Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-10-09 / 41. szám
Evangélikus Élet élő víz 2011. október 9. ► 11 A protestantizmus nehéz évtizedei Anya kórházba került ► Dr. Incze Gábor Keresztyén egyháztörténet című kiadványában (megjelent Budapesten 1938-ban) a protestantizmus nehéz évtizedeiről ír. Rövid áttekintést ad arról, hogy az evangélikus Thököly Imre, majd pedig a római katolikus II. Rákóczi Ferenc rövid szabadságharca alatt egy kevés ideig úgy tűnt, a reformáció felekezetei is ki tudják vívni szabadságukat... A nemzeti szabadságharc leverésével, amikor a nagymajtényi síkon 1711-ben „letörött a zászló” a protestantizmusra is nagyon sötét hetven esztendő következett. Az alattomos üldözésnek számos formáját ismerhetjük meg Incze Gábor kiadványából. Először megtiltották, hogy az egyházi sérelmekkel az országgyűlésen elő lehessen állni, ezzel úgy tüntették fel az ország előtt, mintha minden rendben volna a protestánsok vallásgyakorlásával. A mindennapok azonban ezt sokféleképpen cáfolták meg. Csupán néhány tényt sorolunk fel ennek igazolására. Nem vették jó néven, hogy a protestáns diákok külföldi főiskolákon tanulnak. Ezért különféle módokon meg is akadályozták, hogy kijussanak külhoni intézetekbe. Katonai szolgálatukat bármilyen hűséggel teljesítették is a protestáns katonák, magasabb rangot csak úgy érhettek el, ha előbb áttértek a római katolikus vallásra. Városokban és vármegyékben csak akkor lehettek tisztviselők, ha hivatalos esküt tettek Szűz Máriára és a szentekre is. A céheket arra kényszerítették, hogy akkor is részt vegyenek a római katolikus körmeneteken, ha egyetlen katolikus sincs közöttük. Debrecenben a református hatóságnak római katolikus templomot kellett építenie az ott élő egy-két katolikus ember számára. A körmenetek alatt a protestáns harangoknak is meg kellett szólalniuk. Mindezek mellett az időszak legszomorúbb erőszakos, bűnös cselekedeteit a gyermekekkel kapcsolatosan követték el. Elszakították anyjuktól, apjuktól, és zárdákban nevelték fel őket úgy, hogy ne csak a szüleik vallását gyűlöljék meg, hanem a szüleiket is. Micsoda embertelenség áldozatai lettek a protestáns családok! Ma már igen kevesen tudnak erről a családi életbe való durva beavatkozásról. További megtorlásokat jelentett az is, hogy a romladozó templomokat, templomi kerítéseket, tornyokat nem volt szabad megjavítani. (Eltulajdonítottak sok templomot és iskolát, hogy minél kisebb lehetőségük legyen a protestáns gyermekeknek és felnőtteknek protestáns hitben nevelkedni.) Mindezek ellenére a protestantizmus e nehéz évtizedei alatt is nagyon sokan maradtak hűségesek hitükhöz. A legnagyobb hitű magyar protestáns családokon nem fogott sem a csábítás, sem a háttérbe szorítás, mely megakadályozta érvényesülésüket. Hűségesek voltak az imádkozásban, és rendíthetetlen szorgalommal tanultak, hogy átvészeljék ezeket a nehéz évtizedeket. Isten megőrző kegyelme megerősítette őket hitükben. Ha keressük a választ, hogy mi volt e szomorú korszak legfőbb tanulsága, akkor megállapíthatjuk: az egyház megrostálódott ugyan, de az igazi érték megmaradt. A ma élő protestánsok előtt sem ismeretlenek ezek a problémák... Akik végigéltük az elmúlt rendszerek vallásüldözéseit, tudjuk, hogy kemény próbát jelentett megmaradni Isten egyházában. Bár úgynevezett szabad vallásgyakorlást hirdettek, mégis sokakat semmisítettek meg, vagy szorítottak háttérbe bátor hitvallásukért. Isten hűséges népe e viharos évtizedekben is helytállt. Az ő igéjét nem tudták elhallgattatni. Sokan áldozatok árán is kerestük Isten igéjének lelki áldásait, hitünk erősítését. Templomainkat nem tudták kiüresíteni, sőt nagyon sokan a templomi lelki közösségekben erősödtek meg lelkileg. Az ébredési mozgalmak harcosai bátor elszántsággal hirdették Isten hatalmát, bűnbocsátó szeretetét és kegyelmét. Isten a legádázabb politikai harcok közepette is megőrizte a benne bízókat. Hálát adhatunk a mi megtartó Istenünknek, hogy az egyházakat semmiféle erőszak sem tudta megsemmisíteni. Mindezek tudatában mégis felvetődik a kérdés, hogy ma, amikor szabadon gyakorolhatjuk vallásunkat, miért fordulnak el oly sokan egyházuktól. Pedig félelem nélkül gyakorolhatnák hitvalló életüket. A felelet egyszerű és világos. Népünk elfordult megtartó egy igaz Istenétől, és sokan a világi életben keresik boldogságukat - eredménytelenül. Közben a