Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-09-04 / 36. szám
2 ■m 2011. szeptember 4. FORRÁS Evangélikus Élet SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 11. VASÁRNAP - JER 9,22-23 Parabola a farizeus és vámszedő egyházról Oratio oecumenica [Lelkész:] Mindenható Atyánk, akiről tudjuk és hisszük, hogy te vagy az, aki a szeretet, a jog és az igazság szerzője vagy, és ebben telik kedved, kérünk, hallgasd kimondatlan, belső szobánkban eléd vitt imádságainkat éppen úgy, mint azokat a mondatokat, melyekkel most közösségünkben megszólítunk téged. [Lektor:] Könyörgünk a teremtett világért, ahol most is ember támad ember ellen, vagy az elemi erőkkel, embertelen hőséggel, viharral, földrengéssel küzdenek ezrek. Add, hogy a csupa elkeseredett és megtört szív megpihenjen, meggyógyuljon. Add reménységedet, hogy újra tudjanak építkezni az emberek a szerétéiből, a bizalomból és egymás elfogadásából, a tőled és belőled származó hitből. Add meg mindezt kegyelmesen. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Istenünk, könyörgünk mindazokért, akik a világban betegségtől, éhségtől és szomjúságtól szenvednek. Adj erős és együtt érző szívet, tettre kész kezet mindazoknak, akik munkatársaidként segíthetnek rajtuk. Éreztesd velük, hogy gyermekeidet a bajban és a szenvedésben sem hagyod el. Add meg mindenkinek, hogy kételkedés nélkül, teljes szívvel bízzon benned! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg! [Lektor:] Élet Kenyere, a lelki ínségben szenvedőkért is imádkozunk, azokért, akikre nem figyelnek, vagy akiket nem hallgatnak meg. Azokért is, akik megszállottan keresik az élet értelmét, akik keresik a jelenlétedet a világban, akik tebenned tudnak csak békére lelni, hogy benned leljék meg a társat, a barátot, a testvért, a mestert. Add, Urunk, hogy testi és lelki életerejét nálad lelje meg minden ember. [Gyülekezet:] Ámen. SEMPER REFORMANDA „Ennyiből megláthatjuk, hogy Mózes efféle törvényei nem egyedül azért adattak, hogy az ember ne cselekedhesse a maga gondolatát, ha jól és haszonnal akar élni, amint arról fentebb már szóltunk, hanem leginkább azért, hogy a bűnöket megsokasítsa és mértéken felül megszaporítsa, így a lelkiismeret terheit megnövelje: hogy ezáltal még e megátalkodott vakság is megismerje magát, tulajdon képtelenségét és semmi voltát erősen megérezze, hogy tehát szükségét lássa annak, hogy a törvénynél és tulajdon tehetségénél nagyobb dolgot keressen, azaz Isten kegyelmét, amely megígéri az eljövendő Krisztust. Jó és helyes azért Isten minden rendelése, még ha pusztán trágyát hordani és szalmaszálakat emelgetni látszanék is. Mert nem igazulhat meg, aki e törvényeket meg nem tartja, vagy nem szívvel cselekszi. A természet azonban másként nem, egyedül hajlandósága ellenére tarthatja meg azokat; ezért szükséges, hogy Isten törvénye által tulajdon gonoszságára ébredjen, megérezze azt, és az isteni kegyelem segítségét szomjazva Krisztus felé törekedjék.” M Luther Márton: Előszó az Ótestamentumhoz (Szita Szilvia fordítása) Elöl állt. Arca a bölcsesség ráncait hordozta. Nem is merte megkérdezni már régóta senki. Pontosabban már lenéző gőggel fordította el a fejét azoktól, akik kételkedni mertek igazságában. Nem volt alaptalan a gőgje. Bölcsessége nem egyszerűen tudás volt, sokkal inkább rálátás. Világképe hihetetlen távolságokat futott be. Egykor ez a bölcsesség életalappá, a világ szinte egyetlen követendő értékévé lett. Azok voltak a szép idők! Ma már csak áltatta magát azzal, hogy számít. Mindez azonban nem rontotta el a kedvét. Imádkozni