Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-03-25 / 12. szám
4 41 2012. március 25. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet A templomépítő nagyapa emlékét idézték - az unoka tárlatán Egyperces Konok - így határozhatnánk meg Péteri Dóra zenedarabjait, amelyeket Konok Tamás festményei ihlettek. Ezekkel nyűt és e darabokkal is zárult a békásmegyeri I-Konok című kiállítás, amelyről lapunk egyik korábbi számában már beszámoltunk. A művész kiállítása a békásmegyeri evangélikus templomban és az Evangélikus Országos Múzeumban múlt kedden nyűt tárlata jó lehetőséget kínált arra, hogy a templomépítő nagyapáról, Sándy Gyuláról is megemlékezzen a gyülekezet. Az „összegyülekezés napjának" március 14-i délutánján Zászkaliczky Zsuzsanna művészettörténész, az Evangélikus Országos Múzeum tudományos munkatársa méltatta Sándy Gyula munkásságát, bemutatva tervezett és meg is épített lutheránus templomait, amelyek a nemzeti formanyelv keresésének időszakában születtek. A historikus, elsősorban középkori jegyeket magukon viselő épületek a legkorszerűbb technológiával és szerkezettel készültek. A templomok tervein Sándy Gyula hitvallása, magyar és evangélikus identitása lépten-nyomon tetten érhető. A művészettörténész előadását az unoka, Konok Tamás festőművész anekdotái, visszaemlékezései fűszerezték. A művész sokkal szívesebben beszélt a nagyapáról, mint a saját művészetéről, amelyet egy mondatba sűrítve ekképpen fogalmazott meg: nem a láthatót kell utánozni, hanem a láthatatlant megjeleníteni. A békásmegyeri tárlat bezárt, az ennek alkalmával elhangzott beszélgetés azonban mégis kezdet volt. Konok Tamás emlékeire a nagyapáról, saját életútjáról, útkereséséről, párizsi éveiről még kíváncsiak vagyunk... ■ Veres Emese- Gyöngyvér Láthatóvá tenni a láthatatlant Interjú Konok Tamás festőművésszel ^ Öröm olyan művészemberrel beszélgetni, aki nemcsak jóízűen tud anekdotázni, hanem érthetően és nagy lelkesültséggel mesél művészetéről, akinek a kérdezés nem faggatózás, hanem inspiráció, és aki nyolcvanon túl is hihetetlen életerővel és szellemi frissességgel alkot. Konok Tamás, akinak művei most az Evangélikus Országos Múzeum Mikroludiumok II. című kiállításán is láthatók, ilyen ember.- Kedves Tamás, úgy emlékszem, először évekkel ezelőtt nagyapjának a kiállítása miatt találkoztunk.- Anyai nagyapám Sándy Gyula építész volt. Rengeteg munkát vállalt, el sem tudom hinni — évekig velük egy házban laktunk a Toldy Ferenc utcában, de én sosem láttam őt pihenni vagy merengeni. Mindig csinált valamit: olvasott, rajzolt, dolgozott. Tanított a Műegyetemen, állandóan volt tervezési feladata, ezenfelül annyi társadalmi és egyházi megbízatása, vállalása, hogy felsorolni is sok lenne.- Elég jól ismerjük a munkásságát. Ez köszönhető a 2005-ben kiadott emlékiratainak, a Magyar Építészeti Múzeumban őrzött hagyatéknak és annak a rengeteg fotónak, amelynek egy része épp az evangélikus múzeumban van. Mint például ez-a kedvencem - is a nagy tárcsái templomról...- Jaj, és képzelje, abban az autóban mi ülünk a szüleimmel, unokatestvérrel, nagynénivel. Rendszeresen mentünk ki megnézni nagyapám valamelyik építkezését, de az autó általában csak a városból kifelé működött. Haza, illetve a szerelőműhelybe rendre már ökrök vontatták.- Milyen nagyapa volt Sándy Gyula?- Nem volt szigorú. A keménységet nagyanyám vállalta, ő inkább cinkos volt. Amikor úgy ötéves lehettem, nagyon foglalkoztatott, hogy vajon hány méter ragasztó fér a Palmatex tubusába. Ki is akartam deríteni, és húztam-húztam a csíkot vagy hat helyiségen keresztül. Nagymama, amikor beleragadt az ebédlőben, nagyon megharagudott, és az áristomnak nevezett sarokba állított. Nagyapa viszont, akárhányszor elment mellettem, rám kacsintott, hogy ne féljek, nem végzetes a dolog. Egyébként is rendkívül életvidám, mozgékony ember volt. Rengeteget olvasott fel nekem - Vernét, Madáchot. Az ember tragédiáját fejből tudta, és sokszor hallottam is, ahogy a műteremben fennhangon mondja.