Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-07-24 / 30. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2011. július 24. » 7 Csöngei beszélgetések ► Az evangélikus költőt Csöngéhez kötötte gyermekesztendeinek magánya. „Kis Csöngém földjén szántsa szét / csontjaim sáros tömegét / egy kései utódom” - írta. Ott, mai emlékházának falai között hajolt fölébe „termő ékes ágként” édesanyja. A település nemrég ünnepelte Weöres Sándor (1913-1989) születésnapját. Mint arról július 3-i lapszámunkban tudósítottunk, az eseményen ott volt a falu apraja-nagyja, valamint elszármazottak, vendégek az ország minden tájáról. Fenyvesi Félix Lajos közülük is megszólaltatott néhányakat, ám a - helyhiány miatt - kényszerűen megkurtított riportjának alábbi vallomásait csak most van módunk közölni. Dr. Fűzfa Balázs (képünk bal szélén) és tanítványai adnak műsort Dr. Mesterházyné Jánosa Magdolna, a szombathelyi Apáczai Waldorf Általános Iskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény tanára Nyitja az ajtót, mutatja a régi fotókat, a megsárgult levéltöredékeket. És mondja, mondja kívülről a Weöres Sándor-verseket. Az az érzése az embernek, mindent tud nagy költőnkről. Hangja áttüzesedik, arca kipirosodik az emlékektől.- Nem itt születtem, úgy kerültem 1978-ban erre a gyönyörű vidékre. Előtte mint középiskolai tanár Petőfit kutattam. Akkor már nagyon szerettem Weöres Sándort, s ahogy nőttek a gyermekeim, biztosan tudtam, hogy a kicsiknek őt kell mondani. Elkezdtem egy gyerekszínjátszó csapattal foglalkozni, és beneveztünk a Weöres Sándor országos gyermekszínjátszó fesztiválra. A verseiből szerkesztettem egy műsort, a hangszereket mi szólaltattuk meg ének-zenét tanító kollégáimmal. A döntőben nagy sikerrel szerepeltünk. A költőt alakító ostffyasszonyfai kisfiú ízesen beszélt vasi nyelven. Ma, harmincévesen a népművészet mestere: remek fafaragó.- Az Ön tanítványai szerették a költőt?- Sokszor elmondták, hogy az óvodában életre szóló élményt jelentett a találkozás. Azután, ahogy a kezem alá nőttek, a műsorban részt vettek, közösséggé kovácsolódtak. Ennél nagyobb irodalmi ajándékot azóta se kaptak.- Merre vitt az Ön életútja?- Később Szombathelyre kerültem, egy művelődési központba. A természetvédelem mellett a gyermekszínjátszás jutott nekem. Akkor még a régi Weöres-kiállítás volt itt, nem a mostani, a Steinert Ágotaféle rendezés. Az első két szoba volt berendezve, a veranda gyönyörűen nézett ki: színes mozaiküveggel volt kirakva. Régi tervem volt, hogy mindenben segítem az emlékházat. Az itt látható magas fákat a kollégákkal és a gyerekekkel együtt én magam ültettem. Ennyi megmaradt azokból a lelkes időkből. És aki jött errefelé, azoknak meséltem Petőfiről és Weöresről, a két halhatatlan Sándorról.- Nem tervezi megírni a Weöresem léke it?- Úgy érzem, engem az Úristen — szolgálatként - tanítónak rendelt. Akikkel foglalkozom, ismerjék meg a rövidesen százéves költőt! Az iskolánkban, ahol tanítok, az első évben csak Weöres Sándort tanultunk: száz és száz versét elolvastuk. És minden nyáron főiskolai olvasótábort rendeznek Csöngén - szóval errefelé egy napra sem feledjük. Néhány éve meghirdettem egy versillusztrációpályázatot, és gyönyörű alkotások születtek. Az Apáczai Kiadó vezetője elkérte a legszebb munkákat, és ebből készítette el éves naptárát. Régi tervem, hogy a Weöres Sándor nevét viselő iskolák tanulói itt találkozzanak egyszer. Több százan idéznénk a csodálatos zengésű költészetet! *** Dr. Fűzfa Balázs irodalomtörténész, a Nyugat-magyarországi Egyetem docense Késő este érkezik, de rövid idő után már el is kezdi a munkát az olvasótáborban. Másnap folytatja: előadást tart, íróvendégeket fogad, beszélgetéseket vezet, tereli a lelkes fiatalokat. A harmadik nap ebéd után kérdeztem az elmúlt évekről és a jövőbeli tervekről.- A Weöres Sándor Olvasótábor és Nyári Egyetem egy nagyobb programnak a része. 1992-re teszem, amikor elkezdtem e gondolatok jegyében tudatosan tanítani az akkor még tanárképző főiskolaként működő intézményben. Magyar szakos diákok voltak ennek az alanyai és középiskolások, mert akkor még ott is tanítottam. Diákszínjátszó kört működtettünk, irodalmi kultuszokat építettünk, tantárgyi versenyekre jártunk. 