Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-08-14 / 33-34. szám
Evangélikus Élet KRÓNIKA 2011. augusztus 14-21. » 15 Megyer Lajos emlékezete (Miskolc, 1911. augusztus 18. - Érd, 2008. augusztus 14.) Születésének századik évfordulójához közeledve Megyer Lajos evangélikus lelkész alakja úgy él emlékezetemben, amint feleségével, Benyhe Vilmával motorkerékpáron mennek a szórványba Isten igéjét hirdetni. Visszaemlékezéseiben beszél arról, hogy életét alapvetően formálta az evangélium rövid foglalata (Jn 3,16): Isten végtelen szeretete Jézus Krisztus által minket és minden embert meg akar menteni, meg akar tartani az élet útján, és végül meg akar ajándékozni az örök élettel (Jel 21,1-7). Ez a reménység erősítette, és keresztjeit ezért volt képes hordozni. 1936-ban került Nyíregyházára, a dél-szabolcsi misszi- , óba, és mindjárt templomok építésének gondja nehezedett a vállára. Az építkezések eredményességét Isten csodájának tartotta: „Az Úrtól lett ez, csodálatos a mi szemünkben” (Zsolt 118,23) A templomépítő lelkész tisztában van azzal, hogy a munka nem az épület megvalósításával kezdődik, hanem az „élő kövek” beépülésével (íPt 2,5), s a Lélek által ez tulajdonképpen az Isten hajléka (Ef 2,22). A templomépítő lelkész megtanulja, hogy teljesen Istenre kell hagyatkoznia. Egy ünnepi megemlékezésben Megyer Lajos maga fogalmazott úgy, hogy „Isten mozgósított”. 1938-ban, virágvasárnap tették le a nyírszőlősi és a kálmánházi templom alapkövét. Nyírszőlősön minden munkálatot, szervezést és az anyagiakat Megyer Lajos tartotta kézben, Kálmánházán pedig Tarján Béla lelkész irányította a munkát. A tanyákon és egyéb szórványokban az istentiszteleti offertórium az építkezés céljaira ment, de a nyíregyházi gyülekezet is perselyezett a templomok felépítésének támogatására. A gyűjtés átlépte az egyházmegye határát, majd kiterjedt az ország evangélikus gyülekezeteire is. A lelkész — adományokat gyűjtve - hatalmas igehirdetői körutat tett, száztíz gyülekezetben prédikált. Egyik alkalommal a Duna túloldalára kellett átjutnia rövid időn belül. Hídon csak nagy kerülővel érhette volna el a túlparton lévő gyülekezetét. A fagyos téli idő megenyhült, ezért a jégre menni nem volt biztonságos. Megyer Lajos meg tudta nyerni a révészt, hogy mégis segítsen neki átvergődni a Duna jegén az átellenes településre. Mikor végre átértek, már nem találtak senkit a templomban, de másnapra, vasárnapra elterjedt a híre a kockázatos vállalkozásnak, s a templom megtelt adakozó hívekkel. Az otthoni gyülekezet tagjai, felügyelője, presbiterei és sokan, akik szívükön viselték az építkezést, lelkészükkel együtt végezték a különböző munkákat, vettek részt a gyülekezeti ünnepi szolgálatokban. Sok mindenen mentem által, De helyemen én megálltam! Nem magamtól, de ő Tőle Jutottam mindig előre. Eleinte nem gondoltam, Hogy nekem is hű Uram van, De lassanként megtanultam, És így én el nem vadultam. Megtanultam, hogy van Isten: Rajta kívül senki sincsen - Aki énvelem törődne, S készítgetne a jövőre. De Ő, aki megteremtett, Észrevétlen kezébe vett... Óvott, védett és vezetett... S magaslatokra helyezett. A nyírszőlősi templomot 1940- ben a reformáció ünnepén szentelték fel. Kálmánházán a lelkészt tábori lelkészi szolgálatra hívták be, ezért itt is Megyer Lajos vezetésével fejezték be a templomépítést. Az épület felszentelésére 1942-ben került sor. Alig jutottak túl az építkezéseken, újabb templom építésének tervezése kezdődött meg. Miként a nyírszőlősit és a kálmánházit, a borbányait is