- Vajon a rajzolásban is ő indította el?- Igen, feltétlenül. Bár volt egy másik fontos élményem is. Dédapám festő, rajztanár volt. Egyszer láttam nála egy képet, amelyen a király babérkoszorút helyez egy ifjú költő fejére. Ez rögtön nagy reményeket ültetett el bennem: nem baj, ha matematikából olyan gyenge vagyok, majd nagyszerű képeket festek, és akkor az iskolai egyensapkámra kapok egy babérkoszorút...- Egyszer mesélte, hogy sokat nézelődött a nagyapa rajzasztala mellett.- Első élményeim közé tartozik: még alig érem fel az asztalt, épp csak rálátok a készülő rajzra, és elképedve figyelem, ahogy a különböző vastagságú toliakból a tus folyik a papírra, gyönyörű, egyenletes nyomot hagyva maga után. Mondhatni, ez az első találkozásom a vonallal - amely később a festészetemben olyan meghatározó lett.- Sosem segített a nagyapjának?- Dehogynem, amint nagyobbacska lettem, és látta, hogy van a rajzoláshoz affinitásom, színezést bízott rám. A terveken például az oszlopkötegeket kellett színnel jelölni a könnyebb érthetőség végett. Szívesen csináltam, persze fel voltam háborodva, hogy csak húsz fillért fizetett naponta. Erre ő elmesélte, hogy fiatal építész korában Steindl Imrénél az Országház terveit készítő műteremben három nyáron át dolgozott teljesen ingyen!- Azt már tudjuk, hogy dédapja festő, nagyapja építész volt. És kik vannak még a családban, akiken keresztül a művészet különféle ágaival találkozhatott? Hiszen egyszer azt mondta: „A gyerekkorom fölött a művészet kegyelme lebegett!’- Először is ott van anyai ágon ükanyám nagybátyja, Ferenczy István szobrász, akinek végrendeletét ma is őrzöm, rajta Vörösmarty, Bajza, Toldy, Fáy András aláírásával.- Úgy tartjuk, hogy ő a magyar szobrászat megteremtője.- Igen, csodálatos komponálásé kis szobra a Magyar Nemzeti Galériában látható. Rómában készítette, Thorwaldsen műhelyében. A címe Pásztorlányka vagy a szépmívesség kezdete. Azt látjuk, hogy egy bájos leányka, akit elhagyott épp a pásztor szerelme, lekuporodik a földre, és a fövenybe rajzolja kedvesének profilját. És az arckép megelevenedik - a művészetbe élet költözik. Görögösen Graphidion ennek a műnek a címe - ennek tiszteletére egy sorozatomat is így neveztem el: Graphidionok.- Mit tanult az édesapjától?- Apám katonatiszt volt, ezért is kellett elemista koromban kis kitérővel Győrbe költöznünk, mert őt áthelyezték. Kiváló fotós volt, Magyarországon az első, aki színes diára fényképezett. Hatalmas hagyatékát őrzöm, több ezer képet. Emellett hegedült, vonósnégyesben, zenekarban rendszeresen koncertezett. Nekem is ő volt az első hegedűtanárom, aztán a győri konzervatóriumban folytattam.- És hogyhogy nem muzsikus lett?- A két világ, a zenéé és a festészeté egyaránt erősen vonzott. De úgy éreztem, a fellépésekkel járó stresszt rosszul viselném egy életen keresztül, nem beszélve a rengeteg gyakorlásról...- Érettségi után rögtön bekerült a képzőművészeti főiskolára. Ki volt a mestere?- Anatómiát Barcsaytól tanultunk, de Bernáth Aurél festőosztályába jártam. Mindent megtanítottak, amit a festésről tudnunk kellett. Akkoriban csak a természetelvű festészettel foglalkoztak, de ez egyáltalán nem baj, mert ennek jó ismerete nélkül nem lehet festő senkiből. Ez az alapja minden egyedi stílusnak, a tökéletes kimunkáltság.- Az ötvenes évek légköre nem nehezítette meg nagyon az ott folyó munkát?- A fejlődésünkben, hál’ Istennek, nem gátolt. Bár voltak érdekes dolgok, például egyszer csak kitalálták, hogy kevés a párttag a főiskolán. Nosza, hozzunk más egyetemről! Egyszerűen átirányítottak közgazdász- és jogászhallgatókat hozzánk, csak hogy jobb legyen a párttagok aránya. Hiszen aki jó elvtárs, biztosan jó festő is lesz. Aztán amikor raszter segítségével a vezér születésnapjához közeledve portrét kellett nagyítanunk, ezek olyan furcsa Rákosi-fejeket rajzoltak! Ahogy elhibázták már a rácsot, lett vékony a nyaka vagy nagy a füle.