2000 körül egy irodalomtankönyv-kutatást végeztünk a kollégáimmal, a Magyarországon forgalomban lévő kiadványokat vizsgáltuk meg. Következő munkáim pedig a szövegértéssel voltak kapcsolatosak, ezek képezték az alapját azoknak a kulturális projekteknek - 2004-től—, amelyek már az olvasás köré kapcsolódtak (az Iskola a határon felolvasása kétszáz résztvevővel, majd a huszonnégy órás és a negyvennyolc órás felolvasás). Végül 2007- ben a Krónika Nova Kiadó felkért egy új típusú középiskolai tankönyvsorozat megírására. Azok a diákok, akik most itt vannak, 2007-2008- ban voltak a részesei olyan programoknak, amelyekből aztán kinőtt az olvasótábor.- Csöngei kapcsolat? Weöres Sándor?...- Tíz éve jártam itt először. Megfogott a hely szelleme, a hangulat, amely mással nem hasonlítható össze. 2008-ban, mikor végeztek ezek a „gyerekek”, valahogy nem akartunk elválni egymástól, és egy hirtelen jött ötlettől vezérelve elhatároztuk, hogy megszervezzük az olvasótábort. Mondván: a négy év alatt nem hallottak az erdélyi irodalomról, a cigány költészetről, az ökokritikáról... Úgy állítottuk össze a programokat, hogy olyan témák köré fonódjanak, amelyek a hivatalos oktatásból hiányoznak, viszont egy leendő tanár számára rendkívül fontosak. A legnagyobb öröm idén azáltal ért bennünket, hogy bemutathattuk két tavaly végzett diákunknak - Magyar Melindának és Magyar Balázs Márknak - a Weöres Sándor szülőfalujáról, Csöngéről írt monográfiáját. Nagyon büszke vagyok rájuk, és annyit még el kell mondanom róluk, hogy ők itt, az első táborban találtak egymásra. Tavaly összeházasodtak, és egymást úgy „köszönték meg Csöngének”, hogy megírták a falu történetét.- Két „idegen”, akinek eredetileg nem volt kötődése a településhez...- Két fiatal ember, természetesen ez az első könyvük, de Weöres faluja elfogadta őket! Az irodalom megtaníthat bennünket arra - ilyen példák segítségével —, hogy együtt többet tudunk a világhoz hozzátenni... Úgy érzem, ide már hazajövök. Néha év közben is, ha a családommal eljövök, mindig körülnézek, fölidézem a régi hangulatokat, vagy csak lemegyek a múzeumba. Kedves dolog, hogy az óvónőktől a boltoson keresztül a tanítóig mindenki szeret bennünket. Olyan emberi kapcsolatok alakultak ki közöttünk, amelyek pótolhatatlanok.- Hogyan látja Weöres Sándor költészetét?- Vörösmartyt, Adyt, Hamvas Bélát olvasva ráeszmél az ember arra, hogy ő maga is része a világnak, és részese a másik ember életének. A teljességgel találkozni pedig lehetséges és érdemes. Ebben mindenképpen hisz Weöres Sándor is. A legkisebb, az egyszavas versében is benne van az egész világ! A teljességhez való viszonyulást látom a Weöresköltészet legfontosabb mozzanatának. Akkora zseni volt, hogy játszani is tudott a szavakkal. Úgy írt, elképzelésem szerint, mint Arany János: az ihletettség és a zsenialitás hihetetlen erővel mozgatta egyszerre a ceruzáját. Erre nincs is talán több példa a magyar költészetben. Egy teljesen új nyelvet, új világot teremtett. Az olyan értelmetlennek látszó verseit, mint a Táncdalt - „panyigai panyigai panyigai / ü panyigai ü...” - vagy a Barbár dalt, amelyet értelmetlen szóhalmaznak tekintünk, ő maga fordítja le magyarra. Ezek az elképesztő nyelvi bravúrok azt mondatják velem, hogy két betű már olyan önálló minőség, amely magába rejtheti az Egészt. Csak megfelelő kéz kell, hogy leírja őket. Nagyon megragadott Weöres Sándornak egy kifejezése Hamvas Bélának írott levelében: „robbanó derű”. Nála mindig ott van ez a robbanó derű, még a lemondó, szomorkás verseiben is. Olyan életöröm villan föl ezekben is, amely igent mond minden lehetséges létezésgesztusra. ■ Fenyvesi Félix Lajos Jézus Krisztus beköltözött a naplómba ■ BükyAnna „A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született” (Jn 3.8) A barátnőm szorong, tele van gondokkal. Úgy tűnik, mostanában semmi nem sikerül neki. Mintha az a tény, hogy a házassága megromlott, magával vonzaná a munkahelyi problémákat és a kamasz gyerekeivel nap mint nap ismétlődő civakodások felerősödését is. Ha már úgy érzi, nagyon nem bírja, felhív telefonon, hogy elmesélje, miért is nem bírja. És a végeláthatatlan panaszáradatból - a tiszta tudat ezredmásodpercig tartó felvillanásaként - felsejlik, hogy valójában ő nem bírja, ő az, aki elfáradt valamiért, ki tudja, miért... De