Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-09-04 / 36. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2011. szeptember 4. »- 13 A vállalkozás bátorságától a pénz szerelméig Interjú dr. Illéssy Jánossal ^ A nagy kérdés, melyet fel kell tennünk, nem az, hogy „Uram, mit akarsz, mit tegyek a pénzemmel?” hanem hogy „Uram, mit akarsz, mit tegyek a pénzeddel?” - vallja dr. Illéssy János, az emberek, köztük a keresztények birtokláshoz való viszonyának helyes alapokra helyezését célul kitűző Keresztyén Vezetők és Üzletemberek Társaságának (Keve) elnöke.- Mi a célja az Önök társaságának?- A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején formálódott a szervezet, amikor a rendszerváltozás első hullámait éltük, és sokan úgy gondolták, hogy ennek egy lelki megújulással is együtt kellene járnia. Különösen a gazdasági életben, hiszen a szabad piacgazdálkodás, a vállalkozások elszaporodása jellemezte ezt a korszakot anélkül, hogy léteztek volna az etikai döntéseket megalapozó ismeretek. A társaság küldetése az, hogy a Bibliának a vezetésre és az üzleti életre vonatkozó tanításait bemutassa. Azt szeretnénk elérni, hogy akik Istent követő emberek, ismerjék ezeket a tanításokat, és azt is szeretnénk, hogy sokan ismerjék meg Jézus Krisztust a Keve Társaság tevékenysége által. Tagjaink nem kizárólag pénzemberek. A tagság egyetlen feltétele, hogy elfogadják az Apostoli hitvallást és azt, hogy mi missziói szervezet vagyunk. A szervezet felekezetközi, például a vezetőség hét tagja öt felekezethez tartozik. Szeretünk mindenkivel kapcsolatot kialakítani, aki bibliai alapra építi az életét. Nincs sok tagunk, kevesebb mint százan vagyunk. A hatásunk, reméljük, sokkal nagyobb.- Milyen munkaágaik vannak?- Évente két-három alkalommal kifejezetten felső vezetőknek üzleti reggelit rendezünk, és különösen fontosnak tartjuk, hogy jöjjenek olyanok, akik még nem ismerik a Bibliát. Szolgálati águnk, a Trinity Forum - még nem kapott magyar nevet - egy hétvégi fórumbeszéigetés, melynek során nagyszerű tananyag segítségével foglalkozunk olyan mély gondolatokkal, melyekre a hétköznapokban nincs idő. Monday Manna címmel heti útravalót terjesztünk. Nemrégiben elindítottuk a Crown Financial Ministries szolgálatot, amely kifejezetten a pénzzel foglalkozó bibliai tanításokat igyekszik közelebb vinni Istent ismerő és nem ismerő emberekhez egyaránt. Vannak kiadványaink, filmjeink, előadásokat szervezünk szerte az országban, és mindenhová elmegyünk, ahová meghívnak.- Feltételezem, hogy a nevükben nem véletlenül nem szerepel a vállalkozó szó. Talán túl sok negatív jelentés párosul hozzá?- Igen, pedig a vállalkozás valójában nagyon is pozitív tartalmat rejt. Kockázatot jelent. Van egy kiadványunk, Az élet vállalkozása a címe. Ez nemcsak üzleti, hanem általánosabb értelemben is értendő. Egy bizonytalan világban szeretnénk biztonságot találni, jó döntéseket hozni. Szellemiekben és talán anyagiakban is többre jutni.- Egy keresztény is odaférhet, ahol a fontos döntéseket meghozzák, ahol sok pénz forog?- Nagyon sok sztereotip gondolat van az emberek fejében, például sokan gondolják, hogy a keresztény élet nem igazán fér össze a pénzügyekkel, a tulajdonlással. De hogyha a Bibliát megfigyeljük, állíthatom, hogy ez nem állja meg a helyét. Ha csak a teremtéstörténetet nézzük: Isten két nagy intézményt adott az embernek - és tudjuk, akkor a világ még tökéletes volt -, ez a két nagy intézmény a család és a munka. Isten a munkát a paradicsomban teremtette!