jött. Ahogy felemelte tekintetét, látta, hogy az oltár körüli szobrok pókhálói ragyognak az ablakok színes szemein befutó fényben. Asszociációk sokasága ragadta el az idő múlásáról, a régi és új sajátos találkozásáról, az élő és élettelen összefonódásairól, a profán és a szent feszültségéről. Bölcs volt. „Hálát adok, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek - mormolta félhangosan -, primitív értékeket hajszoló, vak a világ összefüggéseire, csupán a halandóságban életet élő: bölcs vagyok. Ezt a bölcsességet tőled kaptam, ezért nem érzem magam farizeusnak, amikor kimondom: nem vagyok olyan, mint a többiek.” # * * Elöl állt. Egész tartása erőt sugárzottá A templomnak erre a helyére már nem szabadott volna belépnie, de ő nem zavartatta magát. Tudta, hogy úgysem mer rászólni senki. Nyugodt szívvel, magabiztos lépésekkel hágta át a szabályokat, és számított arra, hogy ezzel egyidejűleg maguk a szabályok is hozzá igazodnak. Sokan gyűlölték ezért, de ő nem gondolt ► A Liturgikus könyv második kötetének lelkipásztori szolgálatokról szóló gyűjtőfejezete (17-20.) először a személyes gyónás rendjét adja. A személyes gyónáshoz szükség van egy gyóntatóra, aki Isten szolgája, és valamiféle mederre (rendre), amelyben céltudatosan zajlik az Isten-ember párbeszéd. Vajon felfedezzük-e ősi örökségünket, és élünk-e az egyéni és a közösségi megújulás Istentől kapott lehetőségével? Mielőtt azonban bárki felszisszenne, hogy „ismét" valami evangélikusok számára idegen, katolikusoktól beszivárgó ügyről van szó, hadd jelezzem, hogy nemcsak ősi keresztény kincs kerül elénk, nemcsak Luther Kis és Nagy káté-beli figyelmeztetéseit és biztatásait, továbbá egyéb iratainak egyik állandó témáját vettük komolyan, hanem a keresztény életnek az egész világkereszténység által - sokféle formában - megélt, de hazánkban elsorvadt gyakorlatát szeretnénk bemutatni. Nem csupán gazdagítani szeretnénk egyházi életünk, kegyességi gyakorlatunk palettáját. Hívő létünk alapkérdéséről, sőt - nem túlzók - életkérdéséről van szó. A bűnbánat és bűnbocsánat szentségéről, arról, ami az evangélium közepéhez, a Jézus Krisztusban kapott megváltáshoz tartozik. A személyes bűnbánatról, a személyre szóló evangéliumhirdetésről, a szabadulás ajándékáról, a megújulás lehetőségéről teszünk említést. erre soha. Magabiztossága éppen abból fakadt, hogy nem érdekelte, mások mit gondolnak róla. Emiatt idegenné vált, már nem szóltak hozzá, nem féltek tőle, és nem szerették. Ő erő volt. Ez az erő egykor államokat igazgatott, királyokat és császárokat kényszerített térdre. Ha elmúltak is azok az idők, tudta, hogy így öregen is sokan kapaszkodnak kabátja szélébe. Imádkozni jött. Érezte ennek jelentőségét. Nem annyira maga miatt, hanem hogy az emberek lássák, hogy itt van. „Ha engem látnak, ők is imádkozni kezdenek” - gondolta, de megrettent, hogy neki ez már mennyire nem szívből fakad. Hangosan, érthetően, mindenki számára jól hallhatóan rákezdett: „Hálát adok, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek, akik bizonytalanul, törvények nélkül járnak ebben a világban, akik nem tudják, honnan jöttek és hová mennek, akik nem tudják, mi a jó és a rossz. Hálát adok, hogy törvényeidet betartottam ifjúkorom óta, sőt másoknak is én mutattam meg az igazság ösvényeit. Hálát adok, hogy látó vagyok, nem pedig vak. Hálát adok, hogy erős vagyok. Ezt az erőt tőled kaptam, ezért nem érzem magam farizeusnak, amikor kimondom: nem vagyok olyan, mint a többiek.” * * * Elöl állt. A ruhája egyszerű volt, majdnem kopott. Napi megélhetési gondokkal