Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-07-31 / 31. szám
EVANGÉLIKUSOK Evangélikus Élet 6 * 2011. július 31. Minden végben kezdet rejtezik „Látogatóban’! .. ► Alábbi összeállításunkban gyülekezeti újságok cikkeiből szemezgetünk. Akár a nyomtatott hírleveleket, akár gyülekezetek internetes oldalait olvasgattuk, örömmel tapasztaltuk: sok olyan írással találkozunk - lelki útravalóval éppúgy, mint például gyülekezeti tagokat bemutató interjúkkal -, amelyeket szívesen ajánlunk az Evangélikus Elet olvasóinak figyelmébe is. A következő írások is az evangélikus életet tükrözik - nem is akárhogyan... Idegenek, külföldiek, polgártársak és Isten háza népe Újra és újra magával ragad a feltámadott Jézus magatartása az egyik evangéliumi leírásban. A történetet Az emmausi tanítványok címen ismerjük. Két tanítvány bandukol Emmaus felé. Csalódottak és elkeseredettek, mert aki elhívta őket, és akit követtek, mégsem bizonyult elég nagynak ahhoz, hogy legyőzze az emberek irigységét, hamis vallásosságát és a hatalomhoz való ragaszkodását. Lukács azt is feljegyzi, hogy ezek a tanítványok nem egyszerűen csak beszélgettek az úton arról, ami Jeruzsálemben történt, hanem vitatkoztak is egymással. Úgy tűnik, a belső feszültségen már akkor is így lehetett a legkönnyebben enyhíteni... Aztán megjelent Jézus, melléjük szegődött, és együtt ment velük. Korábban nem értettem, hogy miért részletezi ennyire Lukács ezt a momentumot: megjelent, melléjük szegődött, együtt ment velük. Aztán kezdtem megérteni, hogy ez a jelenet is azt akarja érzékeltetni, hogy ő egészen másképp szól és cselekszik. Jézus rájuk hangolódik, felveszi a ritmusukat, és hallgatja őket. Ki tudja, meddig... Nincsenek kész válaszok, nincsen semmi türelmetlenség, csak figyelem és mélyről fakadó vágy, hogy valami elkezdődjön a tanítványokban. A tanítványok éppen lezárni készülnek valamit. Valakiben bíztak, valakit követtek, de most már csak a csalódást érzik. „Pedig mi abban reménykedtünk...” Csalódtak a mesterben és talán magukban is. Mégsem ő fogja megváltani Izraelt, mégsem őt kellett volna követni. Vajon mit fognak szólni a többiek, akik csak azt látták, hogy egykor milyen lelkesen indultak el az ismeretlen úton? Itt szólal meg a Feltámadott, mert itt szeretne valami újat kezdeni. Ebben a mélységben és sötétségben. A csalódások és kiábrándulások közepette, amikor a tehetetlenség és a szégyen érzése hatalmába kerít, amikor mi csak a véget látjuk. És mit tesz Jézus? Még mindig csak kérdez! Tudja ő, de mégis kérdez, hogy a tanítványok mondhassák el, hogy mi történt Jeruzsálemben, és mi történt velük. Nekik kell megfogalmazniuk, hogy maguk számára is nyilvánvaló legyen az, amit Jézus már régről tud. Sokáig azt gondoltam, hogy ez a hitnek csak az egyik útja. Mostanában egyre inkább azt élem meg, hogy ez az a bizonyos út: a kezdés érdekében őszintén szólni a végről. Aztán Jézus elkezdi tanítani őket. Jézus nem valami újat, nem valami mást mond, hanem a történteknek egészen más értelmezését adja meg. A tanítványok saját természetes emberi gondolkodásuk szerint fogalmazták meg, hogy mesterük szenvedése és halála összeegyeztethetetlen Isten jelenlétével. Jézus egészen másképp szólt a szenvedésről és a halálról. Ti így látjátok az eseményeket, én viszont így látom. Jézus nem Isten nélküli állapotként beszélt róluk, hanem olyan történésekként mutatta be, amelyeknek nemcsak egyszerűen be kellett következniük, hanem amelyekben jelen volt a