Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-04-03 / 14. szám
2 ◄! 2011. április 3. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Szerető mennyei Atyánk! Örvendező, hálatelt szívvel állunk meg előtted a meghallgatott imádságok tapasztalatával. Mivel Jézus Krisztus az élet kenyerévé lett mindazok számára, akik hisznek benne, tudjuk, hogy bármit kérhetünk tőled, őérte megadod nekünk mindazt, amire igazán szükségünk van. így osztjuk meg most veled kéréseinket. Könyörgünk gyülekezetünkért, egyházunkért és az egész kereszténységért - mindegyik sokszor adott teret, a világtörténelem és talán személyes történetünk során is, szeretetet hirdetve a szeretetlenségnek. Bocsásd meg emberi mulasztásainkat, hűtlenségünket és hiteltelenségünket, bizalmatlanságunkat és megbízhatatlanságunkat. Add, hogy a mennyei kenyérrel élve, megújult gondolkodással, a te akaratod útján járva neked tetsző dolgokat cselekedjünk! Könyörgünk a közelünkben lévő szenvedőkért! A betegekért, akik otthon vagy kórházi ágyon várják a gyógyulást - kérünk, add nekik és az értük aggódóknak azt a bizonyosságot, hogy akármi történjék is velük, életük a te kezedben van! A nélkülözőkért, akik a test szerinti kenyérre figyelve megfeledkeznek a mennyei kenyérről - kérünk, add, hogy engedelmes eszközeid lehessünk az ő életükben! A gyászolókért, akik hosszú szenvedés után vagy éppen váratlan tragédia következtében veszítették el szerettüket - te légy igazi vigaszuk, minket pedig tégy alkalmassá, hogy velük és mellettük legyünk életük fájdalmas, nehéz időszakában! Könyörgünk szeretteinkért: kicsikért és nagyokért, fiatalokért és idősekért, egészségesekért és betegekért, közeliekért és távol lévőkért, az úton lévőkért és a megérkezőkért. Kérünk, add, hogy fölösleges aggodalmak, önmarcangoló félelmek helyett mindig meglássuk azt, amit tehetünk, és megtegyük azt, amit tőled kapott lehetőségként felismertünk - velük kapcsolatban is. Szerető mennyei Atyánk! A böjti idő közepén túl mérleget készítve kérünk, add, hogy értelmesen tudjunk élni a feléd és egymás felé fordulás lehetőségével - így leküzdve a bizalmatlanság falait, és így építve a feltétel nélküli szeretetre alapozott, hiteles, a mennyei kenyérből élő közösséget. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Ha tehát gyónásra buzdítok, akkor csak arra buzdítok mindenkit, hogy legyen keresztyén. Ha ráveszlek erre, akkor már a gyónáshoz is elvezettelek. Mert aki arra vágyódik, hogy jó keresztyén, bűneitől szabad és vidám lelküsmeretű legyen, az már igazán éhezik és szomjazik, és kap a kenyér után. Hasonlít a hőségtől és szomjúságtól epedő üldözött szarvashoz is, ahogyan a 42. zsoltár mondja: »Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, ó, Isten.«” M Luther Márton: Nagy káté (Prőhle Károly fordítása) BÖJT 4. VASÁRNAPJA (LAETARE) - JN 6,28-40 A bizalomébresztés liturgiája János evangéliumának szerkezetére jellemző, hogy egy-egy eseményhez hosszabb tanítói részek kapcsolódnak. Textusunk egy liturgia részeként is felfogható. Az ötezer ember megvendégelése után a földi élet fenntartásához szükséges kenyérről a mennyből alászállott kenyérre terelődik a szó, majd Jézus saját magáról mint lelki eledelről beszél. Kérdés-felelet formájában bontakozik ki a tanítás. Ebben a „felelgetős liturgiában" sokan vesznek részt. Olyanok is, akik provokatív módon, nyilvánvalóan azzal a céllal teszik fel kérdéseiket, hogy Jézust zavarba hozzák: „És te