küszködött, mégis sugárzott róla a rejtett gazdagság büszkesége. Nagy aranygyűrűt viselt. Sokan tudni vélték, hogy országnyi földterület birtokosa. Ő maga is szívesen dicsekedett kincstárával, amelyből ugyan nem élt, de amelyet Érdemes feleleveníteni emlékeinket, ismereteinket, hogy mit is olvasunk a Kis kátéban, abban a fejezetben, amelynek Luther ezt a címet adta: így tanítsuk gyónni az egyszerű embereket. „A gyónásnak két része van, az egyik az, hogy megvalljuk bűneinket, a másik az, hogy a feloldozást vagy bűnbocsánatot úgy fogadjuk a gyóntatótói, mint Istentől magától, tehát semmiképpen ne kételkedjünk, sőt erősen higgyük, hogy bűneinket ezáltal Isten is megbocsátotta a mennyben” - írja Luther. A magyar evangélikus gyakorlatban a közösségi gyónás (sajnos csak az úrvacsorához kapcsolódóan) teljesen kiszorította a magángyónást. Úgy történt, mintha a kettő alternatívája lenne egymásnak. Pedig mind a kettőnek megvan a maga értelme és feladata a Krisztus-tanítvány életében. Közvetlenül Isten előtt - Isten szolgájának a segítségével - megvallhatunk minden szívet-lelket-értelmet terhelő bűnt, és egyénre szabottan hallhatjuk a bűnbocsánat feloldozó szavait. A személyes gyónás elsorvadásában, illetve abban, hogy kevesen fedezték fel újra, sokféle ok játszott szerepet. Az egyik ok bizonyára a katolikus - nem egyszer problémás - gyakorlatban keresendő. A másik ok az a fajta „protestáns büszkeség” amely azt mondja: „Ha nekem közvetlen utam van Istenhez, akkor minek az emberi segítség? Nem fogok megalázkodni egy hozzám hasonlóan bűnös ember előtt azzal, hogy feltárom a lelkemet!” Pedig a gyóntató Isten embere, akinek elszámolási A VASÁRNAP IGÉJE birtokolt. Előkelő felmenőinek is meghatározója volt ez a birtoklás, ő sem akart kevesebb lenni náluk. Kincseiből olykor ajándékozott másoknak is. No, nem sokat, nem is a legszebbeket, de egy-egy darabot mégis, főleg a nagy ünnepeken. Néha elgondolkozott, hogy ez a régi hagyományokra épülő alamizsnálkodás mára nem csupán annak bemutatásává lett-e, hogy mi mindene van. Arra hívta az embereket, hogy ajándékozni fog, hogy szétosztja, amije van, végül alig adott valamit, csak megmutatta, de megtartotta magának. Imádkozni jött. A templom tárgyaira úgy tekintett, mint saját kincseinek másolatára. Tetszettek neki, ismerte őket, de tudta, az eredetit ő birtokolja. Gazdag volt. „Hálát adok, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek - gondolta magában imádkozva -, akik üres kézzel állnak előtted. Nekem kincseim vannak. Olyan kincsek ezek, amelyek át vannak itatva nemzedékek tapasztalatával, az ősök küzdelmeivel. Több ezer év története rejtőzik bennük. Hálát adok, hogy ajándékozom is. Nem oszthatom persze szét felelőtlenül, de annyit, amennyit az emberek megérdemelnek, mindig kész vagyok adni. Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; és nem vagyok nyomorult, szánalmas, szegény, vak és mezítelen. Mert ezt a gazdagságot te bíztad rám, nem érkötelessége van megbízója felé, ezért a legszentebb lelkipásztori szolgálatok egyike a gyóntatás. A harmadik ok az, amit a 20. századi mártír teológus, Bonhoeffer gondolatai nyomán szoktunk emlegetni: a mai protestáns ember (s ez a szekularizáció egyik nagy veszélye) észrevétlenül is az olcsó kegyelemmel akar élni, s a bűn és bűnbocsánat témájában „lazábban” próbálja kezelni élete dolgait. Bizonyára a gyónás intézményesedése is előidézője annak a kiüresedésnek, amely miatt könnyen formálissá - és ezáltal súlytalanná - vált az, aminek eredetileg életbevágóan fontos szerepe volt. A lelkész és a bűnbánó