Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)

2011-06-26 / 26. szám

Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2011. június 26. *• 3 Püspöki búcsú !► Folytatás az 1. oldalról Pekka Huokuna egyházfőtanácsos a finn evangélikusok üdvözletét hozta, Szabó György kerületi felügyelő pe­dig a kerület lelkészeinek és gyüleke­zeteinek jókívánságait tolmácsolta. A hazai testvéregyházak részéről Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát és Steinbach /dzse/re forrná tus püspök, valamint Huszár Pál református fő­gondnok intézett kedves szavakat a búcsúzó püspökhöz, majd Szakács Imre, a Győr-Moson-Sopron Megyei Közgyűlés elnöke és Széles Sándor képviselő, a kormányhivatal megyei el­nöke köszöntötte Ittzés Jánost, akit a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület lelkész és nem lelkész munkatársai - egyetlen példányban készült -Emlék­könyvvel ajándékoztak meg. A püspöki búcsú-istentiszteletre jelent meg A reformációtól - napja­inkig / Evangélikus gyülekezetek, egy­házmegyék, kerületek a Dunántúlon című, CD melléklettel ellátott, kétkö­tetes monográfia. A 984 oldal terje­delmű könyvet vezető szerkesztője, D. Keveházi László egyháztörténész, nyugalmazott esperes lett volna hi­vatva bemutatni, de az idő előreha­ladtára való tekintettel csupán né­hány alapinformációval ajánlhatta az ünnepi gyülekezet figyelmébe a későbbiekben lapunk hasábjain is ismertetni tervezett kötetet. A június 18-i istentisztelet résztve­vői azonban minden bizonnyal így is tisztában voltak azzal, hogy ők ma­guk is egyháztörténeti esemény részt­vevői - a negyvennyolc évnyi kény­szerszünet után 2000-ben újjászüle­tett Nyugati (Dunántúli) Egyházke­rület történetének meghatározó fe­jezetét lezáró esemény tanúi... Mint ismeretes, a kerület új püs­pökét, Szemerei Jánost június 25-én iktatják be a győri Öregtemplomban. ■ T. Pintér Károly Esperesváltás a Somogy- Zalai Egyházmegye élén ► Az emlékezés és az előretekintés alkalmává, az öröm és a hála ün­nepévé vált június 19-én, vasár­nap délután Surdon a Somogy- Zalai Egyházmegye új esperesé­nek beiktatása. Smidéliusz Zol­tán egykori elődjéből lett utód­ja Szemerei Jánosnak, az egy­házkerület hivatalba lépő püspö­kének. Az iktatás szolgálatát De­rne Dávid, Sikter János és Szeme­rei János lelkészek végezték. Igehirdetésében Szemerei János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület megválasztott püspöke Zsolt 105,1-5 alapján arról beszélt, hogy ünnepeink lényege az Isten cselekvésére való em­lékezés. Csodáit a jelenben is megta­pasztaljuk, és a jövőre is így tekinthe­tünk előre. Reménységünk az ő áldá­sa. A sport világából vett példával él­ve úgy fogalmazott, hogy az egy­házban szolgálatot végző emberek szerepe a bírókéhoz hasonlítható: nélkülözhetetlenek, de nem jó, ha elő­térbe kerülnek. Az a fontos, hogy foly­jon a játék - hogy Isten cselekedjék. Az istentiszteletet követő közgyű­lésen, melyet dr. Háry Tibor, az egy­házmegye felügyelője vezetett, kö­szöntések hangoztak el - többek kö­zött - a magyar evangélikus egyház, az egyházkerület, a szlovén evangé­likusok és a braunschweigi német protestáns tartományi egyház képvi­selői részéről. Dr. Korányi András, a zsinat lelkészi elnöke, Kákay István országos