Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)

2011-05-08 / 19. szám

Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2011. május 8. !► 5 Unokatestvérek Az oltszakadáti és a kőbányai evangélikusok testvér-gyülekezeti kapcsolatáról ► Emlékező és előretekintő ün­nepségre voltak hivatalosak az elmúlt hétvégén a kőbányai evangélikusok az erdélyi Olt­­szakadátra. A két gyülekezet közötti testvérkapcsolat immár bő húsz évre tekint vissza, de a lelkészek és gyülekezeti tagok te­le vannak tervekkel. A rendkívül gazdag programon a két gyüle­kezet egykori és mai lelkészei, a falu ortodox pópája és finnorszá­gi magyarbarátok is részt vettek. országban, pedig látjuk, hogy az it­teni emberek milyen keményen dol­goznak.- Amikor először itt járt, meglepe­tést okozott, amit látott? Hanna Laasio jönnöm.- Mit tud Oltszakadátról, az itte­ni magyarok helyzetéről?- Egy lohjai jó barátom férje Er­délyből való, tőle sok mindent hallot­tam. Az interneten mindig olvasok a romániai szituációról, és kőbányai ba­rátaim is sokat mesélnek. Sajnos nem tapasztalunk nagy fejlődést az A testvérem testvére ugyan nem unokatestvérem, mégis ezt a kifeje­zést használta köszöntőjében a finn Hanna Laasio az oltszakadáti temp­lom évszázados falai között. A har­mincezres lohjai gyülekezet egyko­ri felügyelője magyarul üdvözölte az ünnepelni összegyűlteket.- Hány évig is volt felügyelő a ha­talmas lohjai gyülekezetben?- Nagyjából húsz évvel ezelőtt történt, valóban nagy volt a sze­génység. De meglepődnöm nem kel­lett: hiszen mondtam, Afrikában is jártam, meg hát Oroszország a szom­A kőbányai gyülekezet facsemetéje az első világháborús emlékoszlop mellett. Dr. Csepregi Gyula, a kőbányai gyülekezet felügyelője; Sakari Iso Hertua lohjai kór­házlelkész; loan Socaciu ortodox pópa; Kajcsa László, Orbán László, Zelenák József egykori és Hankó Szilamér jelenlegi oltszakadáti lelkész, dr. Fabiny Ta­más püspök, egykori kőbányai és Benkóczy Péter jelenlegi kőbányai lelkész- Sokáig másodfelügyelő voltam, majd huszonnyolc és fél évig szolgál­tam ebben a tisztségben.- Gondolom, a tíz lelkészt és vagy nyolcvan alkalmazottat foglalkoz­tató egyházközség bőven adott felada­tot. S még a kőbányai testvér-gyüle­kezeti kapcsolatnak is fő motorja volt Hanna - és az ma is. Mi mindent csinált ezenkívül?- Négyszer jártam például Afriká­ban. Dolgoztam egy finn misszioná­riussal Etiópiában, templomot és pap­lakot építettem Észak-Tanzániában.- De miért jön egy finn Oltszaka­­dátra?- Kíváncsiságból. Mert a kőbánya­iak annyit meséltek róla. Mert min­dig is vonzódtam a kisebbségekhez, a kisebbségi lét kérdéséhez. Szeretem a kis közösségeket.- Például? Milyen más kis közös­séghez van köze?- Hát, a kőbányai gyülekezet­hez...- És miért utazik harmadszor is a messzi Oltszakadátra? Miért szeret ott lenni?- Nagyon kedves emberek élnek ott, akik ráadásul régi evangélikusok, olyan, sok száz éves tradíciókkal, amelyeket Európa nagyobbik felén nem tapasztalhatunk. És mert min­den alkalommal sok-sok szeretetet kaptunk és vihettünk haza. De min­den alkalommal itt maradt egy darab a szívemből - ezért hát vissza kell szédunk. Számítottunk rá, hogy itt nem egyszerű és nem könnyű az élet. De soha nem ragaszkodtunk ötcsil­lagos hotelhez!- Miért jó a testvér-gyülekezeti kö­zösség?- Mert megtapasztaljuk, hogy mindkét oldalon emberek vannak. Nem a gyülekezetek találkoznak, hanem emberek emberekkel. Boldog vagyok, hogy a kilencvenes évek ele­jén végre megmutathattuk az észtek és a magyarok iránti szeretetünket. És ezek a barátságok azóta is tarta­nak. A magyarokkal vagy negyven csodálatos találkozás emlékét őr­zöm. És segíteni is tudunk, például a kőbányaiak és a szakadátiak közös gyermektáborához adományt is gyűjthettem.