Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-04-17 / 16. szám
Evangélikus Élet élő víz 2011. április 17. » 7 NAGYPÉNTEK - ZSID 9,24-28 Keresztáldozattól az üdvösségünkig Nagypénteken emlékezni kell. De nem akárhogyan. Krisztus keresztjét megalázó hitetlenség lenne a fásult, érdektelen, közömbös emberi emlékezet. Hitbeli deficit és súlyos vétek lenne nagyhéten, illetve nagypénteken a passióolvasás vagy a passió-előadás kihagyása a gyülekezeti életből. Súlyos egyéni mulasztás lenne ebből kimaradni: a hit öngyilkossága! A nagypéntek kihagyása - durva, de vállalt állításom szerint - majdnem feleslegessé tenné húsvétkor az évente egyszeri templombamenetelt, mert az így nem lenne más, mint valamiféle tavaszünnepi hangulat ünneplőruhában, de a lényeg éppen úgy elveszne, mint a fürdővíz és a gyermek együttes kiöntése esetén. Az elénk adott ige négyrétegű lelki eledelt nyújt számunkra. Az első réteg: Megrendült ünnepi hangulatban kell felidézni az evangéliumi beszámolók rögzítette passiótörténetet. A letartóztatást, kihallgatást, megalázást, töviskoronát, kínzást, a Kálváriát, a keresztet, szegeket, dárdát. Felidézzük az emberi brutalitást, a szentségtelen szavakat, a gusztustalan köpködést, a káromlást. Láthatjuk az összeeső Jézust. Hallhatjuk hét híres szavát a kereszten. S a történet súlyosságát az is érzékelteti, ahogyan az evangéliumok mindezt elénk tálalják, szerkezeti beosztásukkal érzékeltetve a történtek fontosságát. Ha felidézzük egyegy evangélium fejezeteinek számát, és rácsodálkozunk arra a Szentlélek által vezetett szerkesztési misztériumra, hogy hány fejezet foglalkozik akármelyik evangéliumon belül a passiótörténettel, meglepő felfedezést teszünk. Az evangéliumok óriási fi-Három évvel ezelőtt is én kaptam meg a feladatot, hogy nagyszombat igéjét „kibontsam” a testvérek között. Tenném ezt évről évre, hiszen lassan, de megértettem én is ennek az ünnepnek fontos üzenetét. Ma már értetlenül állok, hogy miért nincs Budapesten és sok más helyen nagyszombati istentisztelet, nem értem, miért „írták le” ezt az ünnepet. Nagyhét minden napja fontos és áldást hozó. 2008-ban így fejeztem be a cikket: „Liturgikus könyvünk a mai ünnep mottójaként ezt írja: Isten számára mindenki él. Ez a mi reménységünk. Ezt halljuk meg nagyszombat csendjében.” Ma innen folytatom. Nagyszombat valóban a csend napja. Ez nem a sír csendje, hanem az ünnepé. Nagypéntek gyászünnepén hangzik a sírás, bár Urunk fordít egyet a mi félreértett gyászmagatartásunkon. Az őt siratókat szólítja meg: „...ne engem sirassatok, hanem magatokat..” (Lk 23,28) „Ember, sirasd nagy vétkedet...” - énekeljük (GyLK 812). Húsvét az új élet ünnepe: nem tarthatta fogságban a halál, Jézus feltámadt. Igazi örömnap. Krisztus él! Meghalt a halál, megnyílt az út az életbe. A gyászünnep és az örömünnep között nagy csend van, nagyszombat csendje, amelyben halk, de biztos hangon megszólal a reménység evangéliuma. Meg vagyok győződve, hogy semmi el nem választ az Isten szeretetétől! Igaz volt ez Jézusra, a nagypénteken kereszten kivégzett názáreti Mesterre éppen úgy, mint ránk, emberekre, egykor éltekre és ma élőkre. Az örök Ige testté lett. Isten emgyelmet fordítanak Jézus passiójára. Érdemes megszámolni, hány fejezetet olvashatunk Jézus többéves földi működéséről, és mennyit a passió egyetlenegy hetéről. Nekünk is figyelmeztetés ez! Régi tétel - és nem eléggé megszívlelt -, hogy nagypéntek nélkül nincsen húsvéti feltámadás. Ahol a gyülekezetek lelki életéből elsikkasztják a nagypéntek történetét, ott aligha ragyog fel a feltámadás ünnepének evangéliumi távlata, azaz a győzelem a halál felett és a bűnbocsánat. Az evangéliumok mellett Pál apostolnál is a megfeszített Krisztus volt a hitbeli középpont, amikor a Korinthusiaknak írt első levele elején kristálytiszta világossággal ezt írta: „Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről’.’ (lKor 2,2) S valóban nem egy kereszt alakú ereklyére emlékezünk, amelyet az ókorban a legborzalmasabb kivégzőeszközök egyikének tartottak, hanem a Megfeszítettre! A korpusz (a Krisztus testére emlékeztető forma) nélküli kereszt kevés, mert a Megfeszítettre emlékezünk a nagypénteki templomban. Jézus nem a keresztről ment a mennybe. A sír lett üres! Ez az emlékezés idézi fel a történet első rétegét. Megtörtént! Nekünk arra kell emlékeznünk, hogy elvégeztetett! Ahogy maga a Megfeszített mondja ki fájdalmában a kereszten függve, hogy „elvégeztetett”: „Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: »Elvégeztetett!« És fejét lehajtva kilehelte lelkét’.’ (Jn 19,30) Az események ünnepélyes felidézése után ezzel már érintjük a történet második és harmadik rétegét, bérré lett. A Fiút egy világ választotta el az Atyától. A gazdag Isten Fia szegénnyé lett. A gazdagokat a szegényektől egy világ választja el. A mindenek Urát, Istenét egy világ választja el a nincstelen, hajléktalan mindenki szolgájától, Fiától, Jézustól. A mindenható Atya Fia, Jézus törékeny, megkötözött kezű, leszögezett lábú, minden lehetőségtől megfosztott ember lett. A nagy hatalmúakat és a cselekvésképteleneket egy világ választja el. S amikor a világ minden gonoszsága a csúcspontjára ér, és Isten Fia érzi, hogy egy világ választja el az Atyától - „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” -, akkor sem szűnik meg a szeretet áradása. Még ez a világokat elválasztó távolság sem szakíthat el Isten szeretetétől. „Az Atya szereti a Fiút..!’ (Jn 3,35) Nincs semmi és senki, ami és aki elválaszthatta volna a Fiút Isten szeretetétől. Sem a virágvasárnapi ünneplés magassága, sem a kínok mélysége, sem a húsba vágó fájdalom jelene, sem az egyre sötétedő jövő, sem a királyi vagy helytartói hatalom, sem élet, sem halál nem választotta el Isten szeretetétől. Sem halál - hangzik a nagyszombaton különösen is aláhúzandó szó. A sír mélyén élettelenül fekvő Jézus sem szakadt el Isten szeretetétől. A poklok mélyét megjáró Jézus (lásd íPt 3,19 és az Apostoli hitvallás ) sem esett ki az Isten szeretetéből. A mennyei AZ ÜNNEP IGÉJE vagyis azt, hogyan és miért történt ez a fájdalmas eseménysor. A perikópa által elénk adott igeszakasz ezen a nagypénteken a krisztusi mint főpapi áldozatbemutatás titokzatosságába igyekszik bevezetni bennünket, bár ehhez elengedhetetlenül szükséges az Ótestamentum minimális ismerete. A Zsidókhoz írt levél - és ez a kijelölt igeszakasz is - az ószövetségi áldozatbemutatás példázata segítségével érzékelteti a jézusi áldozat igazi lelkiségét. Különleges esemény volt az, amikor az ószövetségi főpap bement a mindenki elől elzárt szentélybe (a szentek szentjébe) esztendőnként egyszer (az engesztelés napján) elvégezni az engesztelő áldozatot. Ezt a különleges példázatot alkalmazza a levél Jézus Krisztus golgotái keresztáldozatára. Csak Jézus Krisztus sokkal több. Mert ebben az esetben nem a Koponyák hegyét (avagy jeruzsálemi szemétdombot) kell látnunk. Azt a fizikai szemünk láthatja. A Lélek áldotta lelki szemeink előtt lehet világossá az a csoda, hogy Jézus a mennyei szentélybe ment be az örök és egyetlen engesztelő áldozatot a népért (értünk) bemutatni. Jézus az igazi Főpap. Az ószövetségi főpapnak biztosították a hibátlan bárányt az áldozathoz, és ügyesen kellett bánnia