kenyerét és italát! Ne utasítsuk vissza az önmagát ajándékozó Urat. Éljük át a csodát: minél többet hallgatjuk az igét, és minél többször élünk az úrvacsora ajándékával, annál inkább mélyülhet hitünk, gazdagodhat életünk, gyógyulhatnak a bűneink okozta betegségek, annál inkább átjárja életünket Isten szeretete. Ez nem a mi vallásos-lelki technikánk, ez az Isten adta lehetőség. Nagyhét kezdődik. Virágvasárnap, nagycsütörtök este (épp az úrvacsora szerzésének ünnepén), nagypénteken, húsvét első és második ünnepén - remélhetőleg - a legtöbb NAGYHETI LITURGIKUS gyülekezetben lesz úrvacsoraosztás. Ez öt alkalom kilenc nap alatt. Nem kérek mást testvéreimtől, mint azt, hogy egyszer próbálják ki, mit jelent mind az öt alkalommal élni az úrvacsorával. S ha kipróbálták, hiszem, elindulhat a szívük-lelkük mélyén egy folyamat, amely egyre erősebb igényt ébreszt, hogy az ünnepek után is éljenek az úrvacsora ajándékával. Nagyhét nagy kísérlete ez legyen most számunkra: visszatalálunk az oltárhoz, az Úr asztalához. Sok gyülekezetben kezdik az istentisztelet úrvacsorái részét a 308. ének első versével: „Készítsd magad, kedves lélek...” De a legtöbb helyen nem jutnak el az utolsó versszakig. Nagyheti bátorításom záruljon hát ezzel az ének-imádsággal: „Jézus, életnek kenyere, / Szeretetnek mély tengere, / Táplálj, üdíts vacsoráddal, / Vegyem méltó hálaadással! / Érezzem ez eledelben, / Hogy kegyelmed véghetetlen! / Mennyben is majd áldva téged, / Lehessek a te vendéged!” ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) Nagyheti események Ábránk Jézus földi életének utolsó hetét szemlélteti, a nagyhetet virágvasárnaptól nagyszombatig. A vízszintes tengely az időt mutatja, a függőleges tengely pedig a helyszíneket. A vonalak távolsága az egyes személyek, csoportok közötti kölcsönhatást jelzi. Az ábra az evangéliumok alapján készült; néhány nagyheti esemény ideje vitatható. NAGYCSÜTÖRTÖK - JER 31,31-34 NAGYCSÜTÖRTÖK IGÉJE „Eljön az az idő” - ezzel a mondattal kezdődik Jeremiás próféciája. Nagycsütörtök evangéliuma pedig erre felel: „A húsvét ünnepe előtt Jézus jól tudva, hogy eljött az ő órája.. ’.’ (Jn 13,1) Az utolsó vacsora közben Jézus mondja is tanítványainak: „Ez az én vérem, a szövetség vére...” (Mt 26,28) Eljött az idő: Isten új szövetséget kötött népével. Lukács evangéliumában Jézus így szól az utolsó vacsora kezdetén: „Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a húsvéti vacsorát!’ (Lk 22,15) Ahogyan egykor Isten ígérte meg az új szövetséget, úgy most is Jézus vágyakozik arra, hogy tanítványaival közösségben legyen. Az elhagyott Isten, aki panaszkodik a prófétai könyv elején - „Mert kétszeres rosszat cselekedett népem: engem, a folyóvíz forrását, elhagytak, hogy víztartókat vájjanak, repedezett falú víztartókat, amelyek nem tartják a vizet” {Jer 2,15) -, most mégis maga ígéri, hogy szövetséget köt népével. Az elhagyott, elárult, letagadott Jézus vágyva vágyik arra, hogy közösségben legyen övéivel. Mekkora szeretet, micsoda hűség ez, amely elhagyatva, elárulva és megtagadva mégis szövetséget köt azokkal, akik elhagyták, megtagadták és elárulták! Nem a bajban lévő Eljött ember könyörög - szövetséget keresve Istennél -, nem a pusztulásra ítélt nép vágyakozik az élő Istennel való közösségre, hanem a Mindenható ígéri meg és az Élet Fejedelme köti meg a szövetséget népével. Johann Heinrich Schröder éneke még így hangzik: „Ám ha egy sóhaj még vár, keres téged, / Azzal köss, Jézusom, új szövetséget!” (EÉ 374) Most azonban éppen azzal köt szövetséget az Úr, aki már sóhajtani sem tud, aki már nem vár és nem keres semmit! Ámulok. Az új szövetség akkor köttetik, amikor éjszaka van. Az elrontott, megfásult életű emberek evangéliuma ez, azoké, akik hitükben megtörtek, akik Isten iránti bizalmukat elveszítették, akik már nem várnak semmit az élettől. Eljött az idő: Isten szövetséget kötött Jézusban velünk. Az új szövetség nem csupán arra szól, hogy életünknek külső rendet adjon Isten. Pedig hányszor és hányszor elegendőnek éreznénk, ha valaki megmondaná nekünk, mi az elvárás; már az is nagyszerű volna, ha valaki megmondaná, hogy mit is tegyünk. Nem véletlenül oly sikeres manapság sok pontos életrendet kínáló vallási közösség. Az új szövetség azonban nem mentesít a gondolkodó, felelős élettől. Isten szövetséget kötött velünk Jézusban. Nem csupán arra, hogy mellénk áll - hiszen már az is nagyszerű hír volna, hogy valaki megérti bajainkat, ismeri gyengeségünket, velünk van akkor, amikor mindenkit idegennek látunk magunk körül. Az Vasárnap Hétfő Kedd Szerda Csütörtök az idő új szövetség azonban többet ad annál, mint hogy mélységeinkben Isten velünk van. Az új szövetséggel kapcsolatban azt ígérte az Úr: „ Törvényemet a belsejükbe helyezem, a szívükbe írom be!’ (Jer 31,33) Valami radikális fordulatot ad. Mint mikor őssejtet ültetnek az ember szervezetébe, hogy regenerálódjék és gyógyuljon, ami különben halálra válnék. így ülteti Isten-idegen szívünkbe az Isten-gyermekség örömét Jézus Krisztus által az Atya. Jézus, amikor testét és vérét szétosztotta tanítványai között, és megmosta lábukat, beleírta szívükbe törvényét: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” (Jn 13,34) Ez Isten parancsolata, amit szívünkbe írt. Ez az az életrend, amelyet az Atya megél a Fiúval: „Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket: maradjatok meg az én szeretetemben!’ (Jn 15,9) Azt adja, amit maga is megél, ami benne van, ami ő maga. Isten így nemcsak mellénk áll, hanem önmagával ajándékoz meg minket. Örömhír ez azoknak, akik eddig reménytelenül vágyakoztak arra, hogy valakihez tartozzanak, akikben az idegenség, mint tavaszi fagy, leperzselte a megnyilatkozás, az őszinteség bimbóit, akik azt tapasztalták magukról, hogy másokat csak elriasztani tudnak maguk mellől. Amikor eljött az idő, Isten szívünkbe írta életrendjét, Jézus Krisztus testét és vérét adta nekünk, hogy új életet éljünk. Vajon szabad-e múlt időt használnunk, amikor az új életről van szó? Hiszen ha akarnánk sem tudnánk tagadni, hogy nemhogy az új, de a régi szövetség rendjét sem tartjuk meg, és a kívülről adott, fenyegető parancs sem szab rendet számunkra. Vajon nem kellene továbbra is jövő időben mondanunk: „Eljön az az idő”? S ha a prófécia beteljesedett volna már, erre az igehirdetésre sem volna szükség, mert azt ígéri: „Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az Urat, mert mindenki ismerni fog engem..!’ (Jer 31,34) Most azonban még tanítani kell, szólni, hirdetni, hogy ismerjék meg az Urat. Ez Isten szeretetének csodája: mindig hagy valamit, ami a teljesség felé vonz. A döntő fordulat azonban megtörtént: megbocsátotta bűneinket, és közösségébe kapcsolt minket. Azt, akit egykor távolinak és ellenségesnek véltünk, aki elől bokrai alá bújtunk, aki elől önmagunkat takargattuk, azt most Atyánknak nevezhetjük, az előtt gyengének is mutatkozhatunk, hiszen nem ellenünkre van, hanem ahogyan újra és újra szétosztja magát közöttünk a hirdetett és megélt igében, szívünkbe írja önmagát biztos mozdulatokkal. ■ Bencze András Imádkozzunk! Áldunk téged, Istenünk, hogy nem hagytál bennünket olyannak, amilyenek vagyunk, hanem szívünkbe írod magadat Jézus Krisztus testével és vérével. Ámen.
