Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)

2011-07-24 / 30. szám

8 « 2011. július 24. PANORÁMA Evangélikus Élet Nagygyűlést tartott a Nemzetközi Lepramisszió ► Amikor e sorokat írom - már itthon arról értesülök a sajtóból, hogy egy Thaiföldön tanuló huszonhét éves magyar fiatalembert elraboltak, és százezer euró váltság­díjat követelnek érte a szüleitől. Különös érzés, hogy én is ott voltam, éppen abban az ázsiai országban, ahol ez történt. Május 29. és június 1. között ugyanis - a Magyar Lepramisszió elnökeként, a szervezet igazgatójával, Riskóné Fazekas Mártával együtt - a Nemzetközi Lep­ramisszió nagygyűlésén vettem részt e távoli államban. Huszonnégy órás utazás után érkeztünk meg úti célunkhoz, Chiang Maiba. A thai király­ság Kelet varázsát és Nyugat luxusát egyszerre kínálja. Ér­dekes látni a végtelen egysze­rűséget, szerénységet, ugyan­akkor a személyre szóló fi­gyelmességet: kedves thai hölgy fogadott minket, kezé­ben egy táblácska a nevünkkel. Az első szakmai élmény egy gyógyult leprás ember farmján ért minket. A hetven­öt éves férfi és felesége mű­ködteti a gazdaságot meghök­kentő egyszerűséggel és céltu­datossággal. Azt tartják: „Jobb, ha a tyúk kapirgálja ki a sze­metet, és hasznosítja belőle azt, amit még lehet, mintha az ember kényszeríti rá akaratát a természetre.” Meglátogattuk a város régi leprakórházát is, ahol gyógyult leprások rehabilitálását vég­zik. Megdöbbentő volt látni, hogy olyan asszonyok és férfi­ak, akiknek alig vannak ujjaik, milyen ügyesen bánnak a kü­lönböző eszközökkel - kerti szerszámokkal, ollóval, késsel, festékkel, ragasztóval, gépekkel -, és hoznak létre számukra szükséges és megélhetésük­höz nélkülözhetetlen tárgyakat (például művégtagok). A nagygyűlés „az elnökök napjával” vette kezdetét. Él­mény volt számomra látni, hogy a negyven országból ér­kezett százharminc ember las­sacskán hogyan „ölt testet”, egy-egy név miként kap arcot, személyiséget, ahogyan egyre jobban megismerkedtünk egy­mással. Este külön köszön­tötték azokat, akik először vettek részt ilyen eseményen, majd földrészek szerint szólí­tották előre a küldöttségeket. Közben kivetítő segítségével énekeltünk egy-egy éneket, és rövid imádságok hangzot­tak el. A következő napok mind­egyikéhez kötődik egy-egy jelentős esemény. Hétfőn az új charta aláírását ünnepel­tük. Kedden a Wellesley Bai­­ley-díj átadására került sor. Ezt a díjat kapta korábban a farmjáról ismert Jamnian La­­ekwong is, aki díszvendége volt az esti ceremóniának. Idén az elismerést két leprá­ból gyógyult és értékes szol­gálatot végző személy - Ari­ján Dey (India) és Mainudin Dafali (Nepál) - vehette át. A nagygyűlés utolsó napján volt az újjáalakult misszió első közgyűlése. Hálás vagyok mindazért, amivel gazdagodtam, s azért az egyre erősödő reménysé­gért, hogy szerte a világban vannak, akik egyre tudato­sabban és bátrabban akarják képviselni Jézus parancsát: „Gyógyítsatok meg betegeket... tisztítsatok meg leprásokat... Ingyen kaptátok, ingyen adjá­tok!” (Mt 10,8) ■ Kapi Zoltán evangélikus lelkész Korábbi leprabeteg Chiang Maiban Egy édesanya a kalkuttai kórházból Testi-lelki gyógyulások eszköze A lepramisszió thaiföldi és indiai szolgálatáról Átfogó testvériség A Nemzetközi Lepramisszió Chiang Maiban (Thaiföld) tar­tott nagygyűlése mérföldkő lett: ott került sor az új szerve­zeti forma elfogadására és alá­írására. Eddig - 1874 óta - az adománygyűjtő országok hoz­ták a döntéseket, míg az ázsiai, afrikai lepragyógyító országok passzív felhasználók voltak. Mára a felhasználó országok vezetőit egyenrangú partne­rekként vonják be a döntésho­zatalba és a felelősségválla­lásba. Az évtizedek alatt a Nemzetközi Lepramisszió ugyanis