irodaigazgató, Radosné Len­gyel Anna országosfelügyelő-helyet­­tes, Szabó György egyházkerületi fel­ügyelő, Novák Leon muraszombati (Szlovénia) és Wolfgang Boether né­met lelkipásztor és mások mind­mind utaltak arra, hogy Smidéliusz Zoltán személyében - akit egyébként Szemerei János példaképének neve­zett - egy általuk emberileg is felet­tébb tisztelt és szeretett testvért kö­szöntének. (Gáncs Péter elnök-püs­pök és dr. Fabiny Tamás püspök le­vélben köszöntötte a régi-új esperest.) Az ünnepi alkalmat a gyülekezet óvodásainak rövid műsora és a liszói asszonykórus éneke színesítette. A Surdról és környékéről érkezett hívek színültig töltötték a templomot, e rendhagyó vasárnap délutáni órában is kifejezésre juttatva lelkészük iránti szeretetüket és ragaszkodásukat. Smidéliusz Zoltán (balra) és Szemerei János együtt osztott úrvacsorát A beiktatott esperes beszédében az egyház mint hajó képet emelte ki, s ennek alapján fogalmazta meg a szolgálata elé kitűzött célokat. Smi­déliusz Zoltán elmondta, hogy egy­részt tartani szeretné az adott irányt, másrészt fel kívánja készíteni az egy­házmegyét a „tisztikar” részleges cseréjére. Mindezek mellett azonban tudatosítani kell a gyülekezetek tag­jaiban az egyház „anyahajó”, „bázis” mivoltát is. Mint mondta: noha most az egyházmegye „parancsnoki híd­­ján” változás történt, a hajónak egy kapitánya van - Jézus Krisztus. ■ Adámi Mária Hol van a te testvéred? Hálóba kerítve? Könyvbemutatók a Credo-esten ► Két könyvbemutatót is tartottak a június 16-án megrendezett második Credo-esten a Luther Kiadóban. A két tanulmánykö­tet és a Credo készülőben levő száma volt a téma a szervezők szándéka szerint hagyomány­teremtő, családias alkalmon. A Luther Kiadó könyvesboltja adott otthont a második Credo-estnek, ahol az evangélikus folyóirat főszer­kesztője, Zászkaliczky Zsuzsanna ajánlotta a hamarosan áz Evangélikus Élet című hetilap mellékleteként meg­jelenő ajándék különszámot az egybe­gyűltek figyelmébe, szemezgetve a készülő szám tartalomjegyzékéből. Az est másik fő­szereplője, a Só­lyom Jenő-díjas Eszmecsere soro­zat hatodik része­ként megjelenő; Hol van a te testvé­red? - Tanulmá­nyok a társadal­mi nemekről és a testvérszeretetről című kötet volt. A dr. Orosz Gábor Viktor által szerkesztett könyv bemu­tatására vállalkozó Réthelyi Orsolya a különböző szerzők műveit egysé­ges kötetté szervező kihívásokról beszélt, amelyekkel egyházainknak szembe kell nézniük: ilyen kihívások a férfi és női szerepkörök társadalmi megítélésének változása és a keresz­tény felelősség különböző olvasatai. A Hálóba kerítve - Konferencia az evangélikus lelkészek és az állambiz­tonság kapcsolatáról című kötetet dr. Fábri György kommunikációkutató mutatta be a megjelenteknek. Szemé­lyes emléket idézve említette csömöri nagyapját, aki a rendszerváltáskor halt meg, és akivel kapcsolatban több­ször felmerült benne, hogy az ügynök­kérdés napi téma volt-e az ő generá­ciójának, vagy ez csak az utolsó húsz évben vált ily mértékben a nyilvános közbeszéd tárgyává. Válaszokat adni nem akarván in­kább több szinten sarkallt a vizsgá­lódásra. A személyes, a közegyházi és a társadalmi szint más és más megítélést feltételez, noha van egy közös pont: mégpedig hogy a kér­déskör nem