Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-06-19 / 25. szám
2 -m 2011. június 19. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica [Lelkész:] Szentháromság egy igaz Isten! Hálaadó szívvel állunk meg színed előtt akkor, amikor háromságod titkát ünnepelhetjük, melyet egyszülött Fiad által kinyilatkoztattál az ember számára. A legnagyobbat adtad nekünk, szeretetedet, önmagad lényegét, mely szent Fiad megváltása által nyilvánvalóvá lett a világ számára. Az ebben való hit és remény legyen a mi erőnk, amikor hozzád imádkozunk. [Lektor:] Add, hogy nyitott legyen szívünk, lelkünk és értelmünk igéd meghallására. Kérünk, növeld hitünket, erősítsd reménységünket és tedd teljessé szeretetünket, hogy felismerjük: te vagy az egyetlen és igaz Isten. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] ...Urunk, hallgass meg minket. [Lektor:] Kérünk, bátorítsd lelkünket, hogy mindazt, amit hallunk rólad, tovább tudjuk adni, családban, szeretteink, barátaink között. Kérünk, őrizd az evangélium tanítását szívünkben, hogy lelkünk mindig éber legyen arra, ami tőled származik. Adj kellő bölcsességet és értelmet, hogy amit kaptunk a keresztség szentségében, azt a Szentlélek megvilágosító ereje által elfogadjuk, befogadjuk, és élni tudjunk általa akaratod szerint. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:]... Urunk, hallgass meg minket. [Lektűr:] Add, hogy nemzetünk lelkileg újjászülessen. Ébredjen fel a hit világosságára, és cselekedje annak igazságát. Éreztesd üdvözítő kegyelmedet népünkkel, hogy csak az egyedül igazat, téged kövessen és szolgáljon, ne azt, ami kárhozatba dönt. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] ...Urunk, hallgass meg minket. [Lektor:] Erősítsd lelkészeinket a szolgálatban, az ige hallgatóit tedd készségessé a hallásra és az abból fakadó cselekvésre. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] ...Urunk, hallgass meg minket. [Lektor:] Védj bennünket a bajtól, a betegségtől, a szenvedésben légy erőnk és kősziklánk, hogy lelkünk erősebb legyen a fájdalomnál. Vigasztaló szereteted legyen gyógyítója beteg testvéreinknek és erősítse az őket ápolókat. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] ...Urunk, hallgass meg minket. [Lelkész:] Szentháromság egy igaz Isten! A te képmásodra teremtettél minket. Add, hogy ez kiteljesedjen földi vándorpályánkon mindannyiunk üdvösségére az Úr Jézus Krisztus által. Ámen. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE - EF 3,8-12 Az Atyaisten bölcsessége a Fiúban a Lélek által Óvakodjunk a megfejthetetlen titkok, a Szentháromság egy igaz Isten valóságának értelmeden boncolgatásától. Számtalan olyan rejtély létezik ebben a teremtett világban, amely sokkal egyszerűbb, mint a Szentháromság titka. Nagyon sok minden van, amit nem értünk, mégis természetes módon élünk vele, sőt képtelenek lennénk létezni nélküle. Ilyen felfoghatatlan fizikai (!) jelenség a minket minden oldalról körülvevő fény. Annyira természetes, hogy eszünkbe sem jut, hogy nem értjük. Sokáig nem tudtuk azt sem, hogy hullámjelenség-e, vagy részecskéi vannak. Mégis mérni tudjuk a sebességét, amely szintén túllép a felfoghatóság határán: egy másodperc alatt háromszázezer kilométer, egy óra alatt hatvanszor háromszázezer kilométer, és így tovább. A fény által egy nap alatt megtett út hosszúsága szinte végtelennek tűnik, s ha a „fényév” mértékegységre gondolunk, még inkább csődöt mond a fantáziánk... Pedig mennyivel egyszerűbb a felfoghatatlan és titokzatos fényjelensége, mint a Szentháromság titka, az Atya, Fiú, Szentlélek