Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-05-08 / 19. szám
Evangélikus Élet élő víz 2011. május 8. » ii LELKÉSZNAPLÓ Dsida Jenő Bukkanó A telefon kitartóan csengett. Már akkor hallottam, amikor a kapun beléptem, ezért futva tettem meg a tizenöt métert a lakásig, majd a készülékbe lihegtem:- Halló! Tessék!- Te vagy, Veronka?- Igen. Elnézést kérek, futottam.- Lábossá Lajos vagyok. Tisztelettel köszöntelek. Férjed otthon van?- Köszöntelek én is, esperes úr! Azonnal hívom. Talán a pincébe ment, mert a pinceajtó tárva van. János jött is már a lépcsőn felfelé.- Siess, Apa! A főnököd keres. Hallva, mit válaszol a főnökének, megértettem, hogy Jánosnak vasárnap ismét helyettesítési szolgálata lesz egy bakonyi anyagyülekezetben és a hozzátartozó szórványokban, sőt hétfőre is maradnia kell, hogy az egyik faluban megtartsa a hittanórákat.- Verukám! Jössz velem?- Megyek, de hogyan kerülök haza?- Hát, nem is tudom, de majd kigondoljuk. A naptár novembert mutatott. Az idő nyirkos volt és barátságtalan, bár a nap erőlködött, hogy vékonyítsa a felhőtakarót. Az időjárás-jelentés esőt nem mondott, de mínusz három-négy fokot igen. Vasárnap korán felkeltünk. Kávét főztem, reggelit készítettem, szendvicset csomagoltam, forró teát öntöttem a termoszba. Közben valami szorongás volt a szívemben.- Janókám! Tudod, hogy szívesen megyek veled, az énekeket is szívesen kísérem, de ma reggelre jól lehűlt a levegő. A vérteskethelyi templom az utolsó szórványfalu, és ott nagyon hideg van. Odafagy a kezem a harmóniumhoz... Aztán onnan valami szárnyvonalon Veszprémig kellene eljutnom, majd Fehérváron át Pestre, és Pestről busszal haza. Mire egy egész napi fagyoskodás után hazaérek, talán Mirelitné leszek...- Igazad van, Verukám! Kihagyjuk ma ezt a közös utat. Nagyon átfáznál. Nem kell kockáztatnunk. Én viszont indulok minél hamarabb.- Először Kisbéren át Bakonyszombathelyre mész?- Igen. Magassy Sándornak el kellett utaznia.- Aztán?- Bakonybánk, Sikátor, majd egy kis kanyarral Vérteskethely. Meglátom, hol kapok fekhelyet egy éjszakára a hétfői hittanórák miatt. De ne aggódj! Ne izgulj. Holnap késő délután várj haza. Énekeket meg majd olyanokat választok, amelyeket mindenki tud. Az Úr őrizetére bízva egymást János elindult. Egyedül maradtam. Istentől erőt, segítséget kértem, hogy legyőzzem a szívemben lévő szorongást. Jó két óra telt el, mikor megcsörrent a telefon. Egy fiatalember izgatott hangját hallottam:- Vera néni! Veronka néni! Kérem, ne tessék megijedni!- Mi történt? Te vagy, Zoli? Sándor fia?- Igen. Baj van!- Mi a baj? Mi történt?- János bácsi Bánknál frontálisan ütközött!- Mii? Micsoda? Hogyan? Mi van vele? Él?- Él. Egy bukkanó előtt nem volt veszélyt jelző tábla, és az úton olaj volt kiömölve. Egy szembejövő autós nekiment, és János bácsi az árokba szaladt.- Orvos van ott? Mentőt hívtatok? Mennyire sérült?- Csak a kocsi lett totálkáros. Ő jól van.- Hála legyen Istennek! - eleredtek a könnyeim. - És rá tud állni a lábára?- Igen.- Hogyan kerülhet haza?- Gondolom vonattal, még ma.- A kocsival mi lesz?- Itt van egy autószerelő vállalkozó. Épp a baleset közelében van a műhelye. Bevontatja. A gyülekezeteket meg végigtelefonálom. Megtörtént. János még aznap, vasárnap este hazaérkezett. Könnyek között szorosan öleltük egymást, örvendve azon, hogy az Úr engedi még, hogy együtt maradva neki szolgáljunk. Megnyugodva, mosolyogva vacsorához ültünk.