Sándy Gyula műegyetemi tanár tervezte. Ez az épület volt az építész ötvenedik - egyben utolsó - megvalósult evangélikus temploma. A kivitelezést Balczár István építész vállalta, a szakmunka az ő felajánlása volt, a segédmunkát a gyülekezet tagjai adták. A háború azonban megakadályozta az építkezés befejezését, az utána kibontakozó új államrend pedig ugyancsak sok vonatkozásban gátolta a megvalósítást. Ám a templomépítő lelkész ilyen körülmények között is Istenre hagyatkozik. Borbányán 1951. szeptember 2-án szentelték fel a templomot. A gyülekezet körpecsétjén nem hiába áll az ige (Mk 9,23): „Minden lehetséges annak, aki hisz” 1948-ban, amikor az evangélikus iskolákat is államosították, Nyíregyházán az Árok utcai iskolát átépítették templommá. Megyer Lajos ezekben a munkálatokban is részt vett. A gyülekezet hálásan emlékezik lelkészi szolgálatára. A szeretet nyilvánult meg abban is, amikor az épít-Sok mindent engedett látni! S nem engedett elkószálni. Kinyitotta a szememet, És engemet így vezetett... Megtudtam, hogy mi az élet, Ember küzdhet és remélhet... De csak egy módon boldogul, És akkor meg nem bolondul. Ez az egy mód: Istent félni... Benne hinni és remélni... Észrevenni drága kezét... Melyet Ő maga nyújt feléd. Észrevettem, s elfogadtam... S magam a kezébe adtam, így lehettem én is boldog, S tudom: hogy ez a fő dolog! kezések idején a sok küzdelemben erősítették, az ifjúság pedig látványosan melléállt, és abban is, hogy amikor Zala Szalay Pál festőművész freskókat készített a templomokban, a borbányai oltártér freskóján a lelkész házaspár gyermekeit örökítette meg. ■ Rőzse István lelkész írása alapján Megyer Lajos Sok mindenen mentem által! GYÁSZHÍR „Nem halok meg hanem élek, és hirdetem az Úr tetteit!” (Zsolt 118,17) Megdöbbenten, de Isten akaratában megnyugodva tudatjuk, hogy Vető Béla evangélikus lelkész, az Evangélikus Országos Levéltár nyugalmazott igazgatója augusztus 4-én, 84 éves korában lehajtotta fejét a kegyelmes Isten ölébe. Augusztus 12-én, pénteken délután 2 órakor helyezzük el nyugvóhelyére a veszprémi Alsóvárosi temetőben. Gyászolják: felesége, gyermekei, menyei, unokái, unokatestvérei családjukkal együtt, távolabbi rokonok; lelkésztársai, volt munkatársai, lelkipásztorolt gyülekezetek tagjai; szomszédok, barátok, ismerősök és mindazok, akik ismerték és szerették. GYÁSZHÍR Mély fájdalommal tudatjuk, hogy életének 83. évében elhunyt id. Gombos Lajos aranykoszorús harangöntőmester. Egy szerető férjet, apát, nagyapát és dédapát búcsúztatunk augusztus 11-én 12 órakor a rákoskeresztúri temetőben. „Kis harang az én harangom, ám ha rája rezonálna / minden szív és összekongna: úgy megnőne szózatom, / mint a végítélet holtat létre keltő harsonája...” (Mécs László) A Gombos család nevében fia, Miklós Levélcím: özv. Gombos Lajosné, 1135 Budapest, Jász u. 60/b In memóriám Ponicsán Imre (1917-1991) ► Húsz év telt el azóta, hogy 1991. augusztus 24-én az Úristen hű szolgájának, Ponicsán Imrének szíve utolsót dobbant. Kiskőrös történetének eddig egyetlen lelkésze, aki lelkésszé avatásától nyugdíjazásáig - sőt azt követően is, a haláláig - az evangélikus gyülekezetei szolgálta. A Kiskőrösért posztumusz díj átadásakor, 1991. október 23-án így emlékeztek meg róla: „Ponicsán Imrét Raffay Sándor püspök szentelte lelkésszé 1940-ben Budapesten, a Deák téri evangélikus templomban. 