különleges valósága, amelyre csak rácsodálkozhatunk gyermeki alázattal, és amely előtt csak leborulhatunk hívő szeretettel és ámulattal! De ha nem törekedhetünk is a Szentháromság titkának megfejtésére, akkor se némuljunk el Szentháromság ünnepén, hanem - a Szentlélektől indítva — igyekezzünk megszívlelni alapigénk üzenetét. Hallatlan titok, megrendítő, csodálatos valóság, amelyet emberi elme kitalálni sohasem lett volna képes. Mi a teendő a megfejtés keresése helyett? A VASÁRNAP IGÉJE Fedezzük fel Pál apostol lelki örömét! Érzékelhető, hogy az apostol lelke telve van örömmel, hogy Isten kegyelme kiválasztotta őt a Krisztus-titok hirdetésére. Önmagát a legméltatlanabbnak tartja erre a szolgálatra az apostolok között, mondván, ő a „legkisebb” közöttük, vagyis - sugallja az eredeti görög szó - a legjelentéktelenebb, hiszen máshol (lKor 15,8) torzszülöttnek („ektroma”) is nevezi magát. Mégis ő a kiválasztott, mert Isten szent logikája más, mint a földhözragadt emberi logika. Másképpen értékel az Isten - sokszor fordítva -, mint ahogy mi szoktunk. Kellő alázattal, de boldog örömmel szabad nekünk is tudomásul vennünk, hogy megszólított minket az Isten, és nemcsak mint érdemteleneket, hanem mint a bűnbocsánatra nagyon is rászorulókat. Érdemtelenekként és bűnösökként boldogan tudatosíthatjuk személyes megszólítottságunkat, hogy a titokzatos Szentháromság egy igaz Isten Krisztusban elérhetővé, befogadhatóvá tette magát a számunkra. Krisztusban az a szentségesen szent titok történhetett meg, hogy a véges befogadhatja a végtelent. A minden tekintetben véges (határok közé szorított) ember befogadhatja a végtelen és határtalan Istent (a Szentlelket) a szívébe. Nem lehet megérteni, csak boldogan tudomásul venni, hogy ilyen szent képtelenségekre képes a mindenható Isten, aki a Fiában megfoghatóan (megfeszíthetően) közénk jött, és pünkösdkor még a Szendéikét is kitette értünk és nekünk, hogy újat kezdhessünk elrontott, bűntől bemocskolt életünkkel. Rácsodálkozhatunk az apostoli fogalmazásra, hogy „Krisztus mérhetetlen” gazdagsága a mienk. Gazdagok vagyunk, csak ezt a drága gazdagságot nem lehet sem inflációs pénzben, sem kemény valutában, sem sárga aranyban kifejezni. Örök gazdagsággal ajándékoz meg minket Istenünk. Különleges, az életünk egészével összefüggő kincsekről beszél az Úr Jézus (Lk 12,34 szerint): mienk az a szellemi-lelki gazdagság, amelyet a bűnbocsánat, az új élet és a megfizethetetlen vagy megvásárolhatatlan örök élet jelent Isten gyönyörűnek ígérkező országában. S ebben az egészben az a nagyszerű, hogy ezt a „krisztusi gazdagságot" Isten „öröktőlfogva” elkészítette nekünk - pedig pogánynak születtünk -, hogy majd a lelkűnkben a Szentlélek megvalósítsa a hit és a bizalom szent titkát: „mienk a menny örökre” De nemcsak a menny a mienk, hanem ebben a földi életben is megkaphatjuk az isteni áldást, és a megszentelődés folyamatában egyre jobban tudatosulhat bennünk: Isten megváltott gyermekei vagyunk. Elhívásunk után sincs arra biztosítékunk, hogy nem bukunk nagyot a hétköznapok mezején, de már tudhatjuk, mi a teendő: minél gyorsabban vissza a kereszthez, sőt - Luther után szabadon - a naponkénti bűnbánat hitéletünk rendelt szabálya - a kilencvenöt tétel első kijelentése szerint. Krisztusra nézünk, és végtelen gyermeki bizalommal fogadjuk el Isten sokoldalú bölcsességét, amelybe még a mi üdvözítésünk is belefér, még ha ez számunkra érthetetlen is. S ennek a Krisztus-történetnek a mozgatóereje az első pünkösd óta a Szentlélek. Ő érhető tetten minden nagy egyháztörténeti „mentő