Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-04-01 / 13. szám
Evangélikus Élet NAGYHETI PANORAMA 2012. *■ 9 NAGYPÉNTEK - 4MÓZ 21,4-9 Igénk Isten népének az egyiptomi szolgaságból való csodálatos szabadulása utáni helyzetét mutatja be, a pusztai vándorlás egyik epizódját. Túl voltak már ekkor a Vörös-tengernél átélt szabadításon, mely Isten népe számára nemzetformáló esemény volt, de túl voltak ezernyi csodás tapasztaláson és sokféle megpróbáltatáson is. Kísérjük nyomon a vándorló Izrael igeszakaszunkban ábrázolt útját, vizsgáljuk meg, milyen üzenete van ennek az útnak a mi számunkra. Arra keressük a választ, hogyan mentek az útjuknak ezen a szakaszán. * * • Visszafelé mentek. Most éppen arról van szó, hogy hatalmas kerülőt kellett tenniük, az eddig már megtett út egy szakaszát visszafelé kellett megjárniuk, mert a tulajdonképpeni testvérnép, Edóm - Ézsau leszármazottai - ellenségesen viselkedett velük, és nem engedte át őket az országán. Vannak ilyen keservesen megjárt visszafelé vezető utak azóta is. Amikor a remélt boldogulásunktól egyre messzebb kerülünk. Mintha ellentétes irányban haladnánk. Ha kerülőket olyanok miatt kell tennünk, akik valójában a testvéreink, az különösen is fájdalmas. Krisztusban testvérnek, felebarátnak lenni nagy felelősség. Ne legyünk olyanok, mint Edóm volt Izraelnek. Ügyeljünk rá, hogy az egyházban senkinek a boldogulása ne csorbuljon miattunk. Ha pedig a miénk sérülne mások miatt, kérjük Istent, adjon nekünk békességes tűrést. Tudnak-e a boldogulásuk felé haladni azok, akik a környezetünkben élnek, vagy akadályozzuk őket ebben? * # * Zúgolódva mentek. Lelkűkben türelmetlenek voltak (4), vagy ahogy az ószövetségi héber nyelv szemléletesen kifejezi, megrövidült a lelkűk. Ez a megrövidült lélek csak zúgolódni tud. Isten iránt hálátlan, mert az Úrtól kapott eledelt „hitványnak” mondja (5). Lekicsinyli Isten jóságát, s inkább választaná Egyiptomot, ahol ugyan rabszolgák voltak, de volt mit enniük. Bár az Isten által adott étel nem ínyencfalat, a manna mégis mennyei eledel, és elég. Egyiptom viszonylagos, ám hamis jólétet biztosított, mert az ára a rabszolgaság volt. A kivezető úton szabadság van, ám ugyanakkor szükség is. Isten azonban nem végső állomásnak gondolta a pusztaságot, és nem végső eledelnek a szerény, de tőle származó ételt. Ezzel akarta népét ránevelni arra, hogy minden tőle van, s ő gondoskodik arról, hogy a maga idejében meglegyen naponta a legszükségesebbekből az éppen elegendő. Megkevesbedett lehetőségeink közepette jó lenne gondolni néha erre. A vándorló Izrael lelki vezetője ellen A rézkígyó NAGYPÉNTEK IGÉJE fordult, s vádolta, hogy azért vezette ki Egyiptomból, hogy mind meghaljanak. Isten erre a hálátlanságra tüzes kígyókat bocsátott a népre. Szó szerint azt adta sokaknak, amivel Mózest vádolták. Halált. Jaj, mi lenne, ha Isten a hitetlenségünkben mondott, elhamarkodott szavainkhoz képest alakítaná a sorsunkat?! Ügyeljünk ma arra, hogy a szükségként megtapasztalt helyzetünket akként lássuk, amiként Isten adni akarja: amely táplál, és amely tőle van. Óvakodjunk attól, hogy helyzetünket eltúlozva zúgolódjunk, és Isten ajándékait alulértékeljük. * # * Imádkozva mentek. Isten megtehetné, hogy a mennyei és éppen elegendőnek rendelt eledelt elutasító népet visszavezesse Egyiptomba. Nem akarta ezt tenni. Nem a hitetlenségünkhöz szabja sorsunk alakítását, hanem hűségéhez. Tüzes kígyókat bocsátott népére, ami a zúgolódó embert megtanította bűnbánatra jutni és imádkozni. De miért csak akkor jutunk őszinte bűnbánatra, amikor élet-halál kérdésről van szó? Imádkozva haladni nemcsak végső szükséghelyzetben lehet, hanem meg lehetne köszönni akár ma is azt, ami talán szerény lehetőségként adatott, de elég, s valamiképpen benne van Isten ajándékozó szeretete. A zúgolódó embernek Isten ekkor egy jelet rendelt: a rézkígyót. Aki rátekintett, nem magától a tárgytól, hanem Isten hatalmától várt gyógyulást a kígyómarás ellen. A pusztai vándorlásra emlékeztető rézkígyót évszázar dokkal ezután a jeruzsálemi templomban helyezték el, a későbbiekben azonban már Isten