Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-05-01 / 18. szám
8 -m 2011. május í. PANORÁMA Evangélikus Élet MÁJUS ELSŐ V A S Á R N Aprily Lajos: Kalács, keddi kalács Már szombat este megsütötte anyám. És reggel már adott. Az aranya besugarazta a harangos vasárnapot. Vasárnap estig nem fogyott el, fénye áthullt az ünnepen. Még hétfőn is jutott belőle. És kedden is. De csak nekem. Ma sem tudom, hol rejtegette, melyik fiókból jött elő, de olyan áldott volt az íze, olyan hétköznap-szentelő. Az asztalkendőből kibukkant szép sárga fénnyel: Itt vagyok. Nagy árnyékok, fekete gondok, még várjatok, maradjatok. Igénytelen polgár-kalács volt, olyan egyszerű, mint falum. És mégis úgy megnőtt azóta, mint úrvacsora-szimbolum. Száguldó évek távolából megérzem néha jószagát: a tűzhely tájáról elindul s betölt szivet, betölt szobát. mK/ímCr-Ky " v*.. ■ A" .V Lelki kenyér ínség-időkben, verőfényes vigasztalás... Pedig tudóm: a keze föld már. És nincsen több keddi kalács.-f-*mV‘t-iár • SJ ' •JA ■ - Jjfet ** •> -- A • •. . v-í . . - ; . . •* ■ - .. ■ s-* - . • .... .. • - ' ■ .... -/ • • - -U-sen több keddi kalács. ■ ... ••• ;; ;-;v ' .* : • -. .V , » Engedje meg a tisztelt Olvasó, hogy az alábbi interjúhoz kivételesen magyarázatot fűzzek. Március végén Észak-írországban, a Corrymeela nevű keresztény közösségben jártam, ott találkoztam Caroline-nal. Története mélyen megrendített és elgondolkodtatott. S hogy ebből az Evangélikus Élet számára interjú készült, amögött többek között az a kérdés is meghúzódott: vajon mit tett volna Ön, kedves Olvasó, ennek az édesanyának a helyében? Távol álljon tőlem, hogy a fiú esetét követendő példaként állítsam be - miként Caroline és a férje ugyancsak nagyon is tudatában vannak: nem természetes és Istentől rendelt az a szituáció, amelybe a családjuk került. E próbatétel során szülőként nagyon sok hitpróbáló harcot kellett megvívniuk a gyermekükkel és gyermekükért. Ők végül az elfogadás mellett döntöttek, a többit pedig az Úristen bűnbocsátó kegyelmére bízták... „Két választásom volt: vagy elfogadom a lányom, vagy nem” Beszélgetés egy transznemű édesanyjával ^ Anyák napja nem csak arra alkalom, hogy a gyermekek köszönetét mondjanak édesanyjuknak - ilyenkor bizonyára sok szülő is átgondolja gyermeke eddigi sorsát, számba veszi, mennyiben teljesíti be saját reményeit, elvárásait. Azt a furcsa helyzetet, amelyben az északír Caroline van, nem sokan mondhatják magukénak: 1971-ben született egy Richard nevű fia, most pedig van helyette egy Rachel nevű lánya.- Amikor először találkoztunk, kedves, mosolygós hölgy állt előttem - biztos vagyok benne, ha néhány évve/ ezelőtt látom önt, egy más Caroline-nal találkoztam volna...- Ez igaz. Nagyon nehéz időszakon van túl az egész családom - hozzáteszem, valamennyien nagyon sokat tanultunk ez idő alatt a legnehezebb mégis a fiamnak volt, akiből nő lett.- Elmesélné, hogy történt?- Richard huszonegy éves koráig nem mondta el nekünk, hogy transznemű, pedig ötéves kora óta tudta, hogy ő valójában belül lánynak érzi magát. Soha nem beszélt addig erről, mindig is nagyon csendes, nyugodt gyerek volt. Sőt lehet, hogy túlságosan is - ahogy kamaszodni kezdett, eléggé depressziós és magába forduló lett. Azon a bizonyos estén azt is bevallotta, hogy amikor nem voltam otthon, nemegyszer felvette a ruháimat, és abban sétált a lakásban, csak hogy kipróbálja, milyen érzés ez. Semmit nem szeretne jobban - mondta -, mint a műtétet, hogy külsőleg is úgy nézzen ki, ahogy belülről érez. Amikor megkérdeztem Richardot, hogyan hívná magát, azt felelte, Rachelnek. Korábban járt a körzeti orvosnál is, aki azt ajánlotta, forduljon pszichiáterhez. Itt megállapították, Richard valóban transznemű, és elmagyarázták, hogy ez mit jelent, illetve hogy mi szükségeltetik a műtéthez.- Gondolom, az orvosi diagnózis újabb sokként érte önt és a férjét.- A férjemet talán jobban, mint engem, bár számomra sem volt könnyű. Ő úgy élte meg, hogy ez nem lehet a valóság, az egészet csak képzeli a fiunk. Én komolyan hittem abban, ha imádkozom Istenhez, minden rendbe jön. így egy éven keresztül minden áldott nap, akár egy mantrát imádkoztam: „Kérlek, Istenem, vedd ki ezeket a gondolatokat Richard fejéből!”- Mesélt erről valakinek?- Dehogy, még a szüleimnek sem! Sokáig senkinek. Egyrészt túl fájó pont volt, másrészt túlságosan szégyelltem magam, de leginkább abban reménykedtünk, hogy Richard meggondolja magát, és eláll a műtéttől.- De nem ez történt.