fordulatban”. Amikor már az emberi értetlenségnek és butaságnak, gyávaságnak és hitetlenségnek sikerült az egyház szent ügyét elindítani a bomlás szákadéka felé, akkor mindig egy váratlan mennyei fordulat következett: lángoló ébredés kezdődött, vagy egy új korszakot megnyitó teológiai gondolkodó jelent meg. S vagy az ébredés, vagy a nagy és megszentelt gondolkodó elindította a padlóra küldött szent ügyet a feltámadás útján. Hiába akarták egyesek sátáni örömmel kiiktatni a történelem folyamatából az egyházat, a Szentlélek Isten Krisztus által újra és újra irgalmasan közbeavatkozott, és mehetett a szent ügy tovább - a következő leépülésig, a következő szakadék széléig, ahol az Atya Lelke Krisztus által újra közbeavatkozott. így adatik nekünk a szabadság útja. És szabad nekünk bátorsággal erre az útra lépni, mert a Szentháromság egy igaz Isten akarata nem az, hogy elmebajba essünk, hanem „csak” annyi (és ez végtelenül értékes ajándék), hogy fogadjuk el a Krisztusban kapható bűnbocsánatot, az áldást a mindennapi hitbeli harcokhoz és az örök életet Jézus Krisztus által. ■ Ribár János Gyülekezet istentisztelet nélkül? Istentisztelet gyülekezet nélkül? Evangélikus egyházunk - hála vezetőink konzekvens bölcsességének - sohasem engedett a világ nyomásának, a megváltozott kontextusnak és a korszellem kihívásainak, ezért ahogyan húsvéthétfő továbbra is hétfőre esik, úgy vízkereszt ünnepét is január 6-án tartjuk, és mennybemenetel ünnepe (áldozócsütörtök) is csütörtökön van. Római katolikus testvéreink ez utóbbiakat, a „hétköznapra” eső ünnepeket a hozzá közel eső vasárnapon ülik meg. Mi ebben is megőriztük az ősi keresztény tradíciót (mint ahogyan már csak mi őrizzük az óegyházi igerendet - evangéliumot és epistolát - is). Ünnepünk nem attól függ, hogy a világ mit diktál, még csak nem is a praktikus szempontokat tartjuk fontosnak. Az ünnepet nem a szabadnap teszi. Az ünnepet a tartalma, a lényege, a mondanivalója teszi ünneppé. Ez pedig eshet hétköznapra és vasárnapra, szabadnapra és munkanapra egyaránt. És mégis... Valami nagyon elkeserít. Nagyszombat igéje kapcsán már megpendítettem ezt a húrt; most szeretném, ha tovább zengene, és hatására elgondolkodnánk a jelenlegi helyzetről, egyre terjedő gyakorlatról. Az egyházi év — számunkra, lutheránusok számára különösen is - fontos. Benne nem csupán egy praktikus rendet szabtunk az igeolvasásnak vagy az ünnepek változó állandóságának és állandó változásának. A liturgikus év rendjében az üdvösség eseményeit jelenítjük meg, éljük át újra, és általuk megerősödve futhatunk célegyenest a kiteljesedő Élet felé. Nem alkalomszerűen, egy-egy véletlenszerű témát előhozva, hanem tudatosan, az egészet a részleteiben megragadva, a nagy ívet az egyes pontokon végigjárva. Ezért ragaszkodunk minden egyes ünnephez, ezért próbáljuk meg újra kóstolgatni az elfelejtett ünnepeket, mint például a bibliai alakok Krisztusra mutató emléknapjait (az evangélisták ünnepei, Keresztelő János napja, István vértanú ünnepe, Jézus fogantatásának ünnepe stb.). Szomorúságom oka abban rejlik, hogy van olyan hely (és sajnos egyre több van), ahol mennybemenetel ünnepén nem tartanak istentiszteletet. Minek is! Elég majd vasárnap egy félmondatos utalás. Vagy még az sem. Nem olyan nagy ügy, enélkül még hit a hit, kereszténység a kereszténység, egyház az egyház. Tudom, a hétköznapi ünnepek külön gondot jelentenek. A lelkész ugyan ráérne délelőtt, s az idősebb generáció is bizonyára ezt a napszakot preferálja, az istentiszteletet mégis estére kell tenni. Lehetetlen ugyanis, hogy a dolgozók