hatalmától független bálványként tisztelték, és pogányos szertartások kötődtek hozzá, ami Istennek nem tetszett. Egy nagy lelki megújulás idején Ezékiás király távolította el a templomból (2Kir 18,4). De aki itt, a pusztai vándorlás idején a rézkígyóra tekintett, meggyógyult, mert Isten hatalmára irányította a figyelmet. Isten olyan jelet adott ebben, amely a zúgolódó embert megtanította felfelé tekinteni. Ezzel ez a jel mintegy előképe lett a megfeszített Krisztusnak, aki által ama ősi kígyó, a gonosz hatalma legyőzetett (íMóz 3,15). Aki hittel tekint a megfeszített Krisztusra, az előtt ma is csodálatos távlatok nyílnak. Kígyó marta nép vagyunk, kígyó marta lélekkel járunk. Nincs is más esélyünk, mint hinni abban, hogy a visszafelé vezető útjainkon Jézus golgotái áldozata által Isten felemeli a tekintetünket - betegségben, csalódásban, sikertelenségben, az életünk értelmetlenségének tapasztalásában -, s általa szükségeinkben távlatokat akar nyitni nekünk. Amiként Isten vándorló népe számára a felemelt kígyó, úgy számunkra a keresztre feszített Krisztus Isten hatalmas jeladása. Jeladás arra nézve, hogy az ő akarata a megtartatás. Megváltó Urunk ebben az összefüggésben vonatkoztatta saját magára a rézkígyót, midőn ezt mondotta: „...akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie” (Jn 3,14). Ez a „felemeltetés” János apostol szóhasználatában annyit jelent: keresztre feszíttetni, megdicsőülni. Aki hisz a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusban, annak Isten elveszi a zúgolódását, meghallgatja az imádságát, s jelenlétét ígéri a visszafelé vezető úton, melynek nehézségei nem vagy nem mindenkor idegenek miatt, hanem a testvér testvérietlensége miatt szakadtak rá. A Krisztusra tekintő embernek szól a hatalmas ígéret: „Azokatpedig akik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek; új nyelveken szálának. Kígyókat vesznek föl; és ha valami halálost isznak, meg nem árt nekik: betegekre vetik kezeiket, és meggyógyulnak” (Mk 16,17-18) ■ Dr. Fodor Ferenc NAGYSZOMBAT - ÉZS 25,8-9 A hit nagyszombatja Már vártam a felkérést. Évek óta nekem jut a megtiszteltetés, hogy nagyszombat napjának igéjét vagy inkább így: nagyszombat evangéliumát hirdessem az Evangélikus Élet hasábjain. Ha azonban azt hiszi az olvasó, hogy iménti mondatomban némi keserű irónia van, téved. Mert bár sokan azt hiszik, hogy nagyszombat olyan átmeneti idő, amely csak azért van az egyházi naptárban, mert péntek és vasárnap közé esik, valójában fontos, elhagyhatatlan ünnep. Igazi evangéliumi nap számomra a nagyszombat. Nem pusztán közjáték vagy ünnepi üresjárat, amelyet az asszonyok főzésre, a férfiak pihenésre vagy tavaszi munkákra használnak. Valami olyasmi kerül elő, ami sokkal hangsúlyosabb, mintsem sejtenénk. Ünnepeljenek hát velem, Olvasóim! Nagypéntek és húsvét vasárnapja a látásé. A kereszt eseményei szomorú látványt nyújtanak. A húsvéti ünnep ragyogó fényességet, gyönyörű távlatot láttat. Nagyszombaton nem látunk semmit. Minden el van rejtve a szemünk elől. Nagyszombat a hit napja. Csönd van, minden mozdulatlan, nem látunk semmit. De ha hittel várakozunk, nem csalatkozunk. Ez a tény még messzebb mutat: arra, hogy egy életen át nagyszombat van! Nagypéntek mögöttünk van - egyszeri, megváltoztathatatlan esemény. Megtörtént! Nincs többé szükség újabb áldozat bemutatására. Krisztus meghalt értünk, helyettünk, miattunk. Ez a megmásíthatatlan tény akkor is igaz, amikor mi nem számolunk vele. Nagypéntek már megvolt! Elvégeztetett! Húsvét a reménységünk tárgya! Már bemutatták a prototípust, vagy ahogy Pál írja: az első zsengét. Most, nagyszombaton még minden el van rejtve. S mindenki el van vagy egyszer el lesz rejtve. Igen, most a hitünkön a sor. Rábízzuk-e magunkat arra, aki el volt rejtve, de előjött? Arra, akit magába zárt a sziklasír, de élve és győztesen lépett ki húsvét hajnalán. Nagyszombat tehát a hit napja, amikor meg is próbáljuk, meg is erősíthetjük a Szentlélek által ébresztett, ajándékba kapott hitet, hisz nemcsak szembesülünk a kérdések sorával, de választ is kell adnunk: rábízzuk-e magunkat