milyen jelt mutatsz, hogy miután láttuk, higgyünk neked?" Ugyanakkor őszinte érdeklődésből fakadó kérdések - „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk?” - és szívből jövő fohászok is elhangzanak: „Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Feltűnő, hogy a nagy tömeg, amely először álmélkodott Jézus hatalmán, és úgy örült a testi tápláléknak, hogy királlyá akarta koronázni őt, végül megbotránkozik a tanításon, és a Mester egyedül marad a tizenkettővel. Ebben a látszólag kudarcos helyzeteben válik igazán hangsúlyossá, hogy Jézus életének az evangélisták által feljegyzett eseményei túlmutatnak a konkrét történéseken. Ezáltal tudhatjuk mi, ma élő emberek is megszólítottnak, az események részeseinek magunkat. A kenyér kérdése Jézus negyvennapos pusztai böjtölésének és megkísérlésének is egyik fontos témája volt. Az ember számára pedig örök kérdés. Ha van kenyér, akkor van élet. Ha nincs kenyér, akkor élet sincs. Különös aktualitást ad ennek a napjainkban szinte állandósulni látszó és unásig emlegetett, mégis mindenkit egyre mélyebben érintő gazdasági világválság. Már nemcsak a szegények és nélkülözők, de a világ gazdagabbik felének lakói is egyre fenyegetettebbnek és labilisabbnak érzik létüket. Kellene valaki, aki a meglévő keveset úgy tudja kézbe venni, hogy azon áldás legyen, és valami csoda folytán mindenkinek jusson elegendő a javakból. Mindent egybevetve: jutna is, sőt maradék most is van, csak éppenséggel nem kosarakban összegyűjtve, hanem hanyagul elpocsékolva. A puszta lét fenntartásának bizonytalansága nemhogy a lelki dolgok felé irányítaná a figyelmet, hanem még az erre egyébként természetüknél fakadóan fogékonyabb embereket is egyre lelketlenebbé teszi. A fennmaradásért folyó harc kíméletlen. Ritkán és kevesen teszik fel a kérdést: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” A ma emberének kérdése inkább ez: „Hogyan tudnám legalább én túlélni, megúszni ezt az egész borzalmat?” A Jézust provokáló zsidók atyáik hagyományaira hivatkoztak és arra, hogy a régi időkben az Úr Mózes által gondoskodott róluk. Azt ők is érzik, hogy talán új csodára, új modellre volna szükség, és hogy saját korukban nem elégedhetnek meg a történelem dicső korszakainak felemlegetésével. Jézus iránt azonban nincs bennük bizalom. Vasárnapunk igéinek egyik fontos témája pedig éppen ez: a bizalom. Az epistolában Pál állítja egymással szembe a törvény rabszolgaságát a hit szabadságával. A helyes és Istennek tetsző cselekedetre vonatkozik a A VASÁRNAP IGÉJE textusunkban elhangzó liturgikus kérdés is, amelyre Jézus a benne való hitre hívással adja meg a választ. Talán a kenyérnél is nagyobb ínség a ma embere számára az általános bizalomvesztés. Hogyan bízzunk ígéretekben? Hogyan bízzunk emberekben? Hogyan bízzunk azokban, akik sorsunk - életünk, megélhetésünk - felől hoznak döntéseket, ugyanakkor rendre csalódni kell mindenben és mindenkiben? Ahogy a Jézus korabeli zsidók hiába hivatkoztak a dicső történelemre, régi nagyjaikra, akár a pusztai vándorlás idején megtapasztalt isteni gondoskodásra, ugyanúgy mi sem fogunk megélni múltunkból - sem nemzeti hagyományainkból, sem tegnapi megtérésünkből. S habár a kenyérszaporítás csodáját átélt tömeghez és a Jézussal polemizáló kétkedőkhöz hasonlóan a mi kérdésünk is elsősorban a jelenre vonatkozik, mert itt és most szeretnénk átélni, megtapasztalni, hogy létünk nem a semmibe zuhan, Jézus mégsem kecsegtet újabb