jövőt reménytelennek látják, s élnek a mának, nem törődve üdvösségükkel, az örök élet reménységével. A reformáció hónapjában gondoljuk végig életünket, vizsgáljuk meg, milyen messzire jutottunk a mi megváltó Krisztusunktól. Döbbenjünk rá, hogy újra szükségünk van reformációra, lelki megújulásra. Nemzeti méretekben és egyéni életünkben is. Kinek-kinek magának kell ráeszmélni arra, milyen távolra került Istentől, egyházától. Az a remény éltessen bennünket, hogy van még megoldás, a kegyelmi idő még nem járt le! Gondoljuk végig jelenlegi életünket, és térjünk vissza a minket mindenkor szeretettel váró mennyei Atyánkhoz, az ő mindenkor hűséges egyházához, a templomi közösségekhez! Az megváltásunk záloga, ha hittel elfogadjuk a Jézus Krisztusban felkínált megváltó kegyelmet, megbocsátó szeretetet. Énekeljük teljes szívvel: „Térj magadhoz, drága Sión, / Van még néked Istened, / Ki Atyádként felkaroljon, / S szívét ossza meg veled!” (EÉ 263) ■ Szenczi László Isten küldetésében - változatos szolgálatokban ► D. Szebik Imre nyugalmazott püspök elmúlt tíz évben végzett szolgálatának tükrét veheti kézbe az olvasó az Isten küldetésében címmel a nyár végén megjelent, válogatott írásokat tartalmazó kötetben. Már a címválasztás is sokat mondhat mindenkinek magáról a szerzőről, de a szolgálatról vallott felfogásáról is, hiszen az Isten küldetése (missio Dei) az egyház létezésének és minden tevékenységének az alapja a kezdetektől fogva az elmúlt kétezer évben. Az igehirdetések, nyomtatásban megjelent írások és előadások gyűjteménye ennek az Istentől kapott nagy feladatnak és küldetésnek egyegy apró darabjaként állhat előttünk egy változatos pályaszakaszt bemutató személyes tanúságtételként. 2000-ben, D. Szebik Imre püspöki szolgálatának tizedik évében Tanúságtétel címmel született meg e könyv „idősebb testvére” Azóta eltelt egy újabb évtized, amelynek írásaiból hallatlanul sokszínű pályakép tárul elénk: kerületi püspöki és elnök-püspöki szolgálata, a Magyar Bibliatársulatnak és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnökeként végzett munkája vagy éppen folytatódó egyházépítő tevékenysége, a gyülekezetimunkatárs-képzés lelkes támogatása már nyugalmazott püspökként, de fáradhatatlanul. A gyűjtemény ugyanakkor az egész evangélikus egyház jelenének és közelmúltjának sajátos lenyomatát is adja, hiszen ugyanúgy helyet kap benne Ordass püspök emlékezete, a német vagy szlovák testvéri kapcsolatok keresése, mint az egyházi szolgálat gyarapodása iskoláinkon keresztül, az ökumené aktuális kérdései és az evangélikus világmagyarságot összefogásra szólító kezdeményezés vagy éppen az egy-egy évre vonatkozó püspöki áttekintések és a régmúltra visszatekintő egyháztörténeti emlékezések. A kötet azonban nemcsak attól érdekes, hogy magunkról is olvashatunk benne D. Szebik Imre szemüvegén át- hanem éppen a reá, személyére és szolgálatára jellemző hanghordozás miatt is. Aki valaha hallotta prédikálni, az igehirdetéseit olvasva szinte hallja őt; aki hallotta már előadni, annak reá jellemző lelkisége és lelkipásztori megközelítése tűnik azonnal ismerősnek; aki pedig figyelemmel kísérte ország-világ és egyház dolgait az elmúlt évtizedben, annak különösen is érdekes lehet, hogy miként is élte és válaszolta ezt meg egyházunk egyik vezetője. „Csak a szeretet szava ér az égbe, a lárma sohasem” - idézi az ókori Senecát az Evangélikus Életnek adott 2006-os interjújában. S az olvasó azt is észreveheti, hogy ebben a szellemben bocsátotta útjára az Isten küldetésében című kötetet is. ■ Dr. Korányi András Szebik Imre: Isten küldetésében. Luther Kiadó, Budapest, 2011. Ára 1790 forint. Hiába minden elővigyázatosság az óvatosság és a tudatos, egészséges életmód, bizonyos kor felett az ember néha egy kis „karbantartásra", „felújításra” szorul. A műtét kellemetlensége és az utána való lábadozás nehézségei nemcsak aggodalmat keltenek, hanem megterhelést is jelentenek a környezetnek, hiszen felborul a család rendes, nehezen „összelogisztikázott” élete. Felcserélődnek a szerepek, új feladatok és terhek rakódnak az otthon maradókra, de mindenekelőtt a gyermekre, akinek alkalmazkodnia kell a szokatlan helyzethez. Ahhoz például, hogy átalakul az este, más időpontra tevődik a vacsora, a fürdés és a lefekvés szertartása, illetve a mese és a közös imádkozás is. Az evéssel nem volt gond, lezajlott a fürdés is, és