bizonyosan nincsen egyedül: így negyven felett sokan érzünk így, amikor hirtelen körülnézünk, és egyszerre csak nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy az építmény, amelyre eddigi életünket alapoztuk, inog, mindenfelé repedések mutatkoznak rajta - úgy állunk ott tehetetlenül, lógó karokkal, vállal, mint egy indulni képtelen autó a lemerült akkuval. „Miért mindig én?” - kérdezi a barátnőm elcsukló hangon, aki új távlatokat már régen nem említ. Mit is mondhatnék erre? Tanácsot adjak? Hiszen porszem vagyok én is. De ami történt, azt leírhatom. Szorongok én is, mint mindenki más, tele gondokkal, mint mindenki más, de azzal a különbséggel, hogy már tizennégy éves koromban is úgy éreztem: ha nincsen naplóm, ahová elbújhatok, akkor az, ami van, szinte elviselhetetlen. így lettem én, a többi halandó között, „a naplóba menekülő” s az ott viszonylagos rendet és nyugalmat találó szorongó. Az évek és évtizedek alatt a naplóírás olyanná vált számomra, mint a lélegzés: ha nincsen napló, akkor nincsenek éjszakák, sem nappalok, sem esetál, vagy hogy egy évvel ezelőtt milyen könyvet olvastál, vagy ki volt az a férfi, akinek a hangjától elolvadtál... Mégis, a napló, talán pontosan ezért, a naplóíró számára egy egész életet átívelő támasz, ahová vissza lehet vonulni, s így akár azt az illúziót is megadhatja, hogy egyfajta rendszert vihetünk az életünkbe, még akkor is, ha néha a hétköznapi zűrzavar erősebbnek tűnik, mint a reggeli vagy az esti irogatás. A napló tehát, akár úgy is mondhatnám, eszköz a túléléshez. Az utóbbi időben, sőt az utóbbi években az én naplóim kezdenek megfeledkezni rólam. Azt veszem észre, hogy jó ideje már mintha kiszorulnának a füzeteimből a gondjaim, a teendőim, a ruhatáram, az új cipőm, sőt még az új munkahelyem is. Ami régen még életbevágóan fontosnak tűnt, az mára már csak halvány lábjegyzet; amik néhány éve még a fő motivációk voltak, s több tucat füzetben dolgoztam ki a megvalósításukhoz szükséges stratégiát, ma poros, unalmas irományok. Lassan, lassan, de egyre biztosabban és egyre átütőbben egyetlen személy körül sündörögnek a jegyzeteim, a gondolataim s így lassacskán az egész életem: Jézus Krisztus beköltözött a naplómba. Én nem tudom mire vélni, és azt sem tudnám megmondani, pontosan mikor és hogyan történt, és miért esett meg velem ez a fordulat, de a tény az tény. Hiszen látom a füzetek sorát, az életem nyomát, ahogyan mindent, ami hétköznapi, valahogyan megoldok anélkül, hogy leírnám - de az Egy, az Örök és a vele való folyamatos foglalatoskodás szinte teljesen kitölti a gondolataimat és betölti a füzeteimet. Mint amikor az elme önálló útra indul, s te, aki neki otthont nyújtasz, egyszerre csak egyfajta kívülállóként szemléled a működését a saját életedben. Amikor erre rájöttem - mert rápillantottam a teleírt füzetekre, s látnom kellett, hogy hol az én szívem, kinél is hagytam el, ki az, aki rabul ejtett -, nagyon megdöbbentem. A megrendülésből alig tudtam felocsúdni. Ha nincs a közösség, amely mények, sem emberek. Csak az vált valóságossá, amit leírtam. Amiről nem hagytam nyomot, az szinte reflexszerűen kiesett az emlékezetemből. Az igazi naplót arról lehet felismerni, hogy senkinek sem készül, csak annak, aki írja. Ha véletlenül kint hagyod a konyhaasztalon, akkor sem kell rettegni, hogy más beleolvas, mert az összefüggéseket, a hangulati és érzelmi ingadozásokat a napló íróján kívül úgysem érti senki, sőt elárulhatok még egy nagy titkot: nem is érdekel senkit. Ez a legmegnyugtatóbb. Mert ki is törődne azzal, hogy neked - személy szerint pont mára vagy holnapra - milyen terveid vannak, hogy tegnap kivel találkozfelfog, talán el sem tudom viselni a pillanatot, amely addigi életemet alapjaiban megrengette. Ma már tudom, hogy a Szentlélek ajándékaként nyílt meg a szemem. Ki érti ezt? Én biztosan nem, és sok minden mást sem, de a véges emberiét kérdéseit, a „miértet” és a „miért pont ént” már nem teszem fel. Inkább fejet hajtok, s átengedem magam a Jelenlétnek, amely szent kegyelme által át- és beragyogja az életemet. Jézus Krisztus mondja: „Azért jöttem, hogy tüzet bocsássák a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna!” (Lk 12,49) Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon! M Forrás: Egigérő Hírlevél
