Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-08-14 / 33-34. szám
i6 -m 2011. augusztus 14-21. élő víz Evangélikus Élet A bociautó Borsi lányunk másfél éves volt, kis kombidresszes, pörgő szoknyás leányka, amikor megjelent a faluban a kisbusz. Először az oldalát díszítő képekre figyeltünk fel, „hm, milyen helyes...” Aztán egy nap felharsant a jellegzetes hang: „Boci, boci tarka...” Nem tudtuk, honnan jön, de a kicsit nem is érdekelte a hang forrása, csak örült neki, és azonnal táncra perdült. A zene egyre erősebb lett, a kerítéshez sereglettünk mind, és csodálkozva néztük, hogy közeledik az a valami. Neve is lett rögtön. O lett a „bociautó” A sofőr barátságosan integetett, én meg mosolyogva állapítottam meg, hogy most már ilyen is van a faluban. A sok mozgó gázpalackárus után lett egy tejárusunk is. Nem is baj. Igaz, mi nem szeretjük a tejet: a gyerekek sem igen isszák, én meg pláne nem, de azért jó, hogy van ez a lehetőség annak, akinek kell. Aztán teltek a napok, hetek, a bociautó kétnaponta járt, mindig öt és hat között jött. Beépült a napirendünkbe: zene, Borsi tánca, a sofőr integetése minden kedden, csütörtökön, szombaton. Egy idő után a gyerekek nyúzni kezdtek:- Anya, vegyél nekünk tejet!- Dehogy veszek! Nem szeretitek. Még a boltit sem isszátok meg, ez pedig sokkal sűrűbb, biztosan a macska táljában végezné. Kaptok joghurtot, sajtot, amit szerettek. Csak azért nem veszünk meg valamit, mert aranyos autó árulja! Végeztünk. De a „nyúzás” nem maradt abba. Feladtam. Jó, vegyünk egy liter bociautós tejet. Legalább utána csend lesz. A fehér folyadék illatos és habos volt az üvegben, amikor pár percre letettük, a tetején láthatóvá vált a jó ujjnyi tejszín.- Nézzétek csak, ez igazi tej! Ott a zsírosa fönn! A lurkók kicsit tátották a szájukat illedelmesen, aztán fölhabzsolták az egészet. Kicsit izgultam, nem lesz-e bajuk tőle, hiszen föl se forraltam nekik, úgy meglepett ez a nagy buzgalom, amivel rávetették magukat az eddig körbefintorgott tejre. De nem. Mindenki elégedetten játszott tovább. És ettől kezdve minden kedden, csütörtökön és szombaton tejet veszünk. Igazit. A bociautóból. Tudjuk, hogy a tejet a tehén adja, a falu egyik sarkán ott legelnek a nagy tőgyükkel, persze. Jó, hogy adják, és jó, hogy van, aki elhozza ide nekünk. Hetente háromszor várjuk. Az utca bociautó-rajongói kinn állnak pár perccel előtte, megbeszélik, ki hogy van, kinek fáj a lába, kinek született unokája, és hogy a gyerekeink megint mennyit nőttek. Névnapokon megköszöntjük egymást pár jó szóval, ha valami érik, vagy valami sütemény jól sikerült, juttatunk egymásnak belőle. Karácsony előtt egy-egy horgolt angyalka, kis csoki, szaloncukor minden alkalommal ott lógott a bociautó visszapillantó tükre mellett is. Összehozott bennünket valami jó, amit nem mi készítettünk, amit a bociautó közvetít. És ez már sokkal több, mint a tej. ■ Füller Tímea Egy férfi próbavadászatra vitte az új vadászkutyáját. Mindjárt lőtt is egy vadkacsát, amely beleesett a tóba. A kutya a vízen járva fölkapta a kacsát, s odavitte a gazdájához. A férfi majd hanyatt vágódott megdöbbenésében. Lőtt még egy kacsát. Megint, miközben ő a csodálkozástól a szemét dörgölte, a kutya a vízen járva odahozta a kacsát. Nem mervén hinni a szemének, a férfi másnap elhívta a szomszédját. De ismét csak, ahányszor ő vagy a szomszédja lőtt egy madarat, a kutya a vízen járva hozta eléjük a zsákmányt. A férfi nem szólt egy szót sem. A szomszédja sem. Hanem amikor már nem bírta magát türtőztetni, a férfiból kitört:- Észrevettél-e valami különlegeset ezen a kutyán? A szomszéd elgondolkozva dörzsölte az állát.