a felhasználó orszá­gokban olyan hiteles szakem­bergárdát nevelt fel, amelynek tagjai keresztény elkötelezett­ségük, szakmai felkészültségük alapján méltó partnerek a misszió kórházainak és intéz­ményeinek irányításában is. Ennek az új keretnek a neve: „globális partnerség” A testvé­riség csak gazdagodott a tag­ország-igazgatók négynapos értekezletén első ízben jelen lévő korábbi „felhasználó” or­szágok vezetői által. Kalkutta Az értekezletek után Indiában a kalkuttai Premananda lepra­missziós kórházat látogathat­tam meg. Megrendítő, de fel is emelő tapasztalatot jelentett. A városban tapasztalható körül­mények - indiai mértékkel mérve is - megdöbbentik a látogatót. (Nem véletlen, hogy a lepramisszió kórháza és Teréz anya missziójának központja egy utcában van.) A nyomor termeli ki sok egyéb más kór mellett a leprát is! Ezért a lep­ra elleni harc a szegénység el­leni harc ikertestvére. A tíz nap alatt közelről lát­tam, hogy milyen áldozattal adnak számukra az evangéli­um által. Indiában a hindu és a musz­lint lakosságból is sokan térnek meg. Az egyházak erős felelős­séggel munkálkodnak népük megtérésén. A leggazdagabb keresztények támogatják a bel­­missziót, lelkészeik és híveik pe­dig óriási áldozatokat vállalnak a szolgálat végzésében. Megrendítettek egy lepra­orvos férjének szavai: „Euró­pa lakossága tudja, hogy kicso­da Jézus, de a legtöbbjüknek nem kell. Indiában Európa összlakosságánál sokkal több ember nem is tudja, hogy ki­csoda Jézus, mert soha nem hallott még róla.” Imádkozzunk a pogány­­misszióért, a világ ébredéséért, a testi-lelki gyógyulásért, amelynek - Isten kezében - ál­dott eszköze a lepramisszió is! (A thaiföldi és indiai lepra­missziós útról szívesen tartok képes beszámolót gyülekezetek­ben, közösségekben.) ■ Riskóné Fazekas Márta igazgató (Magyar Lepramisszió) Pogánymisszió Mind Chiang Maiban, mind Kalkuttában sokat hallottam arról is, hogy Isten igéje terjed, és a hívők száma növekszik ezekben az országokban. Meg­láthattam a Chiang Mai-i lep­ramissziós kórház vasárnapi istentiszteletén, hogy a húsz évvel ezelőttihez képest (ami­A kalkuttai kórház fiatal leprabetegei a gyógytornásszal végzik szolgálatukat a lepra­misszió orvosai, ápolói, szak­emberei. Nincs vége a munka­időnek, mert jönnek nemcsak leprások, hanem mindenféle betegségben szenvedők, gye­rekek, kamaszok, idősek. Sok esetben egy szomszéd vagy ro­kon küldi az illetőt a jó hírű kórházba. Ugyanis a lepra­misszió kórházaiban a gyógyí­táson túl a teljes élethez hasz­nálhatóvá teszik a betegek ke­zét, lábát is! Művégtagot készí­tenek nekik, vagy szemműté­tet, sőt plasztikai műtétet is végeznek rajtuk orruk, arcuk helyrehozására. Oktatást, szakmát is ad ke­zükbe a misszió további életük rendezése érdekében, illetve felkarolja gyermekeiket is. Három életminőség-javító projektünket is meglátogat­hattam Kalkutta különböző nyomornegyedeiben. Mert a lepramisszió - Jézushoz hason­lóan - az egész embert látja testi, lelki, anyagi, társadalmi szükségleteivel együtt, és mind­ezekben szeretne segíteni. kor először jártam ebben a kórházban) miként erősödött meg a lelki élet. Akkor még csak néhány idős leprabeteg, no meg a dolgozók jelentették a kórházi gyülekezetét. Most pedig „kintről”, a városból is szép számmal jöttek fiatalok, családok, gyerekek mint gyü­lekezeti tagok, és két istentisz­teletet kell tartani vasárna­ponként! Isten munkálkodik azon keresztül, ami a lepramisszió kórházában történik: az embe­rek előtt vonzó a hiteles bi­zonyságtétel. Sőt sok korábbi beteg munkatársként szolgál már az evangélizálásban! Se­gítő kezüket nyújtják a pros­tituáltak, drogfüggők, válság­ban lévők felé, és megoldást

Next

/
Oldalképek
Tartalom