a múltról, hanem a jö­vőbe tekintő jelenről szól. Erre utalt felszólalásában a kötet szerkesztő­je, dr. Fabiny Tibor is, amikor az e tudósítás címében olvasható kérdéssé olvasztotta össze a két be­mutatott kötet címét. Az alkalmon Regős Júlia viola da gambán játszott, olykor megtörve a könyvméltatások között beállt csendet. ■ Kiss Tamás Forrás: evangelikus.hu Elbocsátó szép üzenet - helyett: megkésett emlékezés egy igaz testvérre ÉGTÁJOLÓ ► Ide-oda cikáznak gondolataim: miről is írjak ebben a számom­ra egészen biztosan utolsó, de a főszerkesztői információk sze­rint is talán az egész sorozatot lezáró Égtájolóban? Mivel a jú­nius 18-i búcsú-istentisztelet után, Szentháromság ünnepén még két feladatom is volt - dél­előtt a győrújfalui filia isten­­tiszteletén, délután pedig a győ­ri Péterfy Sándor Oktatási Köz­pont tedeumán (tanévzáró isten­­tiszteletén) szolgáltam -, akár még arról is írhatnék néhány sort, vajon ténylegesen hol és miként zárul az aktív szolgálat, s miként kezdődik a nyugdíjas időszak. Persze mindez elé oda­kívánkozik annak rögzítése, hogy nemcsak az azóta hallott visszajelzések, hanem szívem hálás emlékezése szerint is ez a „prototípus-istentisztelet” (ugyanis ilyen egyházunkban eddig még nem történt) liturgi­ájában és körülményeiben illő és méltó alkalma volt az aktív szol­gálattól való elköszönésemnek. Hála legyen érte az Úristennek, és illesse köszönet minden mun­katársamat és segítő testvére­met, akik az alkalom előkészíté­séért és jó rendben való megtar­tásáért munkálkodtak. Deo gra­­tias! - És mégsem ez búcsúira­­som fő témája! Ugyanis egy karcsú, de rendkívül fon­tos könyvet hozott ma a posta! És bár érkezése nem volt váratlan - hiszen egy pár nappal korábban jött e-mail alapján, ha nem is ilyen gyorsan, de számítottam rá -, megérkezése egy csapásra eldöntötte a kérdést: fel kell használnom az éppen rám váró, engem terhelő „égtájolási” alkalmat, és erről a szélesebb nyilvánosságot is tájékoztatnom kell. Annál is inkább, mert megint csak kullogunk az események nyomában, és megint elkéstünk. Indoklásul egy évekkel ezelőtt általam írt könyvaján­lóból idézek, amelynek megállapítá­sai e mai konkrét összefüggésben is fájdalmasan igaznak látszanak: „Oly sokszor megesik velünk, hogy késő bánat könnyeit sírjuk, és helyrehoz­hatatlan mulasztásaink fájdalmát hordozzuk. A mögöttünk lévő évti­zedekben megtörtént ez velünk olyankor is, amikor fortélyos félel­mek, ránk parancsolt bizalmatlanság miatt bezártuk szívünket a még kö­zöttünk lévő, de már az utolsó nagy útra készülő testvéreink előtt. Más­kor meg csak figyelmetlenek vol­tunk. Halogattuk az alkalmakat, de nem számoltunk azzal, hogy az idő és az élet kereke nem a mi ujjunkon perdül. S mivel ezek a testvéreink nem oszthatták szét kincseiket, tele tarisznyával kellett elindulniuk az utolsó útra... Akárhogy is történt, mi maradtunk szegényebbek." Már megint csak csigázom az ér­deklődést (legalábbis ezt remélem), és még mindig nem tártam fel „titko­mat” Persze igazából nem titok ez, az említett német nyelvű könyv címlap­ján bárki olvashatja: Taníts engem utaidra, Uram — Joachim Heubach (1925-2000) emlékére—A teológus - az igehirdető - a püspök. De ki volt ez a Joachim Heubach? - hangzik sokak kérdése. Az, hogy a legkisebb német tartományi egyház, Schaumburg-Lippe püspöke volt 1979-től 1991-ig, bizonyára nem tet­te mifelénk ismertté a nevét, de ta­lán még az sem, hogy a németorszá­gi Luther Márton Szövetség (Martin- Luther-Bund) elnöke volt 1985 és 1995 között. Nincsenek illúzióim, még arra sem reagálunk a váratlan felfedezés és meglepetés örömével, ha megtudjuk, hogy a ratzeburgi Luther­­akadémia páratlanul fontos szolgála­ta is elválaszthatatlan Heubach püs­pöktől. A halála tizedik évfordulójá­ra kiadott kötet szolgálatának olyan értékeit veszi számba, amelyekkel ki­csiny egyházának, de a nagy német evangélikusságnak a határán túl is fi­gyelemre és megbecsülésre tarthat számot. Hetilapunk olvasóit nyilván nem lepi meg, ha jelzem, különösképpen is örültem annak, hogy az emlékkö­tet tőle idézett első írása ezt a címet viseli: Legkedvesebb Luther-szÖve­­gem. Nem tagadom, közel került hozzám Heubach püspök azzal is, hogy ebben az írásában megvallja: a Luther írásmagyarázata alapján szí­vének oly kedvessé vált zsoltárver­set fénymásolva évtizedek óta a tár­cájában hordja, és naponta szívében forgatja. (Zsolt 32,8: „Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell jár­nod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem!) Meg egyáltalán, amit a lutheri teológiai örökség megtartásáért tett a Luther-akadémia páratlanul fontos tanulmányi munkájának szervezése és irányítása terén, az is Isten iránti hálával tölti el szívemet. Sajnos, Eu­rópára, de Németországra gondolva sem olyan magától értődő, hogy va­laki elkötelezetten vállalja a lutheri re­formáció örökségét. Heubach püspök azon kevesek közé tartozott, akik ezt tették. Halálával nagy veszteség ért bennünket, akik - távol mindenfaj­ta felekezeti sovinizmustól - azt valljuk, hogy a lutheri reformáció fel­ismeréseiben páratlan ajándékot kaptunk. Személyesen mindössze kétszer ta­lálkozhattam vele. Egyszer csak egy egészen rövid köszöntés erejéig, amelynek pontos időpontjára nem is emlékszem - meglehet, hogy a Lu­theránus Világszövetség 1984-es bu­dapesti nagygyűlése alkalmával tör­tént -, egy másik alkalommal pedig Erlangenben, a Luther Márton Szö­vetség székházában, amikor őszintén érdeklődött itthoni egyházi helyze­tünkről. Akkor nem túl sok örvende­tes fejleményről tudtam vele beszél­getni. S itt kell elmondanom a vele kapcsolatos, számomra legtöbbet jelentő információkat. Megbízható személyes tanútól származik: Mikor Heubachot püspök­ként szándékoztak jelölni, és éppen Ordassnál járt, megkérdezte, mit ta­nácsol, jelöltesse-e magát. Ordass válasza egy kérdés volt: „Ha püspök leszel, tudsz-e vállalni szenvedést is?”Heubachot meglepte a kérdés, de igennelfelelt. Erre Ordass: „Akkor vál­lald el a jelölést’.’- S tudjuk, püspök­ké választották. Minden bizonnyal ő volt az egyik a kevés nyugati egyházi vezető közül, aki a maga jelentőségében megértet­te és értékelte 1984-ben Dóka Zoltán Nyílt levelét. Meggyőződéssel vallom: ha Heubach püspökre hallgatunk, sok minden másként is történhetett volna. S akkor talán a búcsúzó püs­pök szívében is kevesebb aggodalom lenne szeretett egyházának és egy­házkerületének jövője felől... Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

Next

/
Oldalképek
Tartalom