- Igen - szólt végül -, most, hogy így mondod, igen. A nyavalyás nem tud úszni. Nem arról van szó, hogy az élet ne lenne tele csodákkal. Sokkal többről: az élet csodálatos, és aki megszűnik ezt magától értetődőnek venni, rögtön meg is látja. ■ Anthony de Mello A templom macskája Egyszer volt, hol nem volt, állt egy öreg templom a falu közepén. Ebben lakott a templom macskája, özvegy Cirmosné. Özvegyi sorba úgy jutott, hogy egyszer szegény férje a Vahúrékkal vívott csatában súlyosan megsebesült. Két nap alatt elment szerencsétlen, azóta Cirmosné egyedül nevelte négy szürke cicáját. Sétára indult, hátha a könnyű nyári szellő kisöpri agyából a gondterhes gondolatokat. Útján szembetalálkozott a kántorral. Mókás kalappal a fején bandukolt a kis zenész, halkan dudorászott, és rögtön tisztelettel köszöntötte:- Üdvözlöm, kolléganő! Mi bántja? Látom, nagyon lógatja a bajuszát! Minek is mondjam neked, hiszen nem is értenéd.- Azért csak próbáld meg, hátha tudok segíteni. Cirmosné megdöbbent. Nem értette, mi történhetett, hiszen ösztönei szerint most le kellett volna gyűrnie az egeret, az egérnek pedig iszkolnia kellett volna. Ehelyett itt állNehezen éltek, csak napról napra. A plébános segítette az asszonyt munkához; megtűrte a családot a templompince egyik sarkában, a munkaszerződésébe pedig beleírta: egértelenítő. Bizony, neki kellett megtisztítani a szent házat a templom egereitől - voltak bőven! így tehát mindenki jól járt: Cirmosné, ha szűkén is, de eltartotta a kicsiket, a plébánosnak pedig a fizetési napokon nem kellett külön étkezési utalványokkal, pénzes borítékkal vesződnie, hiszen a szállással élelemhez is juttatta a rászorulókat. Telt-múlt az idő, és Szüszi, a legidősebb kismacska tanulni vágyott. A plébános biztatta is Cirmosnét, taníttassa a kölköket, csak így lehet érvényesülni ebben a cudar világban. Miután Cirmosné elolvasta a tanfolyami tájékoztatót, még jobban elszürkült. Honnan vegyen annyi pénzt, amennyi Szüszi oktatásához kell? A tananyag csábítóan hangzott, és előre látta már, milyen gyönyörű bizonyítvánnyal érkezik vissza a kis poronty: „Okleveles egerésző”. Való igaz, ő is sokat tanult gyermekkorában az Egérfogó Intézetben, kiváló minősítéssel végezte el, és szerette volna, ha utódai is hasonló lelkesedéssel és tudással látnák el a templomi szolgálatot. De aztán Cirmosné hamar „leszállóit a földre” mikor belegondolt, hogy a tandíjat sehogy sem tudja előteremteni. „Ó, biztos segít a plébános úr, hiszen olyan szépen prédikál minden vasárnap. Virágzó, gazdag plébániája van, biztos akad valami erre való a perselyben...” - gondolta Cirmosné, és útra kelt, hogy megkeresse főnökét. Ám mikor a papiakban félve megemlítette a gondját, a plébános úr csak ennyit mondott:- Cirmosné, fontos dolog a tanulás. Taníttassa is rendesen az almot, tudja, maga is azért nyerhette el ezt a különleges állást, mert kiváló képzettséggel jelentkezett. Támogatásra most ne számítson, a papiak korszerűsítése, a szolgálati autó lecserélése az elsődleges. Ezzel bezárta az ajtót Cirmosné előtt. Szegény özvegyasszony úgy érezte, szédül, forog körülötte a világ. Hiszen két éve vettek új autót a plébánosnak, a duplakomfortos papiakba már korábban bevezették az internetet, beszerelték a légkondit...- Ne is mondja, barátom, nagy bajban vagyok. És töviről hegyire elmesélte, mi történt vele.- Tudja, mi sem dúskálunk otthon, nagy a család, kevés a betevő, de azért egy keveset tudok adni - mondta a kántor, ezzel elővette tárcáját, és egy ropogós bankót nyújtott át a macskának. Cirmosné boldogságában szóhoz sem jutott. Hiszen ezzel megvan a költségek harmada! Igen ám, de honnan szerzi meg a többit? A következő utcasarkon a tanítóval futott össze; kérdésére Cirmosné elpanaszolta bánatát.