- 56-ban még épphogy befejezte a főiskolát. Mi történt akkor?- Nem voltam forradalmár, nem volt puska a kezemben, de azon az első, 23-i felvonuláson ott voltam. Magasztos, nagyszerű érzés volt!- Néhány év múlva aztán - akkor még nyilván nem tudta, mennyi időre - Párizsba távozott. Hogyan és miért?- Először egy ösztöndíjat nyertem el. Megbabonázott az a vüág. A rengeteg ember, a tömegközlekedés, a város gyomra - a vásárcsarnok közelében éltem -, az új építészet, a hétköznapok pezsgése. Úgy döntöttem, hogy maradok. Kinyílt előttem a világ. Itthon elég nyomasztó volt akkoriban a légkör - és nem csak politikai értelemben. A művészetben sem lehetett vagy nem volt szabad új irányokat keresni.- És ott lassan a festészete is megváltozott.- Igen, én úgy mondom, először „álomképeket” festettem. Transzparens tereket a városi enyészet gyakran valódi, kollázsként behelyezett elemeivel, és ebben a térben, mint egy háttér előtt, vonalas, szövevényes rajzok jelentek meg. Zürichben aztán megismerkedtem a konkrét művészettel, számos fantasztikus modern építésszel, egy egész más művészi szemlélettel, mint amelyben idehaza éltem. Ez aztán a fokozatos purifikációhoz vezetett, egyszerűbb megfogalmazáshoz, új térszemlélethez.- Úgy tudom, murális megrendelései is voltak.- És ezek a hatalmas, falakra tervezett munkák, reliefek még inkább hozzásegítettek egy erős absztrakcióhoz, ahhoz, hogy monokróm felületekben is tudjak gondolkodni. Persze kollázsokat is készítettem egy időben. Posztszürreális világuk, a különféle betűk, szövegrészletek, amelyeket grafikai látványuk miatt használtam föl, némileg ellensúlyozták a geometrizmust. Amely egyébként nem volt hagyományos értelemben szigorú.- Egy remek kis stencilezett kiadványból, amely az Útmutató munkáimhoz címet viseli, megtudhatjuk, hogyan kell a munkáit nézni, illetve látni is.- Számomra a szellemi alkotómunka hármas felépítésű: invenció, konstrukció, perfekció egysége. Azaz a téranyagból induló ötlet, a forma, végül a vonal tökéletessége. Az invención a képi, formai lényegre való rátalálást értem, ez érzékenységen, megérzésen is alapszik. Sokkal tudatosabb folyamat ennek formába öntése, a szerkesztés, a logikus rendezés maga. Minden munkámban törekszem a perfekcióra, a tökéletességre. Ebben egyébként lehet, hogy épp Sándy nagyapámra ütök...- Művészetének alapja, célja, konstruáló és megkoronázó eleme a vonal. Létezik vonal egyáltalán?- A vonal a legelvontabb dolgok kifejezése a vizualitásban, hiszen valójában a „mértani pontok összessége” nem látható. Persze festészeti értelemben mégis különféle vastagságú, irányú, csoportosítású - így akár ritmusokat kifejező - vonalakkal dolgozunk. Vonallal a képsíkhoz képest mélyülést, tereket lehet meghatározni, erőcsoportokat képezni, optikai elváltozásokat előidézni. A vonal a képeimen a változó, a szellemi tartalmak megnyilvánulása, míg az általuk határolt geometrikus alakzatok a fizikai, statikus világ hordozói. A kettő által meghatározott organikus struktúra az ideális emberi rend.- „A rend a szabadság összhangzása” - ezt a honlapján lehet olvasni. Vagy hogyan is szól ez abban a kétsoros József Attila-töredékben, amelyhez egyszer egy munkáját választották illusztrációnak?- „Ahol a törvény a rend, / mindig érzem a végtelent.”- Szóval a művészet több is, más is, minta valóság utánzása?- Meggyőződésem, hogy a festészetnek nem az a feladata, hogy a látványt utánozza, hanem hogy a láthatatlant láthatóvá tegye. Megragadja a lényeget, a rendet, a transzcendenciát. „Nem a való hát: annak égi mássa I Lesz, amitől függ az ének varázsa...” - mondja Arany a Vojtina ars poétikájában. Ebben bizony a Teremtőhöz hasonlít a művész: létrehoz valamit az anyagból, de abba lelket is kell lehelni.- így lesz végül művészete azzá, amit egyszer egy párizsi kiállításának vendégkönyvébe írt egy látogató: „Menekülés a végtelen térbe, de meggyökerezés a föld mélyébe.” ■ Zászkaliczky Zsuzsanna A szerző beszélgetőtársával