az éles késekkel, nehogy megsebezze magát. Jézus pedig önmagát áldozza fel. Az ószövetségi főpap a levágott jószág vérét Atya újjáteremtő szeretete nyúlt le érte az emberi élet legmélyébe, sőt a halál mélyébe, hogy húsvét hajnalán a Fiú kilépjen a sírból, és megmutassa az utat tovább: a halálból az életbe. Mert „erős a szeretet, mint a halál” (Énekek 8,6), a szeretet erősebb a halálnál (húsvét). Senki és semmi nem szakíthat el... Igaz ez ránk, halandókra, véges életű emberekre. Pedig minden erejével erre törekedve próbálkozik a gonosz. Az „almafánál” kígyó formájában, az élet magasan ívelő pillanataiban az önteltséggel, büszkeséggel, hamis megelégedettséggel, az élet mélységeiben a keserűséggel, a kilátástalansággal, emberek közelében a látszathatalommal, a pénz hatalmával, ha hatalom van a kezünkben, a hízelgők által, a hétköznapokban az élet gondjaival és örömeivel. Megpróbál elszakítani az Isten szeretetétől. S mivel ő az erősebb, mi vagyunk a gyengébbek, pusztító munkája „eredménnyel jár” s mi újra meg újra elesünk. De a bukott angyal sem választhat el minket Isten szeretetétől, mert - Luther szavaival élve - még az ördög is az Isten ördöge. Néha úgy jelenik meg, hogy nem enged elszakadnunk a múltunktól, pedig annak minden terhét letehetnénk Isten elé. Olykor úgy, hogy magasságokban járunk, és ilyenkor elhiteti velünk, hogy megállunk a saját lábunkon, nincs is szükségünk a mennyei Atyára. Máskor úgy, hogy használta, Jézus a saját vérét adta. Jézus önmagát áldozta fel. így mutatta be az áldozatot. Jézus a mennyei Főpap. S ő az áldozati bárány is. Isten Báránya. A Zsidókhoz írt levél így érzékelteti számunkra a szenvedéstörténet második rétegét. De itt következik a harmadik réteg. Ezt halálunk és az utolsó ítélet ténye képezi. Furcsa az ember, hogy nem érti meg az élet múlandóságát: földi lakását is „öröklakásnak” nevezi, így próbálja önmagát becsapni. Mondogatja, hogy meghalunk, de közben mindig másra, szomszédra, ellenségre gondol. Itt azonban az ige újra figyelmeztet bennünket: „...elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik..!’ (9,27). De Krisztus is egyszer (!) és végérvényesen mutatta be értünk az áldozatot, „hogy sokak bűnét elvegye”. Az ószövetségi főpap helyett sokkal nagyobb főpapunk van, és az ószövetségi áldozati bárány helyett sokkal értékesebb Bárányunk van, mert mind a kettő egyszerre a názáreti Jézus, aki Isten Fiaként tette ezt értünk. S nagypénteken a negyedik rétege ennek a szent történetnek az életünk tökéletes beteljesedése a Főpap és áldozati Bárány által: az üdvösségünk! Egyáltalán nem tilos, sőt ajánlatos figyelmünket erre a szent kilátásra irányítani nagypéntek napján. Nem önzésről van szó, amikor ezt felfedezzük, hanem hálaadásról. De ehhez kell: 1) az események részletes felidézése (passióolvasás); 2) szükséges a hogyannak (fájdalmas voltának) és 3) a miértnek (ószövetségi példázat szerinti) megértése és a 4) a végső értelme az eseménynek: a mi üdvösségünk! ■ Ribár János AZ ÜNNEP IGÉJE életünk mélységeiben súgja fülünkbe, hogy lám, az Isten is elhagyott. Néha úgy, hogy emberi(nek látszó) hatalmakkal mutatja úgy, mintha lehetetlen lenne istenes életet élni. Néha a jövő kérdőjeleivel, bizonytalanságaival vagy éppen sötét kilátástalanságával vág fejbe, hogy elveszítsük reményünket, s ne figyeljünk a történelem Urára és célba juttatójára. Mi hisszük és valljuk tapasztalatunk s az előttünk járók tanúságtétele, de mindenekelőtt az evangélium kijelentése nyomán, hogy: senki és semmi nem szakíthat el Isten szeretetétől. „...amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban" - zárja