Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-04-03 / 14. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2011. április 3. »► 3 Szilsárkányi „év(el)ődés” ► Az elődöknek egy év alatt sikerült felépíteniük a templomot, felújításához viszont öt év kellett - fogalmazott önkritikusan Gombor Krisztián, a helyi gyülekezet gondozásával az elmúlt időszakban helyettesként megbízott farádi lelkész a Szilsárkányban március 26-án, szombat délelőtt tartott istentiszteletet követő közgyűlésen. Az ünnepi alkalom keretében a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke, /tízes János szentelte fel a teljes egészében megújult templomot. A szilsárkányi evangélikusok presbitériuma 2006 nyarán döntött úgy, hogy - a kárpótlásból kapott összegből, valamint egyházkerületi, állami támogatásból és adományokból - renoválják 1784-ben épült műemlék templomukat. A következő év nyarán neki is kezdtek a felújításnak, de a vakolat leverésekor kiderült: a fal olyannyira vizes, hogy legalább egy teljes évig várniuk kell a kiszáradására... A külső felújítást követően újabb egy esztendő múlva végeztek a belső renoválással. Mindezek után, a mintegy 25 millió forintos beruházás végeztével újabb egy esztendőnek kellett eltelnie, mire 2010 őszén megkaphatták a használatbavételi engedélyt. Az istentiszteleten Ittzés János püspök íKir 8,22-23; 27-30 alapján tartott igehirdetésében kiemelte, hogy a templom léte csoda Isten népe számára. Ne legyen soha megszokott, hogy van templomunk, amelyet Isten lelki értelemben újra és újra nekünk ad. A Lélek templomában újul meg életünk, amikor Isten házából kilépve az ő áldásával indulhatunk - helyezte a gyülekezet szívére a püspök. Az ünnepi alkalmon jelen volt Ferenczy Vilmosné, a gyülekezet egykori lelkészének özvegye. A falu szülötteként személyes hangon szólt az ünneplő közösséghez Szarka István, a Fejér-Komáromi Egyházmegye esperese, illetve a filiából, Sopronnémetiből származó Béres László beledi lelkész. Gabnai Sándor, a Soproni Egyházmegye esperese hozzászólásában utalt az elmúlt időszak sok nehézségére és az ezekből levonható tanulságokra. Ezzel kapcsolatban Ittzés János püspök a közgyűlés végén bejelentette, hogy Gombor Krisztiánt már másnaptól, március 27-től felmenti a Szilsárkányban való helyettesítő szolgálat alól, s hogy a jövőben - Rábaszentandrásról átjárva - Selmecziné Füzéková Diana lelkésznő veszi át a helyi anyagyülekezet gondozását. ■ Menyes Gyula Istentisztelet háromnegyed tízkor Igen, Hartán ez a hagyomány az evangélikus gyülekezetben: a vasárnapi istentisztelet háromnegyed 10- kor kezdődik. Március utolsó vasárnapjára igehirdetőnek Káposzta Lajos nyugalmazott esperes-lelkészt hívta meg a gyülekezet a szomszédos - jobbára ugyancsak német gyökerű - Soltvadkertről, ahonnét többen elkísérték. nyok továbbadására: „Kire nézzenek a fiatalok? Nem az viszi előre a történelmet, amiről papírunk van, hanem az, hogy ki mellett guggolt a pár éves csöppség, amikor a nagymama főzött, az apa bütykölt. Minden gyermek úgy fogja a munkaeszközt, ahogyan látta. Ki mellett? Akit szeretett. Káposzta Lajos nyugalmazott esperes-lelkész Megérkezésünkkor már várt minket a gyülekezet elöljárósága: Simon Péter felügyelő, Leitheiser Mátyásné gondnok, Bemert Péter pénztáros és Róth Gábor kántor. Amíg a hívek gyülekeztek, a kántorral beszélgettem. A község ősi nyelvével, a némettel próbálkozva megkérdeztem a fiatalembert, hol dolgozik. „Ich schaffe im Kram” - hangzott a válasz („a boltban dolgozom”). Aki tud németül, kiérzi az ősi, ma már alig használt főnevet: a legtöbb német ma már azt mondaná a „Kram” helyett, hogy „Geschäft”. Hartán még mindig van Ez nem eszmerendszer, hanem életforma. Isten országa is az. »Gyere, nem bánod meg!