Szabadító. Azért nehéz ezt nekünk felfognunk, mert mi a szabadítást legtöbbször úgy kívánjuk magunknak, hogy a rossz teljesen kerüljön el bennünket, ne is találkozzunk vele. Ebben az evangéliumi történetben - ha jól értem - Jézus arra hívja a tanítványokat, hogy próbáljanak meg másképpen tekinteni a történésekre. Keressék ott is Isten uralmát, ahol a legkevésbé feltételezik. Amikor már esteledett, és útjuk végéhez értek, meghívták Jézust, hogy a napjukat közösen zárják le. De Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és nekik adta. A tanítványok felismerték őt, és miután Jézus eltávozott tőlük, még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, mert minden végben kezdet rejtezik. ■ Joób Máté Kelenföldi Evangélikus Hírlevél, 2011. tavasz Budapest szívében álló, kétszáz éves templomunk egyik padján, díszes családi címer alatt a következő német nyelvű felirat olvasható: „Caroline Reichs Freyff au v. Wenkheim gebohrne Freyfrau v. Rosenfeld bestirnt diesen Stuhl für Fremde und AuslaenderT (Wenkheim Carolina, született Rosenfeld bárónő, ezt a padot az idegeneknek és külföldieknek ajánlja.) A templomépítés idején élt egykori pesti evangélikus, Carolina Rosenfeld bárónő nem csak nagylelkű adományaival írta be magát a gyülekezet történetébe. Két évszázad távolából is üzen az utódoknak ez az általa állíttatott tábla. Hogyan érthetjük ma e szavak üzenetét? Először is: Istennél van hely mindenki számára. Azoknak is helyük van az O közelében, akik valamiben mások, mint mi vagyunk. Akikre mi talán idegenkedve tekintünk. Akikkel nem könnyen értünk szót, s nem beszélünk közös nyelvet. Talán mert nagyon mások a gyökereink. Persze az sem biztos, hogy ezek feltétlenül külföldiek. Sokszor épp azokat érezzük a leginkább idegennek, akikkel nap mint nap találkozunk, de elválaszt egymástól eltérő gondolkodásunk, és szembefordítanak ellentétes érdekeink. „Vigyázz!” - „kiált” a néma pad. - „Itt neki is helye van!” Másodszor: Bennünk is megkell legyen a nyitottság új kapcsolatok felé. Egy zárt közösség, amelyben nincs helye az újnak, a vendégnek, az ismeretlennek, idővel fülledtté, fojtogatóvá válhat. Elveszíti a józanságra tanító kontrollt. A kívülről jövő inspirációt. „Ne mondjatok le a nyitottságról!” - ez is Rosenfeld kisasszony testamentuma. - „Inkább fedezzétek fel, hogy egy-egy új találkozásban Isten gazdagító ajándéka rejlik.” Harmadszor: A kulturális, történelmi, nyelvi és egyéb különbségek ellenére látni kell, ami közös alap, ami másokkal - az idegenekkel is - összeköt. Ez a közös alap - hitünk szerint - Krisztus. Aki mindnyájunkat hív, s akire mind rászorulunk. Asztalánál az ő vendégei vagyunk, akár először járunk e templomban, akár évtizedek óta megszokott helyünk van e padok egyikén. Sok szembetűnő dolog van, ami embereket, csoportokat egymástól elválaszt, megoszt, egymás ellen fordít. Létfontosságú hát felismerni azt, ami a különbségek ellenére képes megbékéltetni és összekötni. Ilyen a közös hit, a Krisztusba kapaszkodó bizalom, az együtt megtapasztalt kegyelem. Mindezt a mintegy tizennyolc évszázaddal Rosenfeld bárónő táblafelirata előtt megfogalmazott efezusi levél így foglalja össze: „Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Lélek által’.’ (Ef 2,19-22) Ez a pad Budapesten várja e sorok olvasóit is! Aki - ha csak gondolatban is - beleül, megtapasztalhatja: mekkora isteni ajándék lehet idegenekkel megismerkedni, barátságot kötni és Isten háza népeként együtt épülni és növekedni. (Az írás megjelent az eberni evangélikus gyülekezet márciusi hírlevelében.) ■ Cselovszky Ferenc Húsvéti Hírlevél - a Deák téri gyülekezet hírlevele, 2011/1. ^ Tavasz van. Naponta vártam újraébredését, hogy melegsége belopja magát hétköznapjainkba. Az autóbuszról, fehér botjával kezében, egy látássérült fiatalember száll le. Arcát az ég felé tartja, kívánja a nap érlelő melegét. Figyelem az arcát, a lehunyt szempillák mozgását, bőrén kirajzolódnak a mosoly vonásai. Búzás Tamás hozzánk igyekszik, az evangélikus szeretetotthonba és az idősek klubjába, ahol masszőrként dolgozik. Atkísérem a zebrán, közben beszélgetünk az életéről, munkájáról. Mosolyog ismét, és ez a mosoly nagyobb gazdagságot jelent minden szónál.-i- Elmesélné, milyen volt a gyerekkora?- Nyolcéves koromig éltem a fiúk átlagos életét, kerékpároztam, fociztam, fára másztam és iskolába jártam. Egy betegség következtében elvesztettem a látásomat, csak fényt érzékeltem. Budapestre kerültem a Vakok Állami Intézetébe, ott fejeztem be általános iskolai tanulmányaimat. ..... Láthatatlan színek- Milyen végzettséget szerzett?- Nagy gondot jelentett, hova jelentkezzem. A család döntése az lett, hogy Gyulára iratkozzam be a Göndöcs Benedek Szakiskolába. Itt kosárfonást tanultam, közben Békésre jártam dolgozni. A kosárfonás nehéz fizikai munka, úgy éreztem, többre vagyok képes, tanulni akartam. Orosházán, a Táncsics-gimnáziumban érettségiztem. Azt el kell mondanom, hogy a szüleim sokat segítettek és a mai napig is segítenek, hálás vagyok nekik gondoskodó szeretetükért. Diplomát is szerettem volna szerezni, így később felvételt nyertem a szegedi egészségügyi főiskola szociálpolitika szakára. Küzdelmes és szép négy év volt, mert bizonyítani kellett az egészséges társaim mellett, hogy én is tudok jó eredményt felmutatni. Boldogsággal töltött el a diploma megszerzése, szociális munkás lettem.- Hogyan került ebbe a munkakörbe?- Mindig az volt a célom, hogy emberekkel foglalkozzam. Úgy döntöttem, hogy a gyógymasszőr képe-A Mesterségek Házának április 8-ai megnyitóján sítést is megszerzem. Nagy kérdés volt, hogy mit válasszak: a diplomámnak megfelelő munkakörben vagy valamelyik szakmámban helyezkedjem el? A látássérülésem miatt a masszőr szakma mellett döntöttem. Több helyre is pályáztam, de elutasítottak. Egy véletlen folytán jelentkeztem az evangélikus szeretetotthonba, ahova örömömre fel is vettek. Boldog voltam, mert végre lett munkám, és megtaláltam a célom, idős embereknek tudok segíteni mozgásukban, járásukban. •- Nem csak a munkája köti a tótkomlósi evangélikusokhoz...- Orosházáról járok be dolgozni Tótkomlósra. Ha van időm és lehetőségem, a munkámon kívül igyekszem részt venni a gyülekezet életében is. A hit az időseket és fiatalokat is átsegíti a mindennapok nehéz küzdelmein, ezt saját magam is tapasztaltam. A fiatalokkal kirándulunk, kerékpározunk Sámsonházára, hangversenyre járunk, június elején pedig Drezdában, a Kirchentagon voltunk. Itt, Tótkomlóson, az evangélikus Mesterségek Háza megnyitóján a kosárfonást mutattam meg az érdeklődőknek. * * * Tamás vidám, szerény, szelíd, mindenkihez van néhány kedves szava, szereti az idős embereket. Lénye békét és emberséget áraszt, munkája az önzetlenség őszinte példája. A színek számára láthatatlanok, de Tamás gyógyító keze érezhető. ■ SCHNETTERNÉ LÓCZI ILONA A Tótkomlósi Evangélikus Egyházközség lapja, az Evangélikus Újság 2011. pünkösdi számában megjelent cikk nyomán