az apostol a „nagyszombati evangéliumot”. Nem tűnt el nagypéntek keresztjén az „Elvégeztetett!” elhangzásakor, és végképp nem tűnt el a nagyszombati sírban. Ellenkezőleg: megjelent, méghozzá éppen Jézus Krisztusban. Éppen a keresztben. Ez a sír - bármilyen valóságos is - amit mutat, csak a látszat. Nem a végállomás, ez csak az átszállóhely. A megnyugvás az új kezdet előtt. Krisztus sírja prédikál nekünk, sírba készülő, előbb-utóbb sírba szálló embereknek. Nagypéntek eseménye és húsvét reménysége miatt a földi vándorúton elfáradt és a sírban „megpihent” embernek a hit bizonyossága erről szól: senki és semmi, még a sír sem szakíthat el! ■ Hafenscher Károly (ifj.) NAGYHETI ÚTRAVALÓ „Ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne!’ (Jn 3,14-15) Böjt hatodik hetében, nagyhéten az Útmutató reggeli és ünnepi igéi Jézus Urunk passiójának főbb eseményeit tárják elénk, hogy az ősi érckígyó ragyogása is a véres keresztfa rejtetten tündöklő titkát tegye nyilvánvalóvá mindeneknek. „Az Emberfia azért jött, hogy szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,45; LK) Virágvasárnap bevonult Jeruzsálembe az alázatos Király, hogy vállalja a kereszthalált, s magára vegye a világ bűneit. „Nefélj, Sión leánya, íme, királyod jön, szamárcsikón ülve’.’ (Jn 12,15) „Hozsánna Dávid Fiának! Örökre áldott, ki eljött az Úr nevében, Izráel Királya, Hozsánna a magasságban!” (GyLK 751) „íme, a te Királyod; egyetlen fegyvere van, mellyel uralkodik, de csak keveseken; s ez a szent evangélium. Ezzel adja Szentleikét a szívekbe, bocsátja meg a bűnt, és ajándékozza az örök élet reménységét.” (Luther) Pál egy őskeresztény himnuszba rejtett hitvallást idéz: „.. .minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére’.’ (Fii 2,11) Megváltásunk egyedül Isten műve, s ő „abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk” (Róm 5,8). Jób számára is egyedül Isten a megoldás, aki kétszer szólt hozzá a viharból. „Csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért (...) bűnbánatot tartok porban és hamuban’.’ (Jób 42,5-6) Az Úr megtartja övéit az ítéletkor: „Eredj, népem! Rejtőzz el egy rövid pillanatra, míg elmúlik az Úr haragja.” (Ézs 26,20) „Emlékezetessé tette csodáit, kegyelmes és irgalmas az Úr!’ (Zsolt 111,4) Nagycsütörtök este az úrvacsora, az új szövetség szerzőjére emlékeztet: Megyétek, egyétek, ez az én testem”, és: „Epohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre’.’ (lKor 11,24.25) A lábmosás a Mester példaadó tette volt, „hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek” (Jn 13,15). A Fiú új parancsolata (lásd Jn 13,34) az Atya örökkévaló szeretetére emlékeztet, amely nagypénteken lett nyilvánvalóvá: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen’.’ (Jn 3,16) Az aranyevangélium felragyogása teszi tündöklővé a keresztfa titkát: „íme, az Isten Báránya, aki elveszi a vüág bűnét!” (Jn 1,29; LK) Hogyan történt? Amikor a jeruzsálemi templomban közel kétezer éve, Niszán hónap 14-én, délután 3 órakor levágták a páskabárányt, ugyanekkor Isten a Golgotán ünnepelt: „Ott megfeszítették őt (...) Pilátus feliratot is készíttetett (...): A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA!’jézus így szólt: „Elvégeztetett!” (Jn 19,18.19.30), és átadta lelkét Atyjának, „hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” (2l<or 5,21). Nagyszombaton is „jusson hozzád kiáltásom” (Zsolt 102,2), mert „te perelted, Uram, peremet, és megváltottad életemet” (JSk 3,58). „A sír éjétől nem félek, / Mert, Uram, benned hiszek...” (EÉ 206,8) ■ Garai András NAGYSZOMBAT - RÓM 8,38-39 Semmi nem szakíthat el!