- Nem. Mivel van még egy fiunk és egy lányunk, megkönnyebbültünk, amikor Richard úgy döntött, elköltözik otthonról. Tudtuk, hogy nagyon egyedül érzi magát. Minden hétvégén eljött hozzánk, de soha nem beszélt arról, hogy a környékbeli fiatalok mennyit gúnyolták. Várták, hogy hazajöjjön a munkából, aztán válogatott káromkodások közepette mindenfélével megdobálták. Amikor beért a lakásba, még a villanyt se merte felkapcsolni, az utcai ablaknál pedig négykézláb közlekedett, hogy ne vegyék őt észre kívülről. Van egy Angliában élő barátnőm, akit végül felhívtam, és mindent elmondtam neki. Sokat imádkozott értünk. Egy nap felhívott, és azt kérdezte: „Te, Caroline, nem lehet, hogy nem jól imádkozunk? Ahelyett, hogy azt kérjük, Isten vegye el mindezt, nem azért kellene inkább imádkoznunk, hogy adjon erőt elfogadni?” Ezen nagyon elgondolkodtam.- Kért valakitől a saját maga számára valamilyen szakmai segítséget?- Természetesen nekem is javasoltak pszichiáteri segítséget, illetve ettől a barátnőmtől három, ezzel a témával foglalkozó szervezet elérhetőségét is megkaptam. A legmesszebb levőt választottam, Amerikába utaztam. Itt kezembe adták a havonta megjelenő hírlevelüket is, amelyben az egyik cikk transznemű férfiakról szólt. Nősek voltak, gyerekeket neveltek, de kettős életük volt. Éjszaka, mialatt mindenki békésen aludt a házban, titokban a feleségük ruháiba bújtak, hogy egy kicsit nőnek érezhessék magukat. Nemegyszer még az utcára is kimentek, hogy sétáljanak egyet ezekben a ruhákban. Én nem akartam ilyen boldogtalan életet a gyermekemnek...- Biztos vagyok benne, hogy többször is beszélgettek arról a változásról, amely előtt Richard állt.- Ó, persze. Nagyon-nagyon sokszor, és azt is őszintén bevallom, nem mindig a legmegértőbb hangon zajlott mindez, nagyon sok könnyel járt... Tudtam, hogy ha meglesz az operáció, akkor már nincs visszaút, és hogy lehetséges: ez az áldozat azzal is jár, hogy Rachelnek soha nem lesz társa. Megkérdeztem tőle, hogy megér-e ez ennyit. Azt felelte, hogy akár egyedül is eltölti az élete hátralevő részét, ha ez az ára annak, hogy az ő valódi énje szerint élhessen. Egy idő után számunkra már az is sokkal könnyebb lett volna, ha „csak” homoszexuális...- A munkahelyén hogy fogadták, amikor Richardból Rachel lett?- Az idő tájt egy tájépítő cégnél dolgozott. Mivel mindenki — a nők és a férfiak egyaránt - nadrágot hordott, nem volt feltűnő a változás. Úgy értem, nem kellett öltöny-nyakkendőből kosztümre váltania. A kollégái, hála Istennek, nagyon rendesek voltak, nem gúnyolták vagy piszkálták. Az más kérdés, hogy mit gondoltak vagy mit mondtak a háta mögött - a szemébe viszont semmit. Ez nagy segítséget jelentett, hiszen az élete úgyis elég nehéz volt. A hormontabletták miatt azonban veszített az izmaiból, kezdett nőiesedni, és már nem tudott olyan nehéz fizikai munkát végezni, mint előtte. Ezért könnyebb munkát kellett keresnie. Sajnos az új munkahelyén az egyik férfi kollégája mindent elkövetett, hogy megkeserítse az életét. Nem is bírta ott sokáig.- Ekkor még mindig egyedül lakott?- Nem élt senkivel, bár hihetetlenül szeretett volna találni egy lelki társat. Még a műtét után is, amikor elérte azt, amire mindennél jobban vágyott, nagyon magányos volt, és újra antidepresszánsokat kezdett el szedni. Többszöri kudarc után egy nap azt ajánlottam neki, hogy próbáljon meg egy transznemű társat találni magának, hisz azok ugyanolyan lélekkel bírnak, mint ő. Megfogadta a tanácsomat, és az interneten megismerkedett egy Amerikában élő transzneművel. Egy darabig a világhálón keresztül tartották a kapcsolatot, majd 2010 januárjában kiutazott pár hétre, hogy személyesen találkozzanak. Mielőtt hazajött volna, össze is házasodtak.- Hogy volt ez lehetséges?- Rachel az operáció után új papírokat kapott. A - most már - házastársának még a „férfi” igazolványai vannak, úgyhogy ez megkönnyítette a házasságkötést. Az esküvő után haza kellett jönnie, mert nem volt vízuma, hogy tovább kint maradhasson. Tavaly nyáron a társa utazott ide, így személyesen is megismerkedhettünk. Nagyon hálás vagyok a lelkészünknek, hogy eljött, és megáldotta őket. Nagyon sokat jelentett ez mindnyájunknak. Október óta Rachel is az Egyesült Államokban él.- Mindezek után Caroline mint édesanya hogy érzi magát?- Nagyon hosszú út áll mögöttünk. Az elején két választásom volt: vagy elfogadom a lányomat, vagy nem. Ha azt választottam volna, hogy nem vagyok rá kíváncsi többet, akkor lehet, hogy soha nem tudom meg, milyen lett, mi van vele, él-e egyáltalán. Abban is biztos vagyok, hogy a támogatásunk nélkül sokkal nehezebb lett volna az élete. Nagyon sokat tanultam magamról is. Szégyenkezve gondolok vissza az első reakcióimra és arra, hogyan viselkedtem, amikor őszintén elmondta az érzéseit, vágyait. Fontosabbnak tartottam mások véleményét, mint a saját gyerekem életét. ■ Boda Zsuzsa