- Hála az Úrnak, hogy együtt vacsorázhatunk!- Bizony hála! Nem sok híja volt, hogy a mennyei vacsorához kérjek, illetve kaphassak helyet.- Hogy történt? Ki volt a hibás?- Hát igen - nevetett János. - Mert ugye vannak még hibák, elvtársak, és vannak még hibás elvtársak.- Na! Most ne viccelődj!- Az első hiba az volt, hogy nem jelezte tábla a bukkanót, pedig nem kicsi az a hupli. Aztán meg tegnap trágyát hordtak át az úton az egyik oldalán lévő szántóföldről a másik oldalra. Már önmagában ettől csúszós lett az úttest, de a hajnali köd meg az egyik mezőgazdasági gépből kiömlő olaj még rásegített. Elég sok olaj folyt szét. Kicsit távolabb az út másik oldala szárazabb volt. Egy szembejövő autó után egy kisebbfajta, talán házilag barkácsolt utánfutó volt kötve, azon meg csirkeketrecek, ezektől úgy egy-másfél méterrel szélesebb volt az autó. Odapillantottam. A vezető látott engem, és tátott szájjal bámulta, hogyan „korcsolyázok” az olajon. Bámult, de nem húzódott félre, pedig a saját oldalán volt száraz hely. Az út közepe felé, felém helyezkedett... - De miért? - Valószínű, azért, mert ilyet még nem látott, és mutatványnak értékelte... Aztán hirtelen a csirkeketreccel nagy erővel szembecsapta a Trabantot. Megpördült velem az autó, és az árokba zuhantunk. A csirkék szétrebbentek.- Jaj! Ijesztő lehetett!- Az volt, a vezetőülés ugyanis messze repült, az anyósülés meg az árok mélyén talált helyet... ahol jobb volt neki. De Valaki a mennyből figyelt és vigyázott rám. Hamar küldött két embert. Kinyitották az ajtót. Kimásztam, segítettek. Éreztem, hogy nem tört semmim. Megtelt a szívem hálával. Segítettem a csirkéket összeszedni. Aki látta, elámult. Aztán ilyesmit hallottam: „Na de ilyet! Még ő segít annak, aki nekiment?...” De hát az Úr oltalmában történt minden!- Kártérítés nem illet meg?- Kit pereljek? Az önkormányzatot? Veszélyjelző táblát talán nekik kellett volna kitenniök, de a kocsiúttal nem törődtek. Gondolod, hogy az én kárommal majd törődnek?- Más nem csúszott meg?- De igen. Még ott voltam, amikor négy autó csúszott össze. Azok egymásnak fizessenek? Én az Úrra nézek. O őrzött meg. O segít ezután is.- Ez így igaz, Janókám!- De hadd mondjak még valamit. Akik az Úr megváltottjai, azok maguk is legyenek veszélyjelző táblák. Sok-sok ember éli a maga életét, rohan, és nem tudja, hogy veszély leselkedik rá, pedig - ahogy Péter apostol írja - „az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el..!’ Akit figyelmeztethet, megállíthat az én veszélyjelzőtáblaéletem, azt már az Úr keresi! Kegyelmet kínál neki. Bárcsak hiteles eszköze lehetnék az Úrnak az emberek előtt az ő megtérésükre és Isten dicsőségére! A szemünk könnyel, szívünk hálával volt tele, mert szinte tapintható lett az Úr jelenléte, s mellette számba sem jöhetett a jármű értéke. * * * Tapasztalat Ittléted igaz valóság, Uram! Figyelsz, dorgálsz is, s meddig tarthat az? Tudod, sőt mondod: „...majd javunkra lesz!” Aztán megértjük, hogy Atyánkként szeretsz! ■ Klucsik Veronika A gyöngék imája Jó Uram, aki egyként letekintesz bogárra, hegyre, völgyre, virágra, fűre, szétmáló göröngyre, - Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz csak nagyon-nagyon gyönge. Mert pókháló és köd a szív, selyemszőttes az álom, pehelykönnyű és szinte-szinte semmi s én erőtlen kezem még azt sem tudja Hozzádig emelni. De azért vágyaim ne dobáld a sárba, ami az Óceánnak legdrágább, legkönnyesebb gyöngye! Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz csak gyönge, nagyon gyönge. HETI ÚTRAVALÓ Krisztus mondja: „Én vagyok a jó pásztor. Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik” (Jn 10,11.27-28) Húsvét ünnepe után a második héten az Útmutató reggeli és heti igéiben a feltámadott s élő Jézus úgy áll elénk, mint aki jó pásztorként a halálból örök életre vezeti a benne hívőket. „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.” (GyLK 683) „Krisztus meghalt mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,15; LK) Erre csak akkor képesek, ha ő él bennük (lásd Gál 2,20), és bensőleg ismerik Urukat (lásd Mt 11,27). Ám e kölcsönös ismeret és a Fiúban az Atya emberszeretetének meg/felismerése azért lehetséges, mert Jézus kijelenti nekünk saját lénye titkát: „Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem, ahogyan az Atya ismerengem, én is úgy ismerem az Atyát: és én életemet adom a juhokért’.’ (Jn 10,14-15) A pásztorolt gyülekezet létének ez a titka: „Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek telketek pásztorához és gondviselőjéhez!’ (íPt 2,25) Dr. Luther szerint ez így történik: „Elveszett bárány vagy, aki semmiképpen sem tudnál a pásztorhoz visszatalálni. De ő jön, keres és megtalál. Igéjével és szentségeivel visszavisz a nyájhoz. Érted adja életét, s megtart az igaz ösvényen. Szó sincs itt a magad erejéről, jó cselekedetedről, érdemedről.” Isten mindenkor gondoskodik népéről, „hogy ne legyen olyan az Úr közössége, mint a pásztor nélkül való nyáj”. Mózes az utódját, „Józsuét, odaállította Eleázárpap és az egész közösség elé, rátette a kezét, és beiktatta tisztébe” (4MÓZ 27,17.22-23). Krisztus tanúja, a pogányok apostola pedig szívhez szólóan kérleli nem csak a korinthusiakat: „Kérlek tehát titeket: legyetek az én követőim’.’ (íKor 4,16) Főpapi imájában Jézus nemcsak tanítványaiért könyörgött, hanem mindenkori követőiért, „azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem”. így: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok...’’És: „...az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én is őbennük.” (Jn 17,20.24.26) S beteljesül a christianusok által: „...az Úr szeretetével tele van a föld!’ (Zsolt 33,5) A pásztorolt gyülekezet feje, Jézus „»adott« némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul vagy pásztorokul és tanítókul, hogy (...) az egész test (...) épüljön szeretetben!’ (Ef 4,11.16) Ám az Olajfák hegyén még beteljesült a prófécia (lásd Zak 13,7): „Mindnyájan megbotránkoztok bennem ezen az éjszakán, mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai” (Mt 26,31) Jézus a feltámadása előtt bátorította nyáját: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem’.’ így válhat látássá ez élő hit: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam!’ (Jn 14,1.6) „Megy a pásztor hazafelé a gyöngykapun át. / Juha vagyok: követem a pásztor lábnyomát. (...)/ Jézus nyomán örök égi fénybe visz az út.” (EÉ 542,3) ■ Garai András