- Kérem, mondjon pár szót önmagáról is!- Villamosmérnökként végeztem a műszaki egyetemen, onnan kanyarodtam az üzleti élet felé. Magyarországon és az Egyesült Államokban tanultam, közgazdának tartom magam, jelenleg pénzügyet tanítok, és tanácsadással foglalkozom. De ezeknél fontosabb, hogy vallom: újjászületett keresztény vagyok, mindenféle érdem nélkül. Piliscsabán élünk feleségemmel, három gyermekünk van. Egy budakalászi evangéliumi közösségbe járunk, ahol presbiter is lehetek. A Keve Társasággal 1998-ban kerültem kapcsolatba. Istennek csodálatos az elrendelése, hogy hogyan von be a munkába arra érdemteleneket is.- Nem félő, hogy a keresztények, ha sokat foglalkoznak a pénzzel, függeni kezdenek tőle?- A pénz - mint univerzális eszköz - valóban rendkívül alkalmas arra, hogy átvegye Isten szerepét, és bálványozzuk. De nem maga a pénz a hibás, hanem a pénz szerelme, ahogy a Biblia is fogalmaz. Nem a pénzügyi szakmával van baj, hanem ha visszaélünk vele. Nem a pénzügyi ismeretek károsak, sőt a pénzügyek nem ismerésével sokkal nagyobb baj van. Az igazi gond, ha a pénz odafurakszik Isten helyére. Ezért őszintén kell beszélni. Feladatomnak tekintem társaimmal együtt, hogy Istennek a tulajdonlásra vonatkozó kijelentéseit megismertessem az egyénekkel, a családokkal, az egyházakkal. Ez különösen időszerű most, amikor a gazdasági válságnak valamilyen fázisában vagyunk. Amikor ennyi egyén és család kerül nehéz helyzetbe, részben azért, mert nem ismerte, hogy Isten mit tanít a pénzről, az adakozásról, az adósságról, a jó döntésekről. A sáfárság tanítása csodálatos. El kell fogadni, hogy Isten ránk bízott dolgokat, és ezen a földön minden az övé. A pénztárcánk is az övé. A nagy kérdés nem az, hogy „Uram, mit akarsz, mit tegyek a pénzemmel?” pedig milyen jó lenne, ha sokan akár csak eddig is eljutnának, hanem a nagy kérdés annak, aki a Bibliát ismeri, úgy szól, hogy „Uram, mit akarsz, mit tegyek a pénzeddel?” Ezt a tanítást szeretnénk különböző formákban terjeszteni, ez a célja a Keresztyén Vezetők és Üzletemberek Társaságának. ■ Szegfű Katalin Önkéntesség és bizalom Idén sok szó esik az önkéntességről, az önkéntes munkáról. Egyházi, civil szervezeti és állami felhívások biztatnak önkéntes munkavégzésre, ami annyit jelent, hogy szükség van olyanokra, akik fizetség nélkül, önszántukból dolgoznak valamilyen hasznos és jó cél érdekében. Szemétgyűjtés parkokban, árvízvédelmi munkák, a vörösiszap okozta szennyeződés eltávolítása - ezek azok a munkák, amelyek kétségtelenül hasznosak, és mindenki tiszteli azokat, akik ezt vállalják. Ugyanakkor azt is meg kell állapítani, hogy az önkéntes munkavégzés engedelmességet is kíván azok iránt, akik azt foglalkozásszerűen irányítják. Ennek jellemző példája az önkéntes katonai szolgálat, ahol az önkénteseket mindig hozzáértő, a katonai szolgálat részleteit pontosan ismerő parancsnokoknak rendelik alá. Az önkéntesség ugyanis általában nem jár az adott területre vonatkozó szaktudással és ismeretekkel. Az önkéntes munka voltaképpen mindig egyfajta alárendeltség, engedelmeskedés, és így az önkéntes munkát végzők iránti bizalom csak arra terjed ki, hogy munkájukat lelkiismeretesen, de az irányításnak teljesen megfelelően végzik. Ezek szerint önkéntesen csak annyiban végezhet valaki munkát a saját feje után, amennyiben az beleillik a kiadott parancs keretei közé. Mit kezdjünk akkor az önkéntes egyházi szolgálatokkal? Hiszen azok az egyházi tisztségviselők, akik nem alkalmazottai az egyháznak - elsősorban a presbiterek és az egyházközségi gondnokok, akik az egyház részéről rendszerint semmiféle juttatásban nem részesülnek -, önkéntes munkások, felettesüknek nem a lelkipásztort tekinthetik, hanem legfeljebb a presbitérium testületét, amely megint csak önkéntesekből áll. Egészen konkrétan: honnan kapja a presbiter és az egész presbitérium az iránymutatást arra, hogy munkáját milyen területen, hogyan, meddig végezze? Erre a kérdésre a következő válasz adható: 1. A presbiterek és a presbitérium parancsoló ura és gazdája maga az Úristen, munkájára nézve az eligazítást tőle kell, hogy kapja. 2. Azok az egymást segítő kommunikációs eszközök, amelyeken keresztül az eligazítás eljut a presbiterekhez: az Ige, a hitvallásaink és a bizonyságtevő testvérek - elsősorban a lelkipásztor - szava. 3. Ezeket a kommunikációs eszközöket a presbiternek mind fel kell használnia, ha tájékozódni akar önként vállalt szolgálatának területéről és módszereiről. A presbiteri szövetség emiatt szorgalmazza a presbiterképzést bibliaiskolák, egyházismereti és egyháztörténeti előadások, gyülekezetépítési módszerek ismertetése, hitvallásaink közös tanulmányozása formájában. 4. Az önkéntes szolgálat iránti bizalom annál nagyobb, minél inkább kiviláglik, hogy a presbiter ismeri Ura akaratát szolgálatára nézve, és különösen, ha hűsége és munkájának pozitív eredménye is nyilvánvalóvá válik. Erre kell minden presbiternek törekednie. 5. A parancsoló Úrral folyamatos kapcsolatban kell lennie igeolvasás, napi csendesség útján, hogy megtudja, mi a napi teendője, elkérje az iránymutatást a felvetődő problémákban, és azt is megtudakolja, meddig van szükség a szolgálatára, nehogy saját büszkesége akadályozza meg abban, hogy a már nem rá bízott feladatot továbbra is vállalja. Adja Isten, hogy a presbiterek önkéntes szolgálata iránti bizalom a fentiek alapján erősödjék meg kölcsönösen a presbitériumokban, a presbiterek és a lelkipásztor között, a gyülekezetekben, sőt az egész társadalomban. ■ SzS Megjelent a Magyar Református Presbiteri Szövetség Presbiter című folyóiratának 2011. július-augusztusi számában. Rejtő Mária száz éve, 1911. augusztus 22-én született Szegeden, és 1995. július 17-én hunyt el Budapesten. Az alábbi megemlékezés a Biblia és Gyülekezet (a Biblia Szövetség folyóirata) 1995/3. számában jelent meg róla. In memóriám Rejtő Mária „Úgy ment el, mint akiért nem tudunk könnyet ejteni - csak hálát adni, hogy közöttünk lehetett. Hazaért!” - írta levelében Végh Tamás Mária nénire emlékezve. Igen, hálát adunk egy életért, amely Jézus Krisztust hirdette: mint Urat! A szegedi evangélikus temetőben, ravatala mellett felolvasott igeszakasz a 2Kor 4,5 volt: „Mert nem magunkat prédikáljuk, hanem az Úr Jézus Krisztust’.’ (Károli-fordítás) Ez volt az az ige, amit a kórházban utoljára hallhattam az ajkáról. Sok mindenre nem reagált már akkor, amikor ott fölkerestem, de ezt az igét együtt mondta velem! Isten már nyolcéves korában fölkeltette szívében a menny felé vágyódást. Ő maga ezt írta erről: „Gyermekkoromtól körülbelül tizennégy éven át, huszonkét éves koromig próbáltam a törvény alapján, becsületesen, tisztán élni, de a szívem mélyében mindig újra felbukkantak a rossz gondolatok, indulatok, a büszkeség és szeretetlenség.” Az Úr, aki kegyelmével vonzotta, akkor készítette el azután a döntés idejét Rejtő Mária számára, amikor pályadíjnyertesen, a doktorátusra készen, kitűnő bölcsészdiplomával a német követségre készült. Nem ment a német