Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-05-08 / 19. szám
io 41 2011. május 8. FÓKUSZ Evangélikus Élet GYÖNGYÖSPATA „Ne a kereszténység nevében gyűlölködjenek!” Látni, érteni, tenni ► Ne hivatkozzon az a kereszténységre, aki gyűlöletet szít embertársai ellen - mondta a Hírszerzőnek április 28-án Fabiny Tamás. Az evangélikus püspököt az internetes portál arról kérdezte, mit kell az egyháznak tennie abban a helyzetben, amely az ország egyes településein kialakult.- Akik bármilyen gárda tagjaként, bármilyen szélsőség nevében a kereszténységre hivatkoznak, azoknak mindig azt üzenem: gondolják már végig, hogy a gyűlöletkeltés belefér-e a kereszténységbe! - mondta a Hírszerzőnek Fabiny Tamás. A Magyarországi Evangélikus Egyház püspöke szerint ugyanakkor a társadalmi nyomás is nagy: sokan félnek, nem érzik magukat biztonságban, főleg a kistelepüléseken; „ezt a rossz érzést lovagolják meg sokan, akiknek semmi sem drága, és ráadásul még egy keresztény sipkát is nyomnak a zavaros ideológiáik tetejébe. Ez engem mélyen felháborít.” Hasonlót tapasztalni ugyanakkor egyes újpogány ideológiák követői részéről is, az egyházaknak ezt ugyanúgy el kell utasítaniuk, mint a kereszténység nevében végzett gyűlöletkeltést. (Fabiny Tamás ezzel kapcsolatban elmondta, hogy amikor legutóbb a Duna Tv-ben erről beszélt, több fenyegetést és gyalázkodó üzenetet is kapott.) Meggyalázott nagypéntek- Én első kézből tapasztalom a problémákat, mert az Északi Egyházkerület tartozik hozzám, Heves, Nógrád, Szabolcs, Borsod, így nagyon sokat járok szegény falvakba, látom a szegénységet, látom, ahogy idős emberek félnek. Ki kell mondani, hogy nagyon komoly problémák vannak ezeken a helyeken, sok a lopás, a betörés, elviszik még a perselypénzt is gyakran. Szóval ami most Gyöngyöspatán, Hajdúhadházon és a többi településen történik, az egy valós társadalmi problémára adott nagyon rossz válasz - közölte a Hírszerzővel a püspök. Szerinte egyházi szempontból az volt a legrosszabb a múlt pénteken történtekben, hogy magának a nagypénteknek a jelentősége tűnt el, a Gyöngyöspatán történtek miatt nem lehetett méltó módon ünnepelni, ami megengedhetetlen. Az egyház felelőssége Arra a kérdésünkre, hogy az egyháznak mi lenne a dolga ebben a helyzetben, Fabiny Tamás úgy válaszolt, hogy mindenekelőtt kiállni az üldözöttekért, a gyengékért, és pozitív üzeneteket közvetíteni a társadalom felé, jó példákkal elöl járni. Az evangélikus egyház ennek szellemében szervezett istentiszteletet a tatárszentgyörgyi gyilkosság után Budapesten a Deák téri templomban, ahová sok roma is eljött. Ennek fő üzenete egy idézet volt a Római levélből: „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval.” A pozitív példákkal kapcsolatban a püspök arról beszélt, hogy egyháza anyaotthonokat tart fenn Gödöllőn és Nyíregyházán, ezek sok hátrányos helyzetű roma nőnek is menedéket nyújtanak, akiknek nem lenne sehol helyük. „Volt olyan, hogy egy anya segítséget kért tőlünk, mert nem tudott volna hova menni a lányával, majd az otthonban derült ki, hogy a lány gyermeket vár, így hamarosan már három nemzedék élt együtt” - említ egy esetet Fabiny Tamás. A dán népfőiskolák mintájára a hátrányos helyzetű térségekben képzéseket szerveznek fiataloknak, amelyeken sok roma is részt vesz, ezenkívül az Egyesült Államokból sok önkéntes érkezik hozzájuk, akik kifejezetten nagyon szegény, romák lakta településeken szeretnének missziós munkát végezni. „Persze ebben van egy jó adag romanticizmus is a szegény, távoli vidékek iránt” - mondta a püspök a Hírszerzőnek. Anyák napi akció Az evangélikus egyház ezenkívül a jezsuita renddel, a görög katolikusokkal és a reformátusokkal közösen roma szakkollégiumi hálózat kiépítésébe is kezdett. így az evangélikusok Nyíregyházán, a reformátusok Debrecenben, a görög katolikusok Miskolcon, míg a jezsuiták Budapesten működtetnek ilyen intézményt. Ökumenikus akcióról, állásfoglalásról nem tud Fabiny Tamás.- Hangsúlyoznunk kell, hogy romák és magyarok békében tudnak egymás mellett élni, mint ahogy egyébként ez történik a kollégiumainkban, anyaotthonainkban is. Természetes, hogy együtt élnek, együtt dolgoznak. Nyíregyházán mi működtetjük a hajléktalanszállót, ott például dolgozik egy roma szociális munkás, aki nemrég még maga is az utcán élt - mondta Fabiny Tamás. - Persze ehhez az is kell, hogy ne hergeljék egymás ellen őket - tette hozzá. Ennek jegyében is szerveznek az evangélikusok vasárnapra anyák napi ünnepséget, ahová kilenc órától várnak mindenkit, többek között szeretnék kirakni az ország legnagyobb anyák napi csokrát is. (A május í-jei eseményről lapunk első oldalán emlékezünk meg. -Aszerk.) ■ Kosa András (Forrás: hirszerzo.hu) ► A cím három szava lépéseket jelöl: három olyan lépést, amelyek révén felismerhetjük az erőszak elleni küzdelem, az aktív erőszakmentes ellenállás lehetőségeit, és elmélyíthetjük közösségeinkben, végig a Duna partján, a béke kultúráját. Látni, érteni, tenni - ha a szavak kezdőbetűit összeolvassuk, a lét szót kapjuk; látni, érteni és tenni tehát az életet erősíti közöttünk, az életre vezet. Gyakoroljuk ezeket a lépéseket most egy képzeletbeli Duna-parti séta keretében. Utunknak négy állomása lesz. ■ Dr. Csepregi András Az első állomás a Szabadság híd lábánál található. A híd pesti hídfőjénél márványtábla emlékeztet egy 1944. december 27-én történt eseményre. Aznap a nyilasok körülzártak egy munkásnőotthont, amelyet egy katolikus női szerzetesrend, a Szociális Testvérek Társasága tartott fenn. A szociális testvérek kivették a részüket a zsidó üldözöttek menekítéséből, budapesti és vidéki házaik tele voltak hamis papírokkal felszerelt rejtőzködőkkel. A Bokréta úti munkásnőotthonban a nyilasok négy gyanús személyt, valamint egy hitoktatónőt vettek őrizetbe. Salkaházi Sára, az otthon vezetője éppen nem tartózkodott a házban, csak végszóra érkezett meg. Elrejtőzhetett volna, de nem tette. Mint az otthon felelős vezetőjét őt is elhurcolták, és egy szemtanú szerint még aznap este mind a hátukat - mezítelenre vetkőztetve - a jeges Dunába lőtték. A kivégzés előtti percben Sára nővér gyilkosai felé fordulva letérdepelt, és égre emelt tekintettel nagy keresztet vetett magára - így érte a halál. Salkaházi Sárát 2006. szeptember 17-én, az erőszak leküzdésének szentelt évtized közepén a katolikus egyház boldoggá avatta - ezzel is szolgálja annak az emlékét, hogy a gyilkos erőszaknak hittel és bátorsággal ellen lehetett állni. Erre az emlékeztetésre rá is szorulunk, hiszen számunkra, akik Magyarország közepén, a lassan és szélesen hömpölygő Duna mellett élünk, egyáltalán nem természetes, hogy emlékezni akarunk. Túl sok a seb, és túlságosan mardosó a szégyen, túl kevés a hívő és bátor ellenállás tapasztalata, még ennél is kevesebb a sikeres ellenállás élménye, nagyon kevesen voltak a Salkaházi Sárák és a Sztehlo Gáborok. A mérleg másik serpenyőjét mélyre lehúzzák a nyomasztó élmények, a vereségek, a brutális elnyomás elszenvedése, a zsarolások, a manipulációk, az elhallgatások, a cserbenhagyások. Talán már az anyatejjel szívtuk magunkba a „mondd meg az igazat, betörik a fejed” és a „ne szólj szám, nem fáj fejem” kétes értékű bölcsességeit. Megtanultunk rejtőzködni, de megtanultuk azt is, hogy ne lássuk meg, ami a szemünk előtt van. Mint a példázatbeli pap és lévita, akik ránéztek ugyan a félholtra vert emberre félúton Jeruzsálem és Jerikó között, mégsem látták meg benne azt a felebarátot, akinek a segítségükre lett volna szüksége. Duna-parti sétánkat a Szabadság híd lábától dél felé folytatjuk, és megérkezünk a második állomáshoz, a Nemzeti Színházhoz, ahol egy kortárs színdarabot nézünk meg. A darab címe: Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe — sziporkázó, szórakoztató színjáték, ugyanakkor kíméletlenül tiszta tükröt állít elénk. A darab megtörtént eseményen alapszik: 1946-ban Szibériába hurcolnak egy vidéki színtársulatot, amely a János vitézt adja elő. Amikor, a mű szerint, az életben maradt foglyok - a halottaik emlékével együtt - csodával határos módon visszatérnek a Gulagról a falujukba, azzal szembesülnek, hogy az otthon maradottak azt kívánják, ne beszéljenek arról, amin keresztülmentek. Hadd idézzek szó szerint egy rövid beszélgetést a darab végéről. Négy szereplő szólal meg: két hazatérő, Imre és János, akik mindketten játszották Kukorica Jancsi szerepét, és két otthon maradott, Ilon, aki eredetileg Iluska volt, valamint férje, aki a cselekmény minden fordulata során a gátlástalan gonoszt testesítette meg. Ilon kezdi a beszélgetést:- A legjobb lesz, ha úgy tesztek, és mi is úgy, mintha mi sem történt volna, vagy mondjuk semmi... Nekünk is jobb lesz így, és...- És még kinek? (- kérdezi Imre.)- És nekünk is (- erősíti meg Ilon férje.)- De akkor mi van? (- kapcsolódik be a beszélgetésbe János.)- Mikor, Jancsi? (- kérdezi Ilon.)- Akkor, ha nincs semmi!- Nincs, Jancsi, nincs!Miért, van? Minek eztfolyton fölbolygatni, János? Nincs semmi, nem látok, nem hallok, nem beszélek. Ha a színdarab elérte bennünk, hogy mélyen átérezzük a nem látás és a hárítás tragikomédiáját, forduljunk vissza a Duna-parton, s induljunk egy még hosszabb sétára, elhagyva a Petőfi hidat, a Szabadság hidat, az Erzsébet hidat és a Lánchidat is, majd álljunk meg József Attila szobra mellett. Az érctekintet a Dunát nézi, ahogyan egykor a költő nézte a rakodópart alsó kövén ülve, hogyan úszik el a dinnyehéj, s ha elég sokáig nézzük a Dunát, bizonyára eszünkbe jut, amit annak idején megtanultunk tőle, ha nem is az egész vers, legalább a vége: ...Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés. Ezt a munkát mi itt, a Duna partján még mindig nem végeztük el; néha elkezdjük, azután megijedünk, megállunk, s csak reméljük, hogy egyszer majd, talán alkalmasabb időben, újra el fogjuk kezdeni. De mitől alkalmas az idő? Duna-parti sétánknak .eddig három állomása volt: Salkaházi Sára emléktáblája, a Nemzeti Színház és József Attila szobra; hátravan még a negyedik, az utolsó állomás. Éppen csak meg kell kerülnünk a Parlament épületét, hogy megérkezzünk Bibó István mellszobrához, és felidézzük annak a felelős kereszténynek a munkásságát, aki talán a leginkább megragadható módon élte elénk „a látni, érteni és tenni” életformáló erejét. Mindezt pedig korántsem alkalmas időben tette: olyan évtizedekben, amikor a magyar nép, más közép-európai népekkel együtt, az egyik szörnyűségből a másik szörnyűségbe tántorgott, próbás helyzeteket teremtve a legjobbaknak és a legerősebbeknek is. Bibó tudósként és közéleti emberként szembenézett a közép-európai kis népek, közöttük a magyar nép nehéz történelméből adódó torzulásokkal, megkereste és megmutatta az okokat, de nem állt meg a diagnózisnál, hanem igyekezett megfogalmazni a terápiát is. „Közös dolgaink" megközelítését nála az jellemzi, hogy egyszerre szigorú, megértő és bátorító. A kép, amelyet megmutat rólunk, nem szépíti a valóságot, megmutatja, milyen esendőek vagyunk, az elbeszélés mégsem ítélkező és számon kérő, ellenkezőleg, azt is kiemeli, hogy milyen lehetőségek szunnyadnak bennünk, amelyek, ha hinnénk bennük, felkészíthetnének bennünket az erőszakkal szembeni aktív, de erőszak nélküli ellenállásra. Ezt a hitet Bibóban a názáreti Jézus ébresztette fel, akinek az erőszakon győztes szelídségét lenyűgözőnek találta, és akinek kereszthalálát is úgy értette, hogy az „a békességes tűrés világot meggyőző erejét illusztrálja” Bibó néhány mondatban megragadta azt, amit utána tudós teológusok alapos könyvekben fejtettek ki: Jézus tudatosan arra nevelte a tanítványait, hogy álljanak ellen az erőszaknak, de úgy, hogy közben ők maguk ne váljanak erőszakossá. Bibó szerint Jézusnak „rendkívül jelentős, szinte elfelejthetetlen egyszerű mondatai vannak a szelídség hatalmáról, a harag hiábavalóságáról, a haragnak, az élethalálharcnak, az ölésnek a belső rokonságáról és kártékonyságáról, és ezekről nemcsak mondatai vannak, hanem példagesztusai is. (...) Az ő gesztusai: aki megütött az egyik arcodon, fordítsd felé a másikat is, egyáltalán nem egy ügyefogyott embernek a gesztusai, ellenkezőleg, beletartoznak azok közé a lefegyverző gesztusok közé, amelyek előtt az értelmetlen agresszió egyszerre rájön a saját értelmetlenségére.” Bibó észrevette az evangéliumokban, hogy Jézus szerint nemcsak az táplálja az erőszakot, ha az áldozat erőszakosan válaszol, s ezzel maga is tovább építi az erőszak spirálját, hanem az is, ha passzívan beletörődik az erőszak elszenvedésébe, hiszen ezzel igazolja, bátorítja az erőszakoskodót. Bibó szinte kimondta, amit utána mások kifejező képpé dolgoztak ki, hogy Jézus egy harmadik utat mutatott azoknak a követőinek, akik kudarcot vallottak az első és a második úttal: azzal is, ha bosszút álltak az erőszakoskodón, ha megtorláshoz folyamodtak, de azzal is, ha kitértek, megfutamodtak az erőszak elől. A harmadik út az aktív erőszakmentes ellenállás útja, amelyet meg lehet tanulni, amelyet sok gyakorlattal el lehet sajátítani, amelynek a követésére talán még az ellenfelet, az erőszakoskodót is rá lehet beszélni, hiszen ő is felismerheti, hogy nemcsak győztesek és vesztesek élhetnek egymás mellett, hanem együtt gondolkodó és együtt cselekvő testvérek is. Látni, érteni, tenni: ezek a lépések vezethetnek minket is az élet felé. Rövid Duna-parti sétánk sok tanulsággal szolgálhat: megmutathatja azt is, hogy kik vagyunk, hogy hol élünk, de azt is, hogy mivé lehetünk, látó, értő, cselekvő, Jézus követésében egymásban is testvéreket találó emberekként. Adja Isten, hogy a Dunán valóban békehullám vonulhasson le, a békehullám pedig tegyen minket késszé a béke kultúrájának elmélyítésére! Az írás az április 20-án, a Békehullámok a Dunán - Lefegyverző szelídség címmel rendezett budapesti konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata. A szerző evangélikus teológus, a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium iskolalelkésze.