-A mostani, jubileumi ünnepség­ből mit értett meg?- Főképpen a szeretetet. Nagy öröm, hogy régi barátokkal talál­koztunk, és újakat is találtunk. Jól­esett, hogy sokat próbálhattam a magyar nyelvet...- Oltszakadát olyan, mint egy sziget, az itt élők nyelve archaikus, né­ha mi sem értjük meg könnyen. Hogy boldogult vele?- Ha lassan mondják, sokat meg­értek, de valóban sok a furcsaság. Ezeket a leveleikben is észreveszem.- Volt-e különleges élménye ezen a hétvégén?- A legnagyobb élmény a találko­zás. De a fotókiállítás is nagyon ér­tékes. Nagyon fontos, hogy ezek a fi­atal művészek olyan dolgokat örökí­tettek meg, amelyek hamarosan va­lószínűleg el fognak tűnni. Boldogok vagyunk, hogy egy ilyen pici egyház­­község meg tudja mutatni nekünk, hogy Isten nélkül nincs élet. Mi va­gyunk sokan, mégis ők adnak nekünk hitet az élethez...- Ezt viszi haza a szívében?- Nagyon friss még az élmény, csak otthon tudom majd feldolgoz­ni. Mindig készítek útinaplót - így könnyebb lesz emlékezni is. Sakari Iso Hertua lelkész úrékkal, akiket elő­ször hívtunk magunkkal Erdélybe, tudjuk, hogy visszajövünk még. Ne­kem a magyarok nagyon drágák. Ez az én szerelmem. ■ ZÁSZKALICZKY ZSUZSANNA Az ünnepségről részletesebben az Útitárs június 19-i számában fogunk beszámolni. Jegyzetlapok (Napló, 2011) Békehullámok a Dunán. Az erőszak elleni fellépésre hívott a nagyszerdai konferencia. Gáncs Péter, a Magyar­­országi Evangélikus Egyház elnök­püspöke köszöntőjében kiemelte, hogy a rohanásban, a gyűlölködés kö­zepette kis lutheránus sziget itt Bu­dapesten a Deák tér. Pihenni lehet, a templom hűs csendjében pedig hall­gatni J. S. Bach mester fenséges or­gonamuzsikáját. Gondolkodni a ben­nünk tovább zengő üzeneteken, eu­rópai vezetők sorain: „A megszülető béke abból származik, amit csak Jé­zus Krisztus adhat nekünk a Szent­lélek ereje által. Ilyen szeretetben aka­runk élni, dönteni és cselekedni.” Este a kétszáz éves gyülekezet templomában - a testvéregyházak képviselőinek szolgálata közben - be­lém villantak Ady Endre ma is érvé­nyes szavai: „A Duna-táj bús villám­hárító, / Fél-emberek, fél-nemze­­tecskék / Számára készült szégyen­kaloda. / Ahol a szárnyakat lenyes­­ték...” így volt, de ilyen lélekemelő ta­lálkozókon szárny nélkül is repülni tudott az ember! Pillantásokból is ér­tettük egymást. Talán József Attilát is meghallotta, aki ott volt: „.. .s ren­dezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.” * * * Tavaszi ablak. Már megint a titkos csoda. Kinézek, és látom, csupa vi­rág a kert. A barack- és cseresznye­faágak roskadoznak; apró, tömör vi­ráglabdák sűrű sorokban. Megszám­lálhatatlan remekmű. De mikor tör­tént? Tegnap? Éjszaka a hold beszór­ta ezüsttel? Nem tudni. Ismét észre­vétlenül újult meg a természet. A ha­lottnak hitt, kiszáradt diófa is új hajtásokat növesztett, nem adja föl. Némán mondják: „Élni! Élni tovább!” * * * Hubay Miklós: Naplójegyzetek. Túl a kilencvenedik évén még min­dig ír, töpreng és dolgozik jeles drá­maírónk. Régi nagyokat idéz ámulat­tal, fiatalokat őszinte dicsérettel. Persze kortársait is a végén. Milyen szeretettel hódol Kálnoky nagy köl­tőtársa, Weöres Sándor előtt. „Érde­­mes-e nekem írnom, kérdezem ma­gamtól, ha ilyen csodás költemé­nyek vannak a világon?” Az utóbbi évtizedek kultúrpolitikájában elhall­gatott költő földig hajol az örökre tisztelt barát