követségre, s veszni hagyta a kínálkozó karrier lehetőségét, mert Rosenberg írását (A huszadik évszázad mítosza) olvasva egyszerre világosan látta, hogy kicsoda Hitler... Odafordult az Úr Jézushoz. Urunk pedig úgy vette őt kézbe, hogy egy nagyon súlyos betegség (szívbelhártya-gyulladás) kényszerítő csendjében szembesítette a saját szíve mélyén ágaskodó bűn szörnyűségével, de azzal is: „Isten ítélete szent Fián az én ítéletem is volt.” És rendelt mellé olyan embereket, akik hirdették neki Jézus Krisztusban „Isten hatalmas szeretetét”. „Lehullt a teher az álarccal együtt” és innentől kezdődött az, amit Mária néni életében mi úgy láthattunk, hogy arról Pál apostol vallomása juthat eszünkbe: „...azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért!’ (Fii 3,7) Az egyetemen dolgozott Szegeden - és az Úrnak szolgált. A bölcsészdiploma mellé megszerezte a közgazdaságit is - és vállalta, hogy Rozsnyóra menjen tanítani. Amikor az új csehszlovák hatalom kiutasította őket Rozsnyóról 1945-ben, Túróczy Zoltán püspök Nyíregyházán adott neki munkát az evangélikus leánygimnáziumban: ott tanított 1948-ig. Az államosításkor megírta Ortutay kultuszminiszternek, hogy lemond tanári állásáról, mert Jézus Krisztus evangéliumával akar szolgálni. így került az evangélikus evangélizáció munkájának sodrába. Túróczy püspök ösztönzésére a lelkészvizsgát is vállalta. Amikor 1952-53-ban szétszórták az evangélizáció munkásait, Rejtő Mária rövid időre Dezséry püspök mellett kapott beosztást a Deák téren. De nagyon hamar kiderült, hogy a pártállami nyomásnak behódoló püspök és az Úr szolgálóleánya más úton jár... Kántornak ment el ekkor, Sárszentlőrincre, ahová Csepregi Béláék kerültek, és így találta meg a lehetőségét annak, hogyan szolgáljon továbbra is az Úrnak. Ápolásra szoruló édesanyjával a hatvanas évek elején költözött Budapestre. Édesanyja halála után, a hatvanas évek második felében lett egyre kiterjedtebb Mária néni szolgálata. Az Úr arra indította, hogy megkeresse és gondozza a hívők kicsiny „szigeteit” (Ézs 51,5), és fölkaroljon elesett embereket. Otthona rendszeres bibliaórák helye volt. Rengeteg evangéliumi könyvet fordított le. Evangélizációk és csendeshetek szolgálataiban hirdette sok helyen, különböző hívő közösségekben, evangélikus és református gyülekezetekben Jézus Krisztust mint Urát, az elveszettek Megváltóját, a megkötözöttek Szabadítóját. Az 1980-as években újra kapott „hivatalosan” is szolgálatokat az evangélikus egyházban, az Evangélikus Lelki Segélyszolgálat (előbb AEESZ) iszákosmentő missziójában. Úgy szolgált, hogy az Úrra tekintett és az Úrra mutatott: „Engedjem Őt cselekedni, ne ártsam bele magam ügyködésemmel... Megkötözött emberen én nem tudok segíteni, csak az Úr Jézus győzelme!” S a szinte fáradhatatlannak látszó szolgálatkészség mélyén szívében ez égett: „Istennek sokkal fontosabb, hogy mennyire vagyok vele közösségben, mint hogy mit csinálok... Minden veszhet, csak a vele való közösség nem!” A kegyelem bizonyosságával megajándékozott, céltudatos élet szemléltető példáját adta elénk Urunk Rejtő Mária néniben. „Az igaznak az emlékezete áldott” (Péld 10,7), mert a megigazító Istent hirdeti áldásul számunkra. (...) Befejezésül ismét hadd idézzek a megemlékezés elején említett levélből: „Áldott élete elkötelezés is! A magunk helyén, a nekünk adatott kegyelmi ajándékokkal világítsunk mindhalálig, fáradhatatlanul munkálkodva azért az országért, amelyben - Jézus áldozatáért - örök otthonunk van.” ■ Adámi László
