Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-05-08 / 19. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2011. május 8. !► 9 Erőt önt a csüggedőkbe Kleopás és névtelen társa, a két emmausi tanítvány jó ismerőseink. Nem csak azért, mert húsvétkor hallani szoktuk a történetüket. Sokkal inkább azért, mert rokonlelkűek vagyunk velük. Magunkra ismerünk bennük. A csüggedők! Két reményt vesztett vándor, telve szomorúsággal, bánattal. Van-e még valami, ami jobban fölkeltené a szimpátiánkat? Hiszen ezek vagyunk mi, mindig újra ilyenek. Nem mindig vagyunk hitetlenek, talán csak ritkán áruló Krisztus-tagadók, még ritkábban harsányan versengők, tülekedők, de sajnos csüggedők minduntalan. Mi tette a két tanítványt csüggeteggé? Elvesztették az ő Urukat! Pedig minden reménységüket őbelé vetették. Nem csekély reménységüket. „Mi abban reménykedtünk - mondják -, hogy őfogja megváltani Izráelt’.’ A messiási ország eljövetelét várták, melyben Jézus a Király. A bűntől való megváltás boldog idejét, melyről annyit jövendöltek a próféták. S mily alaposnak, jogosnak látszott ez a reménységük, hiszen a názáreti Jézus körül hatalmas események történtek. Beszédben és tettekben isteni teljhatalomról tett tanúságot. Az egész nép belé vetette reménységét. De mily szörnyű a csalódásuk: erősebbeknek bizonyultak ellenségei, a főpapok és főemberek. Megfeszítették. S ezzel nincs tovább! Harmadnapja már, hogy a tragédia bekövetkezett. Igen jelentős ez a szó: harmadnapja. Az akkori hiedelem szerint a lélek három napig tartózkodott a meghalt teste kötül. Addig még volt remény a holt feltámadására. Ha ez az idő letelt, akkor végleg megsemmisült az újraéledés résük mögött is ott simul a Jézus iránti tisztelet, szeretet. Nem hitetlenek ők, mint Kajafás, Heródes vagy a nép gonosz vezetői. Jézus sem feddi őket azzal, hogy „ti hitetlenek” csak azt mondja: „Ó, ti balgák!” Balgák, értetlenek, rest szívnek. Persze az is elég súlyos bűn, ha egy tanítvány (!) értetlen és rest szívű. Mi se mentegessük magunkat, ha beleestünk. Szomorú, hogy Jézus iránt való tiszteletünk, szeretetünk mellett is erőt vehet rajtunk a csüggedés, a csalódottság. S minden csalódások közt is a legkeservesebb a Jézus Krisztusban való csalódás érzése. Borzasztó emberekben vagy önmagunkban csalódni, de iszonyúbb Istenben s az ő Fiában csalódni. Hányódni a belé vetett hit és a benne való csalódás partjai közt! Nem érteni Isten cselekvését az életünkben. Föl nem fogni: ha él az Úr, miért nem segít, gyógyít, miért nem ád szabadítást ebből vagy abból? Hogyan bírja az élő Úr elviselni övéinek a bánkódását, vereségét? Vajon nem ő maga felelős-e azért, hogy sokan csalódnak benne, megbotránkoznak, s végül is odahagyják? Ismeretlen előtted ez a lelkiállapot? Dehogy ismeretlen. Ismerjük ezt a gyötrelmet mindnyájan. Ilyenkor fizikailag is elhagy az erőnk, összeroskadunk, a szívünk taplóvá válik, megrestül. Szinte irigyelni lehet ilyenkor a „bizonyosan” hitetleneket, kik hitetlenségükben csupa határozottságot árulnak el. Van-e nagyobb nyomorúság a keresztény ember számára, mint az, amikor a bizonytalanság árkába zuhan? Nem teszike az ilyen órák hiábavalóvá az egész múltat, a Jézussal együtt eltöltött időt? Egy idegen nyelvű mondást mintha valami „akadályozta” volna - olvassuk. Úgy értsük ezt, hogy csak Isten nyithatja meg valakinek a szemét arra, hogy a feltámadott, új testben járó Jézus Krisztust felismerje? De miért nem nyitotta meg mindjárt Isten a szemüket? Közel járhatunk az igazsághoz, ha itt is észbe vesszük: csak a hit szemei láthatják meg Isten útjait, akaratát, dicsőségét. A hit szemei, nem pedig a reményvesztett csüggedésé, csalódásé. Ezért igyekszik Jézus hitre gyújtani őket.„Ó, ti balgák!Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondták a próféták!” Jézus nem mutatja meg magát erőnek erejével, előbb a hitünket ébreszti. S ha az felébredt, akkor menten előkészíttetett annak a lehetősége, hogy újra teljes közelségével és közösségével megajándékozzon minket. Csüggedésünk óráin sohase csodát kérjünk, hanem hitet! Legelőször is hitet. De hogyan támaszt Jézus hitet? Magyarázza az írásokat! Mózestől kezdve a próféták mind azt hirdették, hogy Isten Fiának szenvedésen által kell bemenni az ő dicsőségébe. Miért csüggedtek el, amikor ez a szenvedés bekövetkezett, éppen ez volt az útja dicsőségbe emeltetésének? Lehetetlen, hogy ezek a tanítványok annyira „írástudatlanok” lettek volna, hogy ezekről a prófétai igékről még sohasem hallottak. Csakhogy elfeledték őket a csüggedés idején. Kellett jönnie valakinek, aki élő szóval felelevenítse nekik. Azóta is az írások, a bibliai szövegek az élő szóval való hirdetés, vagyis az igehirdetés révén válnak Istennek hitet támasztó beszédévé. „A hit hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által’.’ (Róm 10,17) Ha hitménye. (Gondoljunk Lázár feltámasztásának történetében arra a nem véletlenül hangoztatott megállapításra, hogy „már négy napja” van a sírban! - Jn 11,17) így keseregnek hát: ma már harmadik napja. Hallották ugyan ők is az asszonyok hozta hírt: nem találták a testét a sírban, és angyalok jelentek meg, hirdetvén, hogy ő él. De nem tudnak hitelt adni e hírnek. Elképzelhetetlen számukra, hogy napok óta nem jelentkezett az Élő megszomorodott tanítványai vigasztalására. Lehetetlen, hogy magára hagyja a bánkódok kicsiny seregét. Nem ilyennek ismerték meg Jézusukat. Ha élne, bizonyosan felkereste volna már őket. Lám, milyen szimpatikus csüggedők ezek az emmausiak. Csüggedéigyekszem híven lefordítani ekképpen: „Senkiben sincs több hit, mint amennyit a hirtelen szükség ínség idején elő tud parancsolni.” Ha ez igaz, akkor ínségünk óráján való csüggedésünk, szomorúságunk elárulja, hogy a kedvezőbb lét óráin való hitünk nem volt igazi hit. Talán mégsem ez a teljes igazság. De akármint van is, a legfontosabb mégiscsak az, hogy Jézus nem hagyja magára a csüggedőket, idején megjelenik, és erőt önt beléjük! Legyen az emmausi tanítványok története is ezért kedves nekünk. Vagyis nem azért, mert mi is nagyon hasonlítunk ahhoz a kettőhöz, hanem azért, amit Jézus tesz velünk! Melléjük szegődik az úton, de nem ismerik fel mindjárt. Látásukat re akarsz jutni csüggeteg bizonytalanságodban, kezedbe kell venned Bibliádat, és keresned kell a Krisztusról szóló tanúságtételt, a róla való beszélgetést, a templomi vagy egyéb igemagyarázást. A Biblia olvasása önmagában rendszerint nem elég. Az pedig bizonyosan elégtelen, ha ki sem nyitod a könyvet. Egy modern teológus kissé merészen, de tanulságosan a bibliaolvasást a táplálkozás szabályaival világította meg. A Bibliát eszerint „enni” kell. Először is: eleget kell belőle ennünk. Aki keveset olvassa, rosszul táplált lesz lelki értelemben. Nem csoda azután, ha a terhek alatt erőtelenül összeroskad. Viszont másodszor: felettébb sokat sem tanácsos enni belőle. Akadhatnak ugyanis bibliaolvasók, akik betéve tudnak minden igét, mindent benyelnek, de éppen ezért semmit sem tartanak meg igazi tartalmából, mert nem rágták meg, nem emésztették meg. Ismerik például a prófétai írásokat is, melyek arról tanúskodnak, hogy a szenvedésen át visz az út a dicsőségbe, az üdvösségbe, mégis, amikor elkövetkezik a szenvedés vagy próbatétel órája saját életükben, egyszerre értetlenekké válnak, taplószívűekké, s képtelenek felfogni a dolgokat. Hogy bibliaolvasásunk tévútra ne kerüljön, feltétlenül szükségünk van az élő szóval hangzó igehirdetésre! A hit hallásból van, az igehirdetés hallgatásából. Nem meggondolandó tény, hogy Jézus nem írt, hanem prédikált? Apostolokat küldött ki hírnöki feladattal. Az úgynevezett Didache, a tizenkét apostol tanítása, mely közvetlenül az újszövetségi iratok után keletkezett, s kevés híján bekerült a kánonba, így ír: „Éjjel és nappal emlékezzél arra, aki szólja neked Isten igéjét; tiszteld őt, mint az Urat, mert ahol az Úrnak igéjét szólják, ott van az Úr.” Papias, a második században élt hierapolisi püspök így vall: „Én nem merítettem annyi áldást könyvekből, mint élő személyek szavaiból’.’ Luther szerint a Biblia kegyelmi eszköz, nem a Deus dixit okmánya, hanem a Deus loquens eszköze. Merésznek látszik, hogy eszköznek nevezi csupán, de azt akarja kifejezni, hogy a most beszélő Isten használja fel az olvasását; nem annak írásban rögzítése, hogy valamikor mit mondott az Úr. Sőt odáig megy el Luther, hogy az írott ige szerepe elsősorban negatív: véd a tévelygésektől. A Krisztus-hit támasztása miatt pozitív feladat elsősorban a szóbeli hirdetésé. S ezt éppen ő mondja, aki reformátori munkájának egyik fő feladatát abban látta, hogy a nép nyelvére lefordítsa a Bibliát, és kézbe adja minden keresztyénnek, a legegyszerűbb híveknek is. Több megbecsüléssel kellene venniük a mai keresztyéneknek nemcsak a Biblia olvasását, hanem az igehirdetés hallgatását is! Más egyéb is fölemelő hangulatot adhat, például a muzsika, de hitet csak az ige adhat! Visszatérve az emmausi történetre: még valamire ügyeljünk. Jézus leült asztalukhoz. Gerjedezett a szívük már az írások magyarázásakor, de még nem nyilatkoztak meg a szemeik. Csak akkor történt meg ez, amikor Jézus megtörte a kenyeret, és nekik adta. Ekkor nyílt meg a szemük, és ismerték fel Jézust. Rögtön emlékeztek az utolsó vacsorára, a kenyérre és a borra, amelyet Jézus kiosztott, és elrendelte az úrvacsora gyakorlását övéinek. Emmausban Jézus a kenyér megtörése után eltűnt a két tanítvány szeme elől. De az úrvacsora vételének gyakorlása kezdettől megmaradt a gyülekezetekben mindenütt. Ha gerjedezik a szívünk az ige hallgatásakor, támadóban a hitünk, miért nem lépünk oda gyakrabban az oltárhoz, hogy részesüljünk az úrvacsora ajándékában? Nem ad mást, mint az ige, de megpecsételi, bizonyossá teszi a kegyelemről hallottakat. Fölállva az oltár lépcsőjéről csüggedőkből olyanok leszünk, mint akik új erőre kaptak. Amint Ézsaiásnál olvassuk: erőnk megújul, és szárnyra kelünk, mint a sasok (Ézs 40,31). ■ Scholz László Forrás: Scholz László: Jézussal egy asztalnál. Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1992. Ára 100 forint. Kinek jut eszébe? „Ha tehát áldozati ajándékodat az oltárra viszed, és ott jut eszedbe, hogy atyádfiának valami panasza van ellened..!’ (Mt 5,23) Izgalmas dolog lenne végigkutatni a koponyáinkat, mielőtt istentiszteletre indulnánk: milyen gondolatok vannak bennünk? Van, akit az izgat, eléri-e még a villamost vagy az autóbuszt. Az utolsó negyedóra talán szorgalmas munkával telik el, hogy mire hazaérünk, minden rendben legyen az ebédhez. Lehet, hogy vendégünk van, s tűkön ülve várjuk, elmegy-e, mire megkondul a harangszó. Talán félretett forintjainkat számoljuk, amelyeket adományként viszünk magunkkal orgonajavításra, templomrenoválásra. Az is lehet, hogy sokat adva külső megjelenésünkre, az a néhány perc a tükör előtt telik el. A ruha, az arcszín és a frizura között bizony nem mindig könnyű összhangot teremteni. Vagy éppen arra gondolunk, most legalább lesz másfél óra nyugalmunk? Vagy arra, milyen lesz papunk legújabb prédikációja? De ki gondol arra, hogy az elmúlt hétnek mennyi vétkét, terhét visszük magunkkal a templompadokba? Kinek jut eszébe, hogy apám, lányom, barátom vagy a munkatársam neheztel rám? Egyáltalán kinek jut eszébe istentisztelet előtt, hogy most az elé az Isten elé állunk, akinek egész életünkkel felelősek vagyunk? Hogy az istentisztelet a bűnvallások és feloldozások órája? Szent fogadások, új elhatározások, új ember születésének áldott ideje? Imádkoztunk-e már egyszer is, hogy nekünk ez legyen? „Menjetek, és tanuljátok meg mit jelent ez: irgalmasságot akarok és nem áldozatot.” (Mt 9,13) ■ CSIZMAZIA SÁNDOR Forrás: Csizmazia Sándor: Lehulló álarcok - A Hegyi beszéd. Második, átdolgozott kiadás. Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 2000. Ára: 400 forint.