ember számára is könnyebb műfaj a lelkipásztori beszélgetés, amelynek tulajdonképpen nincs következménye. (Sajnos ezzel is kevesen élnek.) A gyónás keményebb feladat, a gyóntatás nagyobb felelősség. Ugyanakkor aki élt már ezzel a lehetőséggel, tudja, hogy mit jelent az a felszabadult öröm, amelyet a konkrét bűnök teljes letétele, a személyes, névre szóló feloldozás jelent. Az egyház korábbi korszakaiban természetes módon mindenkinek volt gyóntató atyja. Ez is hozzátartozott - bár még nem így nevezték - a keresztény mentálhigiénéhez. Nem tudom, hogy ma hány evangélikus ember veszi komolyan az Istentől kapott alkalmat. Nem tudom azt sem, hogy - ami régen szintén természetes volt - hány lelkész végzi úgy a szolgálatát, hogy ő maga nem hord elviselhetetlen terheket, hanem a szezem magam farizeusnak, amikor kimondom: nem vagyok olyan, mint a többiek.” * * * Hátul állt. Szemét sem merte az égre emelni, mellét verve kiáltott: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Bölcsességet adtál nekem, de összekevertem a te bölcsességedet a magaméval. Azt hittem, okos vagyok, hogy látom az összefüggéseket, kitártad előttem az eget, de én a magam fúrta vakondjáratokba dugtam a fejem. Lehozhattam volna a mennyet a földre, de csak a halálig jutottam gondolataimban. Irgalmazz nekem! Erőt adtál nekem, én meg átírtam törvényeidet primitív emberi szabályokká. Fontosabbnak látszott az a hatalom, amely az emberek fölé helyezett, és lemondtam a teljes szabadság törvényéről. Nagy inkvizítorként magasodtam a világ fölé, és zártalak örök börtönökbe. Krisztus keresztje helyett a diadalmat kerestem. Irgalmazz nekem! Gazdagságot ajándékoztál nekem, de én azt hittem, birtokolnom kell. Szét kellett volna osztanom mindenemet. Ha valakitől elvettem valamit, négyszeresét kellett volna visszaadnom. Becsaptam magam és másokat. Irgalmazz nekem!” # * # Gazdájuk figyelte őket: bölcs egyházát, erős egyházát, gazdag egyházát. Figyelte bűnbánó egyházát is. Végül szeme rajta pihent meg. „Ő már érti és tudja, hogy én vagyok az Úr, aki szeretetet, jogot és igazságot teremtek a földön. Ő megigazulva mehet tovább, nem úgy, mint azok.” ■ Koczor Tamás RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK mélyes gyónásban és feloldozásban gyűjt erőt saját maga számára hivatásához. Ha a püspöki szolgálat értelmezése nem torzult volna el ennyire (pásztorokból - önhibájukon kívül - főnökké, vezetővé, diplomatává és adminisztrátorrá váltak), püspökeink talán betölthetnék eredeti küldetésük ezen területét is: a pásztorok pásztoraként szolgálhatnának. (Ezen érdemes lenne elgondolkodnia bölcs zsinatunknak.) Az elmaradt személyes gyónást szeretné újra felkínálni a Liturgikus könyv második kötete azzal, hogy részletes „menetrendet” kínál ehhez a nagy feladathoz és lehetőséghez. Nem kopírozza le azt, amit Luther a Kis kátéban a személyes gyónás rendjéről ír (hogyan szóljon a gazda, hogyan szóljon a gazdasszony stb.). Ehelyett bemutatja az egyház kétezer év alatt összegyűjtött kincsét, hogy ezt (vagy ennek egy részét, válogatott, egyszerűsített formáját) használva újra adott legyen a meder a bűnbánat és a bűnbocsánat folyamatának. Ez csodálatosan kiegészíthetné az istentiszteleti közösségi gyónás lehetőségét és az Istennel való négyszemközti kapcsolattartás páratlan ajándékát. Hiszem és vallom, hogy a személyes gyónás újrafelfedezése az egyház megújulásának egyik motorja lehet. Erről a rendről olvashatnak ismertetőt lapunk jövő heti számában. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) A személyes gyónás felfedezése