1940. október 6-án került Kiskőrösre, és mint segédlelkész kezdte meg egyházi szolgálatát. Nem idegen helyre jött, hiszen innen származtak az anyai nagyszülők, sőt dédnagyapja, Rakssányi József is Kiskőrös főjegyzője volt már. A fiatal segédlelkész szinte az első pillanattól kezdve elfogadtatta magát a kiskőrösiekkel. A hívek eltökélt ragaszkodását mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a maguk verbuválta küldöttség azzal a kéréssel fordult a püspöki hivatalhoz, hogy Ponicsán Imrének ne kelljen az előírt három évet segédlelkészként letölteni, szerették volna őt mielőbb beiktatott lelkészüknek tudni. A hívek kérése meghallgatásra talált: Raffay Sándor püspök úr engedélyével 1943. február 7-én Kiskőrös lelkészévé iktatták be Ponicsán Imrét. 1944. február 7-én kötött házasságot Sziráczky Katalin tanítónővel. Pár hónappal később, júniusban kézhez kapta a katonai behívóját. Zentán kellett jelentkeznie, majd mint tábori lelkész frontszolgálatra került. Levélben küldött prédikációin keresztül még innen is ápolta híveinek életét- nemcsak Kiskőrösön, hanem a szórványgyülekezetekben élőkét is. A Szovjetunióban, az Oka folyó mellett esett fogságba, majd onnan 1946. október 16-án tért haza. Négy gyermeket és nyolc unokát nevelt fel, akiknek életében ő Isten ajándéka volt. 1983-ban került sor a nyugdíjazására, de lelkészi munkáját nem hagyta abba: vasárnapról vasárnapra szolgált főleg vidéken, de Kiskőrösön is. S hogy milyen lelkész, milyen ember volt? Fáradhatatlan! Csak néhány »morzsa« ennek megvilágítására. Szívügye volt az imaház építéseszépítése, de még inkább az volt az erdőtelki templom sorsa, amelynek tervezéséről, az építkezés engedélyezéséről az Állami Egyházügyi Hivatal hallani sem akart, de Ponicsán Imre - latba vetve személyes kapcsolatait is - addig dolgozott az ügy érdekében, míg álma megvalósulhatott. Figyelemmel kísérte, két keze munkájával segítette a jelenlegi lelkészlakások felépítését, pedig már nyugdíjazása előtt állt, saját háza készen várta, ráadásul szívpanaszai is egyre erősödtek. Ötvenhárom évi szolgálata során beépült sok-sok család életébe. A kezdettől vezetett lelkészi naplója alapján pontosan felidézhető, melyik családtagnak milyen egyházi szertartáson a Biblia melyik igéje szerint prédikált. Szolgálatkészségének szép példája az a fiatalkori tette, amit egy úri házban szolgáló, súlyos beteg, idős asszonyért tett, aki borsodót óhajtott enni, mert úgy vélte, attól meggyógyulna. A Ponicsán házaspár hazament; elkészítették a sodót, és visszavitték a tanyára. így teljesült a beteg utolsó kívánsága. Kapcsolatai rendkívül széles körűek voltak. Ennek igazolására csak fel kell lapozni azokat az emlékkönyveket, amelyek a különféle egyházi, társadalmi, családi események résztvevőinek bejegyzéseit őrzik.” * * * Mégis családunk számára hagyta hátra a legszebb emlékkönyvet, amelynek címe: Szeretet. Minden egyes lap szélén, szinte láthatatlanul ott van nagyapa kézzel írott halk imája: „Deo volente! Ha Isten akarja, és élünk!” Hisszük és tudjuk, hogy nagyapa szeretete Istenünk akaratából nemcsak nagymama, hanem gyermekei, kilenc unokája és nyolc dédunokája szívében is tovább él. Hiszen ő velünk van még húsz év távolából is! Akárhányszor elmeséljük a történeteit és életét, megemlékezünk róla, hogy ki volt és mit tett, mintha újból és újból leülne mellénk, és velünk együtt írná tovább az emlékkönyvünk lapjait. Olyan, mintha Istenünk igéjével tanítana továbbra is bennünket: „Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek..!’ (Róm 13,8) ■ Ponicsán Katalin és Ponicsán Erzsébet, a lelkész unokái Ponicsán Imre két fiával (balra Péter, jobbra Imre) konfirmációjuk után, 1954-ben