előtt. Olyan egyszerű és szép gesztussal, mint egykor Ady, Ba­bits, Kosztolányi előtt a dunántúli kis faluból, Csöngéről érkezett Weöres Sándor. „Bár a homokban lábnyomuk lehetnék” - fejezi be versét, példát mutatva az utána következőknek, akik bizony klasszikusaink legtöbb­jét igencsak elmarasztalják. * * # Április. Gyönyörű, bolondos és sze­szélyes hónap. Az ég fénnyel és ho­mállyal változó, tele viharos széllel, napsütéssel és nyugtalan hullámok­kal. Mondják, akik ebben a hónapban születtek, mint József Attila, nyugta­lanok és szerencsétlenek. Az áprili­si változékony ég földereng, egyre lángolóbb a zöld. A piros retek, a zsenge hagyma, a friss saláta évada ez, ropogós kenyérrel gyerekkorom finom csemegéje volt. Csupa titok a természet, a megújulás csodája, Krisztus föltámadása! Valami készü­lődik, egyre több csillag gyűl ki, és egyre fényesebbek. * * * Pető Intézet. Régi barátomat várom az áprilisi tavaszban. És újból szívszo­rító képeket látok. Sovány, szakállas férfi nagybeteg, béna gyermekét ci­peli haza. Két karjában a tíz-tizenkét éves csontsovány fiúcska, vállán ne­héz táska, így botorkál le a buszmeg­állóhoz. Az apa küszködve, zihálva, nagy türelemmel öleli pálcakezű fi­át, néha leteszi egy pillanatra, új erőt gyűjt, és megy tovább. Milyen kevés szó esik róluk, sehol nem em­lítik ezeket a keresztet hordozó csa­ládokat. Pedig ha van igazi emberi nagyság, akkor ez az: a világ megve­tése és közönye között a szeretet fé­nyébe emelik tragikus életüket. # * * Budapesti könyvfesztivál. Az idén is gazdag program várta a Millená­rison az irodalom barátait. Számos hazai, határon túli és külföldi kiadó képviseltette magát. Pavilonnal sze­repelt Kína, Japán, Szaúd-Arábia, és itt volt valamennyi európai uniós tagállam is. A legfiatalabb olvasókat színes könyvek, gazdag programok várták. Ismét megrendezték az első­könyvesek fesztiválját. Szóval, aki bírta pénztárcával és lábbal, egy per­cig sem unatkozott. Ebben az évben az egyik díszvendég és a Budapest Nagydíj kitüntetettje Per Olov En­­quist, a Nobel-díj-esélyes svéd író lett. Végre egy mindenkinek tetsző válasz­tás: egy nagy, gazdag nyelvezetű író kapta az elismerést. Volt egy másik is. Nem a fényben, nem a hangos rek­lámok középpontjában, csak oldalt, egy pavilon szélén: Böjté atya ajánlot­ta új, Iránytű a végtelenhez című kötetét. A legtöbb író aranyhegyű csodatollal dedikálta könyvét - az er­délyi árva gyerekek megmentője egyszerű kölcsöntollal írta szívmeleg szavait a türelmesen váró százaknak. * * * Tavaszi pakolás. Nemcsak takaríta­ni kell, de olykor rendezkedni is. Sze­lektálni és töprengeni. Lassan elron­­gyolódnak a régi holmik: kedves cipő­im, még anyámtól kapott ingem, es­küvői ruhám. Elkopnak az erős székek, az asztal. Minden. Lassan elkopik az ember is: itt fáj, ott hasogat, a térde ro­pog, a háta szaggat hajnal felé. Kívül­ről észrevétlenül romos házak le­szünk, de ha tudunk tisztán élni, megőrizhetjük a lélek fiatalságát. * * * Hirtelen nyár. Néhány napja vá­ratlan forróság, éles fénnyel szikrá­zó nyár. Pedig alig hogy elhagytuk áp­rilis közepét. Hallgatva az előrejelzé­seket, a jövő hét végén újra hideg vo­nul át az öreg Európán. Éjjelre lesz olyan országrész, ahol tizenöt foknyit zuhan a hőmérséklet. A budai hegyek közelében járok mindennap, a lom­bokon átderengő lángokkal szikrázó erdőben. Ezek az évszázad új, külö­nös, komor színei, amelyeket majd meg kell tanulnunk, és valahogy ki­bírnunk zörgő szívvel is, a villámló gyűlölettel együtt. ■ Fenyvesi Félix Lajos

Next

/
Oldalképek
Tartalom