a- szokásosnál talán egy kicsit hosszabb és érdekesebb - mese is kifejtette jótékony hatását, oldotta a már-már borús hangulatot. Ám a közös imádkozás igénye - még az apát is meglepve - úgy tűnt, a vártnál mélyebben beleivódott a gyermeki lélekbe. „Szeretném, ha anya is itt lenne” - mondta már-már sírásra görbülő szájjal a lányka. „Hiszen tudod, hogy kórházban van, és most ezért nem lehet itt velünk” - hangzott a racionális, ám - mint az várható volt - semmit nem érő válasz. „Legalább imádkozzunk együtt vele!” A makacsságra és értetlenségre igazából nincs jó válasz, ami ebben az esetben is megmutatkozott: sem hatalmi szó, sem szelíd beszéd, sem pedig a simogató vigasztalás nem ért semmit. Ám ekkor különös ötlettel állt elő a csepp ember: „Hívjuk fel telefonon anyát!” Este igazából nem ildomos egy kórházi kórterem csendjét és nyugalmát mobiltelefon-csörgéssel megzavarni, meg aztán lehet, hogy anya is lepihent már, de mert nem nagyon látszott más kiút, az apa ráállt, s rutinos mozdulattal billentyűzte a sokszor hívott számot. Már a második csöngés után fojtott „halló, tessék” hallatszott, majd a rövid helyzetismertetés után az anya egy pici türelmet kért, hogy kimehessen a kórteremből. Aznap egy különös polifóniával megszólaló imádság is felszállt a mindenség Urához. Egy édesanya - a másnapi, nehéz műtétre várakozás izgalmával - egy kórház félhomályos, szürke szegletében mondta, míg a barátságos gyermekszoba biztonságos melegében három szólamban is megszólalt az Úrtól tanult imádság: egy gyermek, egy apa és egy - kihangosított, színes, világító kijelzőjű - mobiltelefon hangján. ■ Gyarmati Gábor HETI ÚTRAVALÓ „Krisztus Jézus megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet’.’ (2Tim 1,10) Szentháromság ünnepe után a 16. héten az Útmutató reggeli és heti igéinek kulcsszava az örök élet. Életünk el van rejtve Krisztusban (lásd Kol 3,3- 4), ő a benne hívők s reménykedők élete, szentsége és igazsága. „Szomjúhozik lelkem az élő Isten után.” (GyLK 704) „Ahogyan az Atya feltámasztja és megeleveníti a halottakat, úgy a Fiú is megeleveníti azokat, akiket akar.” (Jn 5,21; LK) Három halott feltámasztásáról szólnak az evangéliumok, ám ők ismét elhunytak, de Lázár feltámasztásakor elhangzott az Úr Jézus leghatalmasabb önkijelentése: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?” (Jn 11,25-26.27) El tudod-e mondani „fejből” s szívből Márta válaszát? Pál heti igénk szerint felelt, nem szégyellte a róla szóló bizonyságtételt, s szenvedett az evangéliumért! Isten szabadítja és igazítja meg, hívja el mindenkor az ő gyermekeit „szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk’.’ (2Tim 1,9) És akiket így szolgáivá tett, azokkal ő együtt kívánja tölteni az örökkévalóságot: „Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 6,23) Akinek Jézus az Ura, az - Pállal együtt - kész mártíromságot is vállalni, ha ez az Úr akarata. „Hiszen én nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézus nevéért’.’ (ApCsel 21,13) Jézus e halk parancsszavával támasztotta fel Jairus leányát: „Talitha kúmi!”, ennek jelentése: „Leányka, neked mondom, ébredj fel!” (Mk 5,41) Hétre emelkedett az élők száma a zsinagógái elöljáró házában, aki nem félt, csak hitt. Mivel a fogságban lévő Pál egész életének tartalma egyedül Krisztus (lásd Gál 2,20), ezért a halálban is az élet Fejedelmében marad elrejtve. „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Fii 1,21) Elfogásakor Jézus nem a saját, hanem tanítványainak az életét menti: „Megmondtam nektek, hogy én vagyok: ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni! (...) Azok közül, akiket nekem adtál, nem hagytam elveszni senkit’.’ (Jn 18,8.9) És Jézus megdicsőülésekor Isten „sekina” dicsősége jelent meg a felhőben, miként a pusztai vándorlás során (lásd 2MÓZ 40,38), s dicsőségének fénye ragyogott fel Jézus arcán: „Ez az én szeretett Fiam, reá hallgassatok!” (Mk 9,7) A szemtanú János erről vallott: „...láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal’.’ (Jn 1,14) Luther szerint: „Nekünk oly igazságunk van, amely a hittel Krisztuson csüng a mennyben; aki eljövetelével egykor a testünket, életünket elváltoztatja, hogy egészen új, tiszta, szent és az ő dicsőséges testéhez hasonló legyen.” Ezért: „Az élet nékem Krisztus, / A halál nyereség. / Ez az én reménységem: / Kezdetté lesz a vég.” (EÉ 504,1) ■ Garai András IX0YC