« Hívtál ma így valakit ide?! Ha nem veszed komolyan a hűséget, akkor a hűtlenség kísért. A múlt rendszerben is az lett a vesztünk, hogy a hűtienség, az ateizmus kezdte ki életünket...” Csak remélni lehet, hogy a felújított templom őszi szentelési ünnepségére több fiatal jön majd el Hartán az istentiszteletre. Hogy a hagyományok felélesztésére is esély lehessen. Mert a rendszerváltás óta ugyan eltelt huszonegy év, de a múlt öröksége nem szűnt meg teher lenni... Az imádságok - így a Miatyánk valami a régmúltból - bár ahogy az - mindenesetre ezen a vasárnapon idősek sejtetik, bizony, kopik. még németül hangzottak el... Az igehirdető is kitért a hagyomá■ K. L. Az új alkotmány szükséges, de nem elégséges A félreértések megelőzése érdekében máris leszögezem: szükségünk van új alkotmányra. Azokkal értek egyet, akik szerint Magyarországon, ha közjogi értelemben nincs is alkotmányozási kényszer, arra mindenképp megérett (talán már „túl is érett”) az idő, hogy új alaptörvényünk legyen, amelynek megalkotásához a parlamentáris demokráciákban szokásos feltételek is adottak. Gondom nem is ezzel van. Azzal azonban igen, ha azt hisszük, hogy az új - áprilisi? húsvéti? - alkotmány megalkotásával és elfogadásával egy csapásra megoldódnak gondjaink. Úgy tudom, annak idején, amikor Los Alamos tudósai kellően megijedtek attól, hogy az atombomba megteremtésével kiszabadították a szellemet a palackból, Albert Einstein fogalmazta meg a dolog lényegét: A legnagyobb probléma az emberi szív. Tudniillik hogy jól él vagy visszaél az ember a birtokába került hatalmas eszközzel? Mélységesen igaz, de nemcsak az atomenergia ügyében, hanem minden más morális döntést igénylő helyzetben is. Azt gondolom, hogy ma Magyarországon csak néhányan ábrándoznak holmi keresztény kurzusról (Isten őrizzen bennünket ettől!), de afelől nincs kétségem, hogy nemzetünk morális - és csak ennek következtében lehetséges gazdasági - talpra állásához csak az Isten jó rendje szerint megszervezett közösségi élet nyitja meg az utat. Ehhez csak az egyik, de nem is a legfontosabb lépés az új alkotmány megalkotása! De mi változtatja meg az oly problematikus emberi szívet? - formáljuk kérdéssé Einstein professzor lényeglátó mondatát. Mitől változik meg az önmagunkról, kisebb-nagyobb közösségeinkről, az értük hordozott felelősségről vallott felfogásunk? Akár így is fogalmazhatnánk a kérdés lényegét: szekularizált korunkban egyáltalán van-e olyan általánosan elfogadott gondolkodás, világkép, amelyhez nyugodt lelkiismerettel hozzáilleszthetjük a keresztény jelzőt, és amelyet jó lelkiismerettel mint általános gyógyszert ajánlhatnánk? Ha a legutóbbi, 2001-es népszámlálás adataira gondolunk, akkor akár azt is mondhatnánk, hogy a magyar népesség magát hetvenöt százalékban valamelyik keresztény egyház, vallásos közösség tagjaként meghatározó nagy többsége felhatalmaz bennünket arra, hogy igennel válaszoljunk az előbbi kérdésre. Azonban ha a számok mögé nézünk, akkor kevésbé lesz könnyű - ha egyáltalán lehetséges marad - ennek az igennek a kimondása. Főleg nem a felekezeti polarizáltság miatt, hanem azért, mert mindannyian tudjuk, hogy a hetvenöt százaléknak csak kisebb része gyakorolja hitét, a „maguk módján vallásosak” pedig