- Mi lehet annál fontosabb, mint hogy tanuljanak a gyerekek? - kérdezte, és szó nélkül ő is átnyújtott egy ropogós bankót. Cirmosné vonakodva, de elfogadta - tudta, hogy a tanító is napi gondokkal küzd, a bérét évekkel ezelőtt befagyasztották, túlórázik, továbbképzésekre jár, a felesége meg munkanélküli.- Ezt most találtam a kabátom zsebében, el is felejtettem már. A talált kincsnek tovább kell állnia - kacsintott oda az özvegynek. A templom macskája hálás szívvel indult hazafelé. Az járt a fejében, milyen másodállást vállalhat, amellyel a hiányzó egyharmad részt megkereshetné. Egy másik templom alkalmazná még egértelenítőként? Lehet, hogy az iskola pincéjében hasznát vennék. A múltkor a borbély is panaszkodott, hogy elszaporodtak nála a kis kártevő rágcsálók. Hátha, hátha... Hopp, ahogy elbambulva baktatott, megbotlott valamiben, valami aprócska mozgó izében. A templom egere állt előtte teljes életnagyságban, és ahelyett, hogy riadtan elfutott volna, kérdőn nézett rá. Cirmosné szintén kérdőn nézett rá, valószínűleg azt kérdezte szemeivel, hogy mit néz rajta az egér, miért nem fut már el lélekszakadva.- Te most sok problémával küzdesz - mondta a bátor egér. - Látszik rajtad, hiszen máskor egyből elkaptál volna, szétcincáltál volna, mint a családomból annyi rokonomat. Most meg már mióta jössz felém, és észre sem vettél.- Igazad van - válaszolta a macska. - Saját gondjaim aggasztanak. nak egymással szemben, mint egy mesében, és a kisegér pszichológusként keresi az ő bajai okát...- Őszinte leszek. Szüszit, legnagyobb kölykömet szerettem volna elküldeni egy iskolába, ahol okleveles egerésző képesítést szerzett volna. Egereket fogott volna, akárcsak én. Lehet, hogy te lettél volna az első áldozata. Csak hát nincs rá fedezetem; a plébános - bár jómódban él - nem segített, viszont a tanító és a kántor adománnyal támogatott. Mégis, egy része még hiányzik a tandíjnak - szomorkodott.- Sose búsulj, amíg engem látsz. Menj haza, aludj egyet, és amit ébredéskor először gondolsz, bizonnyal segítségedre lesz - biztatta az egér. Azzal egy szempillantás alatt eltűnt. Cirmosné tekergette a nyakát, de nem látta sehol. * * * Reggel, ébredés után, ahogy felült, észrevette, hogy vacka mellett egy boríték hever. El se tudta képzelni, hogy kerülhetett oda. Kíváncsian nézett bele: hát uram fia, egy titokzatos levél, rajta színes ákombákomok, foltok, alatta furcsa betűkkel a következő: „Cirmos Szüszit várjuk a Központi Macskatani Intézet 1. c osztályába!” „Hogyhogy? De hiszen ő az Egérfogó Intézetet választotta volna, és különben is, nincs hozzá elég pénze, és...” - gondolta. Aztán folytatta az olvasást: „Özvegy Cirmosné, a Kisállatmentő Szolgálat új munkatársa jelentkezzék a humánpolitikán régi munkáltatója papírjaival.” Kétségtelen, itt valami történt. Az ösztönei, az esze mind mást „súgnak” mint korábban. Megpróbálta kibogozni a hihetetíennek tűnő történet szálait. „Bizonyosan az egér a kulcsa mindennek” - gondolkodott. „El tudtam viselni a plébános hozzáállását, van új munkám, a gyerekem tanult lesz. Ez csoda, igazi csoda! Igen, a templom egere egy igazi angyali küldött lehet.” A macskát végtelen nyugalom szállta meg. Sugárzó arccal, boldogan újságolta el az örömhírt az udvaron játszó kölykeinek. Észre sem vette, hogy távolról az egér minden léptét figyeli, vigyázza. És máig is békében élnek egerek és cirmosok... Aki nem hiszi, járjon utána! ■ - mamaszek -