eleve ki legyenek zárva az istentiszteletlátogatás lehetőségéből. Ezért az istentiszteletet (vagy az egyik istentiszteletet) délutánra, a munkaidőt követő órákra kell tenni. Ez nem lehet kérdés. S ha mindent megtettünk azért, hogy az időpont ne legyen akadály, akkor jön a csalódás, hogy mégsem jönnek az emberek. Minek istentiszteletet tartani, ha nincs „gyülekezet” s csak néhány ember lézeng a templomban. Nem éri meg. Jobban kell gazdálkodni az erővel. Azért a pár emberért nem érdemes kinyitni a templomot, szellőztetni, takarítani, kántort hadrendbe állítani, gyertyát gyújtani, világítani, órákig prédikációt készíteni. Nem kifizetődő, nem áll arányban a befektetett erő az eredménnyel... Már olyat is hallottam, hogy a néhány néniből álló gyülekezet maga beszélte le a lelkészt: „Ne fáradjon, tisztelendő úr, úgyis csak mi lennénk. Majd jön legközelebb.” És a lelkész hagyta magát. Nem fáradt! Pedig „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). S ha nincsenek hárman, vagy a szám csak a „személyzettel” együtt jön ki? És akkor jön az izgalmas kérdés: istentisztelet gyülekezet nélkül vagy gyülekezet istentisztelet nélkül? Tartsunk-e istentiszteletet ott, ahol nincs elég résztvevő, vagy maradjon a gyülekezet istentisztelet nélkül? Ma, amikor a jogi és pénzügyi szempontok sokszor jobban dominálnak az egyházban, mint a lelkiek (úgy látszik, nem olyan könnyű kivonni magunkat a világ hatása alól), lehet statisztikai megközelítéssel és praktikus szempontok figyelembevételével a gyülekezeti programszervezésről dönteni. Tényleg jó lenne sok mindent racionalizálni - például visszaemlékezve azokra az úgynevezett „artikuláris korokra” amikor nem a lelkész ment a gyülekezet után, hanem a gyülekezet jött (más közlekedési körülmények között). Most azonban nem erről van szó. Sokkal inkább elvi kérdésről. Hitünkből fakadó döntésről, hozzáállásunkat tükröző elhatározásról, lelkiségünket, prioritásainkat s értékrendünket megmutató gyakorlatról. Úgy hiszem, fontos az alapelv: ha nem jönnek a hétköznapi istentiszteletre, akkor nem a ténymegállapítás a RÉGI-ÚJ LITURGIKUS dolgunk: nincs igény rá. Ellenkezőleg, meg kell mutatnunk, miért fontos például a mennybemenetel eseményének megünneplése, hogy az emberek ráébredjenek a lehetőségre, és igényeljék. Ez pont fordítottja a terjedő gondolkodásmódnak. Mi ugyanis nem a fogyasztói társadalom kereslet-kínálat elve alapján végezzük a szent liturgiát, az Isten-dicséretet, az imádság szolgálatát. Nem azért tartunk istentiszteletet, mert igény van rá, hanem azért, mert bele akarunk kapcsolódni a Biblia által sokféle formában leírt mennyei istentiszteletbe. Nem azért tartunk istentiszteletet, mert van hallgatóságunk, hanem azért hirdetjük az igét, hogy legyenek meghallói és cselekvői. Tudom, sok idős embertől hallunk a szórványromantika kifejeződéseként megható történetet. Én azonban emlékszem arra, hogy Soltszentimrén vagy Gógánfán éveken át egy embernek tartottam istentiszteletet. Teljeset, liturgiával, énekekkel, úrvacsorával. Nagyon gazdaságtalan volt. De nagyon áldott. Szabad-e feladni a hétköznapi istentiszteleteinket? A válasz egyértelmű: nem! Mert jobb egy gyülekezet nélküli istentisztelet, ahol a lelkész, az egyházfi és a kántor imádkozik, mint egy istentisztelet nélküli gyülekezet, ahol hiába ébred a vágy akár egyetlenegy emberben az ige hallgatására, de a templomajtó zárva van. No, de ez a zárt templomajtó is megér egy misét. Ha azt nem is, de egy későbbi jegyzetet a Régi-új liturgikus sarokban. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.)