olyan, szinte meghatározhatatlanul sokszínű tömeget képviselnek, amelyről nem feltételezhetjük, hogy életről, világról egységes - okkal s joggal ke-ÉGTÁJOLÓ reszténynek nevezhető - módon gondolkodna. Ha tehát az a kérdés, hogy van-e valamilyen általánosan elfogadott, az egyházak hivatalos tanításával szentesített, közös keresztény értékrendet tükröző, legalább a magukat vallásosnak mondó emberek alkotmányozáshoz elegendő (!) többsége által vallott világkép, közgondolkozás, akkor - szomorúan, de határozottan - meg kell állapítanunk, hogy erre a kérdésre csak nemmel felelhetünk. A Szentírásnak azonban van világképe! Szomorú, hogy ettől messze elmarad a magukat kereszténynek, vallásosnak mondó emberek gondolkodása. Ha az egységes keresztény világkép mai hiányának okát keressük, akkor nagyon sokszor nagyon sokan a felelősséget - rövidzárlatosan - kizárólag a mögöttünk lévő diktatúra évtizedeire helyezik. Azt mondják: a zavart, a bizonytalanságot, a gondolkodásunkban bekövetkezett földindulást az elmúlt ötven-hatvan év okozta, amelyet szeretnénk végérvényesen magunk mögött hagyni. A köznyelvben így jelenik ez meg: mindennek a kommunisták az okai. Tény, sok mindent tettek a kommunisták, de meg vagyok győződve arról, hogy a gondolkodásunkban bekövetkezett tragikus változásoknak csak a végkifejleténél voltak ők aktív szereplők. A romlás sokkal régebben kezdődött. Az, ami a 20. századi barna, majd vörös diktatúrában kiteljesedett, az valójában évszázadokkal korábban kezdődött. És ezt azért kell hangsúlyozni, mert ha csak másokban, adott esetben a kommunistákban találjuk meg a bűnbakokat mindazért, ami bennünk lejátszódott, akkor - jelentős részben - hamis diagnózist állítunk fel, és a (például az új alkotmánnyal mindent megoldani gondoló) terápia sem lehet eredményes. Több évszázaddal ezelőtt - a középkor és az újkor határán - indult el ugyanis az alapvető, belső átstrukturálódás az európai gondolkodásban. Ez volt az az időszak, amikor a tudomány és a technika fejlődése meglódult. Az újkor embere lerázta magáról az egyház tekintélyét. Szabadságra vágyott, nem akart többé gyámság alatt élni. Mester vagyok - mondta, és boldogan ünnepelte a saját hatalmát, és odaképzelte magát a világmindenség közepébe. Már nemcsak az egyház hatalmát kérdőjelezte meg, nemcsak a másodlagos tekintélyeket döntötte porba, nemcsak a társadalmi revolúciót követelte, hanem a legfőbb tekintély trónusára is pályázott. Ha jól tudom, nem Lenin volt az, aki először Isten trónusára ültette a szabad észt. Tudjuk, korábban történt mindez, a francia forradalom már elvégezte ezt a munkát. Igen, az akaratszabadság, minden dolgok végső normája, mértéke az ember lett. Valamilyen biztonságra mégiscsak vágyódik minden ember. Volt, amikor a tudományt istenítették vagy a szabadságot. Minden időszak megteremtette a maga biztonságideálját, aztán valamikor „a kapitalizmus gyönyörűséges korában” a pénzre is rákerült: In God we trust - Istenben bízunk. Mondják: nincs Isten, de ott van a kézben egy szépen csengő dollár. Morálisan pedig lassan eljutunk a végkifejlethez. Az emberek úgy élnek, úgy terveznek életet, karriert, családot, mintha Isten nem lenne. Most is ebben a korszakban élünk. Új alaptörvény kell valóban! De a megújulás záloga mégsem az új alkotmányunk lesz, hanem az, ha valami csoda folytán visszatalálunk oda, ahonnan tékozló fiákként elszakadtunk: az Úristen egyéni és közösségi Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület
