Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)

2011-05-08 / 19. szám

Evangélikus Élet élő víz 2011. május 8. » ii LELKÉSZNAPLÓ Dsida Jenő Bukkanó A telefon kitartóan csengett. Már ak­kor hallottam, amikor a kapun belép­tem, ezért futva tettem meg a tizen­öt métert a lakásig, majd a készülék­be lihegtem:- Halló! Tessék!- Te vagy, Veronka?- Igen. Elnézést kérek, futottam.- Lábossá Lajos vagyok. Tisztelet­tel köszöntelek. Férjed otthon van?- Köszöntelek én is, esperes úr! Azonnal hívom. Talán a pincébe ment, mert a pinceajtó tárva van. János jött is már a lépcsőn felfelé.- Siess, Apa! A főnököd keres. Hallva, mit válaszol a főnökének, megértettem, hogy Jánosnak vasár­nap ismét helyettesítési szolgálata lesz egy bakonyi anyagyülekezet­ben és a hozzátartozó szórványok­ban, sőt hétfőre is maradnia kell, hogy az egyik faluban megtartsa a hittanórákat.- Verukám! Jössz velem?- Megyek, de hogyan kerülök haza?- Hát, nem is tudom, de majd ki­gondoljuk. A naptár novembert mutatott. Az idő nyirkos volt és barátságtalan, bár a nap erőlködött, hogy vékonyít­sa a felhőtakarót. Az időjárás-jelen­tés esőt nem mondott, de mínusz há­rom-négy fokot igen. Vasárnap korán felkeltünk. Ká­vét főztem, reggelit készítettem, szendvicset csomagoltam, forró te­át öntöttem a termoszba. Közben va­lami szorongás volt a szívemben.- Janókám! Tudod, hogy szívesen megyek veled, az énekeket is szíve­sen kísérem, de ma reggelre jól lehűlt a levegő. A vérteskethelyi templom az utolsó szórványfalu, és ott nagyon hideg van. Odafagy a kezem a har­­móniumhoz... Aztán onnan valami szárnyvonalon Veszprémig kellene el­jutnom, majd Fehérváron át Pestre, és Pestről busszal haza. Mire egy egész napi fagyoskodás után hazaé­rek, talán Mirelitné leszek...- Igazad van, Verukám! Kihagyjuk ma ezt a közös utat. Nagyon átfáznál. Nem kell kockáztatnunk. Én viszont indulok minél hamarabb.- Először Kisbéren át Bakony­­szombathelyre mész?- Igen. Magassy Sándornak el kellett utaznia.- Aztán?- Bakonybánk, Sikátor, majd egy kis kanyarral Vérteskethely. Meglá­tom, hol kapok fekhelyet egy éjsza­kára a hétfői hittanórák miatt. De ne aggódj! Ne izgulj. Holnap késő dél­után várj haza. Énekeket meg majd olyanokat választok, amelyeket min­denki tud. Az Úr őrizetére bízva egymást János elindult. Egyedül maradtam. Is­tentől erőt, segítséget kértem, hogy legyőzzem a szívemben lévő szo­rongást. Jó két óra telt el, mikor megcsör­rent a telefon. Egy fiatalember izga­tott hangját hallottam:- Vera néni! Veronka néni! Kérem, ne tessék megijedni!- Mi történt? Te vagy, Zoli? Sán­dor fia?- Igen. Baj van!- Mi a baj? Mi történt?- János bácsi Bánknál frontálisan ütközött!- Mii? Micsoda? Hogyan? Mi van vele? Él?- Él. Egy bukkanó előtt nem volt veszélyt jelző tábla, és az úton olaj volt kiömölve. Egy szembejövő autós nekiment, és János bácsi az árokba szaladt.- Orvos van ott? Mentőt hívtatok? Mennyire sérült?- Csak a kocsi lett totálkáros. Ő jól van.- Hála legyen Istennek! - elered­tek a könnyeim. - És rá tud állni a lá­bára?- Igen.- Hogyan kerülhet haza?- Gondolom vonattal, még ma.- A kocsival mi lesz?- Itt van egy autószerelő vállalko­zó. Épp a baleset közelében van a mű­helye. Bevontatja. A gyülekezeteket meg végigtelefonálom. Megtörtént. János még aznap, va­sárnap este hazaérkezett. Könnyek között szorosan öleltük egymást, örvendve azon, hogy az Úr engedi még, hogy együtt maradva neki szol­­gáljunk. Megnyugodva, mosolyogva vacsorához ültünk.- Hála az Úrnak, hogy együtt va­csorázhatunk!- Bizony hála! Nem sok híja volt, hogy a mennyei vacsorához kérjek, illetve kaphassak helyet.- Hogy történt? Ki volt a hibás?- Hát igen - nevetett János. - Mert ugye vannak még hibák, elvtár­sak, és vannak még hibás elvtársak.- Na! Most ne viccelődj!- Az első hiba az volt, hogy nem jelezte tábla a bukkanót, pedig nem kicsi az a hupli. Aztán meg tegnap trágyát hordtak át az úton az egyik ol­dalán lévő szántóföldről a másik ol­dalra. Már önmagában ettől csú­szós lett az úttest, de a hajnali köd meg az egyik mezőgazdasági gépből kiömlő olaj még rásegített. Elég sok olaj folyt szét. Kicsit távolabb az út másik oldala szárazabb volt. Egy szembejövő autó után egy kisebbfaj­ta, talán házilag barkácsolt utánfutó volt kötve, azon meg csirkeketrecek, ezektől úgy egy-másfél méterrel szé­lesebb volt az autó. Odapillantottam. A vezető látott engem, és tátott száj­jal bámulta, hogyan „korcsolyázok” az olajon. Bámult, de nem húzódott félre, pedig a saját oldalán volt szá­raz hely. Az út közepe felé, felém he­lyezkedett... - De miért? - Valószínű, azért, mert ilyet még nem látott, és mutatványnak értékel­te... Aztán hirtelen a csirkeketreccel nagy erővel szembecsapta a Tra­bantot. Megpördült velem az autó, és az árokba zuhantunk. A csirkék szét­rebbentek.- Jaj! Ijesztő lehetett!- Az volt, a vezetőülés ugyanis messze repült, az anyósülés meg az árok mélyén talált helyet... ahol jobb volt neki. De Valaki a mennyből fi­gyelt és vigyázott rám. Hamar küldött két embert. Kinyitották az ajtót. Ki­másztam, segítettek. Éreztem, hogy nem tört semmim. Megtelt a szívem hálával. Segítettem a csirkéket össze­szedni. Aki látta, elámult. Aztán ilyesmit hallottam: „Na de ilyet! Még ő segít annak, aki nekiment?...” De hát az Úr oltalmában történt minden!- Kártérítés nem illet meg?- Kit pereljek? Az önkormányza­tot? Veszélyjelző táblát talán nekik kellett volna kitenniök, de a kocsiút­­tal nem törődtek. Gondolod, hogy az én kárommal majd törődnek?- Más nem csúszott meg?- De igen. Még ott voltam, amikor négy autó csúszott össze. Azok egy­másnak fizessenek? Én az Úrra nézek. O őrzött meg. O segít ezután is.- Ez így igaz, Janókám!- De hadd mondjak még valamit. Akik az Úr megváltottjai, azok ma­guk is legyenek veszélyjelző táb­lák. Sok-sok ember éli a maga éle­tét, rohan, és nem tudja, hogy ve­szély leselkedik rá, pedig - ahogy Pé­ter apostol írja - „az ördög mint or­dító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el..!’ Akit figyelmeztethet, megállíthat az én veszélyjelzőtábla­­életem, azt már az Úr keresi! Kegyel­met kínál neki. Bárcsak hiteles esz­köze lehetnék az Úrnak az emberek előtt az ő megtérésükre és Isten di­csőségére! A szemünk könnyel, szívünk há­lával volt tele, mert szinte tapintha­tó lett az Úr jelenléte, s mellette számba sem jöhetett a jármű értéke. * * * Tapasztalat Ittléted igaz valóság, Uram! Figyelsz, dorgálsz is, s meddig tarthat az? Tudod, sőt mondod: „...majd javunkra lesz!” Aztán megértjük, hogy Atyánkként szeretsz! ■ Klucsik Veronika A gyöngék imája Jó Uram, aki egyként letekintesz bogárra, hegyre, völgyre, virágra, fűre, szétmáló göröngyre, - Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz csak nagyon-nagyon gyönge. Mert pókháló és köd a szív, selyemszőttes az álom, pehelykönnyű és szinte-szinte semmi s én erőtlen kezem még azt sem tudja Hozzádig emelni. De azért vágyaim ne dobáld a sárba, ami az Óceánnak legdrágább, legkönnyesebb gyöngye! Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz csak gyönge, nagyon gyönge. HETI ÚTRAVALÓ Krisztus mondja: „Én vagyok a jó pásztor. Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pe­dig követnek engem. Én örök életet adok nekik” (Jn 10,11.27-28) Húsvét ünnepe után a második hé­ten az Útmutató reggeli és heti igéiben a feltámadott s élő Jézus úgy áll elénk, mint aki jó pásztorként a halálból örök életre vezeti a benne hívőket. „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.” (GyLK 683) „Krisztus meghalt min­denkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,15; LK) Erre csak akkor képesek, ha ő él bennük (lásd Gál 2,20), és bensőleg ismerik Urukat (lásd Mt 11,27). Ám e kölcsönös ismeret és a Fiúban az Atya emberszeretetének meg/felismeré­­se azért lehetséges, mert Jézus kijelenti nekünk saját lénye titkát: „Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem, ahogyan az Atya ismerengem, én is úgy ismerem az Atyát: és én életemet adom a ju­hokért’.’ (Jn 10,14-15) A pásztorolt gyülekezet létének ez a titka: „Mert olya­nok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek telketek pásztorá­hoz és gondviselőjéhez!’ (íPt 2,25) Dr. Luther szerint ez így történik: „Elve­szett bárány vagy, aki semmiképpen sem tudnál a pásztorhoz visszatalálni. De ő jön, keres és megtalál. Igéjével és szentségeivel visszavisz a nyájhoz. Ér­ted adja életét, s megtart az igaz ösvényen. Szó sincs itt a magad erejéről, jó cselekedetedről, érdemedről.” Isten mindenkor gondoskodik népéről, „hogy ne legyen olyan az Úr közössége, mint a pásztor nélkül való nyáj”. Mózes az utódját, „Józsuét, odaállította Eleázárpap és az egész közösség elé, rátette a kezét, és beiktatta tisztébe” (4MÓZ 27,17.22-23). Krisztus tanúja, a pogányok apostola pedig szívhez szólóan kérleli nem csak a korinthusiakat: „Kérlek te­hát titeket: legyetek az én követőim’.’ (íKor 4,16) Főpapi imájában Jézus nem­csak tanítványaiért könyörgött, hanem mindenkori követőiért, „azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem”. így: „Atyám, azt akarom, hogy aki­ket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok...’’És: „...az a sze­retet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én is őbennük.” (Jn 17,20.24.26) S beteljesül a christianusok által: „...az Úr szeretetével tele van a föld!’ (Zsolt 33,5) A pásztorolt gyülekezet feje, Jézus „»adott« némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul vagy pász­torokul és tanítókul, hogy (...) az egész test (...) épüljön szeretetben!’ (Ef 4,11.16) Ám az Olajfák hegyén még beteljesült a prófécia (lásd Zak 13,7): „Mindnyá­jan megbotránkoztok bennem ezen az éjszakán, mert meg van írva: Megve­rem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai” (Mt 26,31) Jézus a feltámadása előtt bátorította nyáját: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem’.’ így válhat látássá ez élő hit: „Én vagyok az út, az igaz­ság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam!’ (Jn 14,1.6) „Megy a pásztor hazafelé a gyöngykapun át. / Juha vagyok: követem a pásztor láb­nyomát. (...)/ Jézus nyomán örök égi fénybe visz az út.” (EÉ 542,3) ■ Garai András

Next

/
Oldalképek
Tartalom