kenyércsodával. Nem ismétli azt naponként, hogy fenntartsa az irányában megnyilvánuló hódolatot és elismerést. Körülményeink kétségbeejtő volta nem változik meg varázsütésre. Az élet valódi kenyerének szükséges és elégséges volta abban nyilvánul meg, hogy a külső körülmények ellenére bizalommal lehetünk az életünket mindvégig kezében tartó és céljához eljuttató Jézus iránt. Az iránt, aki nem tartotta meg életét saját magának, hanem a bőséges aratás és az életet tápláló kenyér jó reménységében földbe eső búzaszemként értünk adta magát. A hit a nem látott dolgok bizonyossága. Jézus azonban nem alap nélkül várja tőlünk ezt a bizalmat. Ahogyan a kenyércsodát átélt tömeg, úgy mi sem vagyunk múltbeli meggyőző tapasztalatok nélkül. A jövőbeli beteljesedés iránti hit nem megalapozatlan, fatalista vakhit: abban a Jézusban hihetünk, aki eddig is megtartotta életünket, és a legnagyobbat már megtette értünk szeretetből. Ezért nincs kedvesebb és Istennek tetszőbb cselekedet, mint bízni abban, aki egészen bizonyosan beteljesíti az Atya akaratát. Hogy egy se vesszen el azok közül, akik az övéi. Hogy együtt örüljön a vető és az arató. Mert bár méltán úgy érezhetjük, hogy elhagyott bennünket, elrejtette arcát előlünk, de nagy irgalmával összegyűjt, örök hűséggel irgalmaz. „Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg és békességem szövetsége nem inog meg - mondja könyörülő Urad” ■ Bartha István Imádkozzunk! Atyánk, Istenünk! Gyakran érezzük, hogy létünk bizonytalan. Úrrá lesz rajtunk a félelem. Aggódunk a megélhetés miatt, a jövő miatt. Nem bízunk már senkiben és semmiben. Mutasd meg hogy életünk nem a semmibe zuhan, hanem a földbe. Ahonnan első zsengeként a te Fiad támadtfel új életre, hogy vele együtt mi is éljünk! Tarts meg minket ebben a hitben mindvégig! Ámen. Paradicsomnak ► A böjti idő negyedik hetét régi magyar énekkincsünk egyik kiemelkedő darabja kísérheti végig. A Paradicsomnak te szép élő fája (EÉ 365) Pécseli Király Imre (i590?-i64i?) verse. Az igen elterjedt és kedvelt dallamnak messzire és sokfelé nyúlnak az előzményei. Tinódi Lantos Sebestyén 1549-es Cronicájában található egy ének Dávid király mint az nagy Góliáttal megvívott címmel: „Siess keresztyén lelki jót hallani, / Ó törvényből hadakozni tanulni, / Az igaz hit mellett mint kell bajt vívni, / Krisztusban bízni.” (RÉ161) Ennek mellékalakja, variánsa a Paradicsomnak te szép élőfája (dallammal először az 1744- es kolozsvári énekeskönyvben), amelynek egy sajátossága vezethet rá dallamunk végső forrására vagy legalábbis inspirációjára. A 3. sor csaknem teljesen egyezik Tritonius egyik négyszólamú ódatételének (Horatius Jam satis terris) diszkant szólamával, a 4. sor pedig a tenor szólammal. Az ének legrégibb szaffikus dallamaink közül való (rímképlet és szótagszám: au, au, au, as). Az első három sor mértékét a humanista metrikus formával (-u-------/uu-u —) szemben következetesen módosítja a 3. szótag rövidítése által (- u u — / uu-u —). Később a 8. szótag is megrövidül; mi már így, ritmikus formában énekeljük (- u u — / u u u u —). Pécseli Király azonos CANTATE strófaformájú másik éneke: Krisztus Urunknak áldott születésén (EÉ X58). A dallam eol modusú, kiegyensúlyozott felépítésű. A kezdő dallammag, az e-fisz-d+g - mely az első sor hangterjedelme is - sok énekünkével rokon (például EÉ X3X, 255, 29X). A második sor felemelkedik a kvintig; a harmadik eléri a csúcshangot, a kis szextet. A negyedik, rövid sor a dallam egyetlen kvintlépésével nyugodtan visszaereszkedik az alaphangra. A Paradicsomnak te szép élő fája eredetileg tizenhét versszakból álló passiós költemény, amely Jézus Krisztusnak a kereszten elmondott hét szava alapján épül fel, és az életfa hagyományban gazdag képét bontja ki. Ebből a strófafolyamból énekeskönyvünk öt, modernizált szövegű verset közöl (x-2., X3-X4., X7.). Az első strófa adoráció: Isten Bárányát szólítja meg; a második a szenvedéstörténetet foglalja össze. A 3-4. versszak Jézushoz szóló imádság; az ötödik vers hálaadás Istennek. A dallamra Gárdonyi Zsolt írt orgonaművei X99ó-ban, Karasszon Dezső orgonaművész kezdeményezésére és neki szóló ajánlással. A Die sieben letzten Worte Jesu am Kreuz című, hét tételből álló variációsorozat valóban a bibliai mondatokra reflekte szép élő fája tál (Lk 23,34.43.46; Jn X9,26-27.28.30; Mt 27,46). Ennek átdolgozott ötödik tétele megtalálható a német énekeskönyvhöz készült In Ewigkeit dich loben című gyűjtemény x. kötetében is, a 96. szám alatt (Du schöner Lebensbaum). ■ Ecsedi Zsuzsa Útkereszteződés Időnként magam is úgy érzem, hogy térben és időben hatalmas a távolság a Jézus korabeli Izrael és a 2X. század Magyarországa között. Biztosan más is érezte már úgy, hogy Jézus szenvedéstörténete tőle távoli történelmi esemény, annak ellenére, hogy tudja: amit az evangélisták ránk hagytak, nem pusztán csak egy történet. Amikor a szenvedéstörténetet évről évre elővesszük, egyre több részletét, szereplőjét ismerősként köszöntjük. Miközben emlékezünk a régi történetre, előfordul, hogy azt kérdezzük magunktól: Mit kezdjek mindezzel? Hiszen a keresztút kétezer éve történt, én pedig az életutamat itt és most járom. Két út, amely a mi időérzékünk szerint mérhetetlenül messze fut egymástól, mert térben és időben végtelennek tűnik a távolság. Ma is várnak minket a templomok, szól az ének, hangzik az igehirdetés a megszokott módon, ismerősen. Mindeközben szüntelenül arra vágyódunk, hogy részünk lehessen abban, amiről énekünk így vall: „Te vagy lelkűnknek igaz Megváltója, / Szabadítója.” Az évek során megtanultam, hogy bármennyire szeretném, nem tudok ezért semmit sem tenni, képtelen vagyok kiérdemelni. Ugyanakkor lelkem mélyén mindannyiszor hiszem, hogy nem kell csak kívülről szemlélődnöm, ahogyan az éhes utcagyerek sandít a nyitott ablakon át a terített asztalra, mert a mérhetetlen távolság ellenére van egy találkozási pont, ahová nem én jutok el, hanem maga Jézus jön el hozzám. A böjti időszak negyedik vasárnapja úgy állítja elénk Jézust, mint az élet kenyerét. Valójában őreá éhezik a lelkem. Tehát nem nekem kell a passiótörténettel azonosulnom, hanem Jézus, a mi Urunk keresztezi az én életutamat, ő azonosul velem. Ezért érzem úgy, hogy bár a templom ugyanaz, az ének és az igék sem változtak, a böjti időszak rendje is maradt a régi, mégsem kívülállóként hallgatom, olvasom a szenvedéstörténetet, hanem benne élek Istennek a szeretetében, mely a halálig képes volt elmenni, hogy visszaszerezze elveszett gyermekeit, másokkal együtt engem is. Az ő irgalma teremti és növeli bennem az irgalmas lelkületet ebben az egyébként gondokkal terhelt világban. A böjti időszak negyedik vasárnapján az lehet az örömünk, hogy az első húsvét óta Isten útja és a mi életutunk Jézusban valósággal találkozik, ezért részesedünk az Istennel való közösség áldásaiból. Ezért adunk mi magunk is hálát az ének utolsó versszakával. ■ Kovács László