arra, akinek szeretetében el vannak rejtve halottaink, hogy előjöjjenek? Rábízzuk-e magunkat arra, hogy ránk nem a halál, hanem a Krisztus mindennél nagyobb szeretetében való elrejtettség vár? Rábízzuk-e magunkat a teremtő Istenre, aki nem csupán a földi maradványokat próbálja megjavítani, barkácsolva újraformálgatni, hanem újjá tud teremteni?! Nagyszombat a hit próbája, erősítése, élménye. De hiába kérdezzük: rábízzuk-e magunkat, ha tapasztalatból tudjuk, hogy kevés ehhez az emberi döntés. Hiába határozzuk el, hogy hinni fogunk és hinni akarunk benne, hisz erre képtelenek vagyunk. De az ige által a Szentlélek képes hitet teremteni - s ezért fontos, hogy hirdessük és meghalljuk a mai, ószövetségi evangéliumot: „Véget vet a halálnak örökre!” Ha kísérletező tudósok, orvosok vagy biológusok állítanák ezt, s ígérnék, hogy kutatásuk ide vezet, NAGYSZOMBAT IGÉJE kulturáltan, de megmosolyognám őket. Bármennyire fejlődik is a tudomány, életet alkotni nem tud. Még a kényszerreprodukálás, a klónozás is csupán zsákutcába vezető próbálkozás. Életet csak Isten adhat. Az ő hatalma azonban mindenek felett való. Tud a semmiből életet alkotni. S tud, még a halottból is tud élőt teremteni. Az élő Isten az Élet Istene. Minden temetésen vert seregként állunk a koporsó vagy az urna mellett. Szégyen és gyalázat. A magát oly nagynak tartó ember ily kiszolgáltatott. Jön a kaszás, és térdet hajtunk. Mindenki. Kivétel nélkül. Ezt a gyalázatot soha senki nem kerülte el. Még a legkeményebb ember könnye is kicsordul, mert szembesülnie kell a veszteséggel éppen úgy, mint önnön múlandóságával. E szégyenünkben hangzik az ige - nemcsak a gyenge, erőtlen emberi vigasztalás, hanem a teremtő ige: „Véget vet a halálnak örökre! Az én Uram, az Úr letörli a könnyet minden arcról. Leveszi népéről a gyalázatot az egész földön” (Ézs 25,8) Nagyszombaton mindezt még csak reménységként éljük meg. De minket a reménység éltet. A kereszténység titka, hogy nem a múltból, hanem a jövőből él. Abból, ami vár ránk. Az Isten készítette jövőből. S ha a bevezetőben azt állítottuk, hogy egész életünk nagyszombat-karakterű, akkor ez valóban azt jelenti, hogy hitünk és reménységünk elválaszthatatlanul összetartozik. Hogy is írja Péter apostol? „Krisztus ugyan a világ teremtése előtt kiválasztatott, de az idők végén jelent meg tiértetek, akik általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és dicsőséget adott neki, hogy hitetek Istenbe vetett reménység is legyen” (íPt 1,20-21) Hitünk és reménységünk alapja az Úristen ígérete. „Ezt ígérte nekünk az Úr!” Ez az ígéret többet ér minden másnál. Ez az ígéret - azért, mert a mindenható Isten áll mögötte - hiteles, megalapozott, biztos. Egy egész életet lehet rá építeni. ígéretekkel tele a padlás - szokták mondani megkeseredett emberek, akik már nem hisznek semmiben, senkiben. A legtöbb esetben csalódások sora áll szavuk mögött. S ma egyre gyakrabban éljük át a politikában, a gazdasági életben, hogy ígérni a legkönnyebb, nem kerül semmibe... Isten ígérete nagyon sokba került. De az értéke is nagy: az életet jelenti. Krisztus az életével fizetett azért, hogy az ígéret egykor rajtunk is beteljesülhessen: „Véget vet a halálnak örökre!” A. nagypénteki kereszt látványa erről prédikál. A nagyszombati hit viszont már előremutat: az első húsvét miatt lesz nekem is húsvétom. Holnap is, meg majd egykor. Igénk befejezése hitből fakadó bizonyságtétel. A hívő ember életében ugyanis az idők összeolvadnak, s a múlt-jelen-jövendő másként jelenik meg. Ézsaiás próféta víziója szerint akkor majd azt mondják: „Itt van a mi Istenünk, benne reménykedtünk, hogy megszabadít minket. Itt van az Úr, benne reménykedtünk, vigadjunk és örüljünk szabadításának!” (Ézs 25,9) Aki itt vele él, és elfogadja, amit a kereszten értünk elvégzett, az odaát is vele él. Mert együtt mondhatjuk János evangélistával: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van...”(Jn 3,36) ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) Imádkozzunk! Urunk! Nagyszombat ünnepén is csak egyet kérünk tőled: add nekünk az életet jelentő hitet. Ámen.
