Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-04-17 / 16. szám
2 4t 2011. április 17. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Mindenható Úristen! Áldunk téged az örömért, különös ajándékodért! A tavaszi napfény melegében, a földből előbújó virágokban, a bimbót nyitó bokrokban és fákban reménységgel ajándékozol meg bennünket! Te vagy az, aki létrehoztad és fenn is tartod mindezt! Áldunk téged a lelkesedésért, frissítő erődért! Az ujjongó tömeg tagjaivá válva kiáltunk feléd! Te beteljesíted ígéreteidet, hiszen közénk jössz, és emberként ismerhetünk meg téged. Nemcsak egykor, a történelem homályába veszve tetted, hanem ma is, közöttünk is kinyilatkoztatod magad, észrevehetjük nyomaidat. Áldunk téged a békességért, türelmet adó bölcsességedért! Válság és felfordulás közepette te vagy az, aki meg tudsz tartani minket! Van, hogy nem értjük életünk alakulását, és megkérdezzük a bennünket körbevevő világ eseményeinek célját, mégis tudjuk, hogy tőled válasz és vigasztalás érkezik. Urunk, kérünk, légy mindazokkal, akiket szeretünk, és azokkal is, akikre gondolva elnehezedik a szívünk. Engedd, hogy átéljék a virágvasárnapi örömöt, jelenléted vigasztaló erejét! Kérünk kis közösségeinkért, családjainkért, barátainkért, munkatársainkért, az alánk és a fölénk rendeltekért. Hogy sokszor és sokféleképpen nyilvánvalóvá váljon előttünk az istendicséret lehetősége, és egészen szűk környezetünk is észrevehesse a változást. Kérünk, Urunk, egyházunkért, gyülekezetünkért, hogy hitelesen tudjuk hirdetni az örök élet örömhírét, és Jézus-követésünk, kereszténységünk ne legyen csupán formális. Urunk, imádkozunk országunkért és vezetőiért. Te adj mindenkinek elegendő bölcsességet és emberi tartást, amikor a saját vagy mások sorsáról dönt. Siess a segítségünkre, Urunk, mert egyedül elveszünk! SEMPER REFORMANDA „A mi áldott Krisztusunk úgy gyötrődik érettünk, mint egy szegény bűnös halandó. Isteni természetét leteszi, vigasztalás nélkül szűkölködik. S ez jó alkalom az ördögnek, hogy még közelebbről és keményebben támadjon reá, mint bármikor azelőtt. Ezért beszél itt a mi Urunk úgy, mint aki élethalálharcban vívódik. Azoknál keres vigasztalást, akiket azelőtt vigasztalt. Remegve reszket, s szíve színültig tele fájdalommal. Letesz az életéről. Érzi, látja halálát. Ezt panaszolja el tanítványainak. Micsoda gyötrelem és nyomorúság szakadhatott rá, hogy azoknál keres menedéket, akik nyomorult senkik hozzá képest! Ezt a szenvedést emberi nyelv ki nem beszélheti. Felülhalad az minden emberi értelmet és elgondolást. Csak azt tudjuk, hogy ami történt, érettünk történt. Érettünk kellett a Krisztusnak mindeneknél szörnyűbb haláltusát megvívnia." M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) VIRÁGVASÁRNAP (PALMARUM) - FIL 2,1-4 Indulatos gyülekezet Biztosan nem véletlen, hogy az Újszövetség elsősorban nem egyénileg, hanem közösségben, egy közösség tagjaként szólít meg minket. Pál leveleit olvasva valamelyik gyülekezet tagjaként, az evangéliumokban pedig a Jézust hallgató sokasághoz vagy a tanítványok köréhez tartozva szól hozzánk a többes számú megszólítás. Az összes ünnepünk is a közösségről szól. Egyedül nincs ünnep. Virágvasárnap hangunk összefonódik a többiek hozsannájával, és Jézus elé tett dolgaink odakerülnek mások Jézus elé tett dolgai mellé. Hogy is nézne ki, ha egyedül hozsannáznék ott? Hogy nézne ki az az egyetlen nyomorult pálmaág az egyetlen felsőruhával, amelyen egykedvűen lép át a Jeruzsálembe tartó szamár? Lelkészi szolgálatom elején nem gondoltam, hogy ennyire fontos a gyülekezet. Tudtam persze, hogy emberek is kellenek ahhoz, hogy legyen értelme az istentiszteletnek, a hittanórának, hogy férfiak kellenek a templomkert rendbetételére, asszonyok, akik sütnek-főznek a szeretetvendégségre, de hogy ezeknek az embereknek közük is kell hogy legyen egymáshoz, azt eleinte nem éreztem fontosnak. Egyazon hithez, felekezethez tartozó egyének alkotják a gyülekezetét, együtt jönnek istentiszteletre, együtt ülnek a padokban, együtt imádkoznak és énekelnek, aztán együtt mennek haza, mindenki a maga saját külön bejáratú életébe. A mindent megváltoztató katartikus élményem akkor volt, amikor először szolgáltam vendég- vagy helyettes lelkészként egy másik gyülekezetben, nem abban, amelyiknek évek óta a lelkésze voltam. Elérkezett az a része az istentiszteletnek, mikor együtt mondjuk az Apostoli hitvallást. Belekezdtem. Aztán elakadt a hangom, a szavam, remegni kezdtek a lábaim. Csak a saját hangomat hallottam, és valami dünnyögésfélét a padok, a gyülekezet felől. Pedig nem voltak annyira kevesen a templomban. Csak valahogy ott ez volt, ez lett a szokás: a papra bízták az Apostoli hitvallást. Ahogy valószínűleg minden mást. Érdekes módon ez az élmény tette érthetővé, hogy mit is jelent számomra mint lelkésznek a gyülekezet, túl azon, hogy velük, közöttük dolgozom. Rájöttem, hogy a gyülekezet hitemet körülölelő hite nélkül egyedül vagyok, és a hitem még arra sem elég, hogy nyelvbotlás nélkül végigmondjam a hitvallást. Nem véletlenül szólíttatunk meg többes szám második személyben. Jézus indulatát (Fii 2,5) egyedül nem lehet megélni, de az Úristen különös kegyelmének köszönhetően a gyülekezetben nem túlzás azt állítani, hogy állandóan jelen van. Én nem élek állandó, szünetmentes hitben, szeretetben, megbocsátásban, vigasztalásban, szeretetből fakadó figyelmeztetésben, irgalomban és könyörületben. Nagyon nem. És valószínűleg te sem, és a harmadik sem. AZ ÜNNEP IGÉJE Ugyanakkor figyeld meg, hogy mindezek - és még sok minden más - minden egyéni nyomorúságunk ellenére mégis állandóan jelen vannak a gyülekezetben. Vagy ha eddig nem néztél így a gyülekezetedre, akkor most tedd meg. Abba sem kell hagynod a hozsannát és a pálmaág lengetését, csak egy kicsit nézz körül. Ha csak egyes emberek ügyes-bajos dolgát, magánéleti nyomorúságát láttad eddig, nézz magára a közösségre, a Krisztus-testre, hogyan valósul meg benne a vigasztalás, a figyelmeztetés, az irgalom, a könyörület. Lehet, hogy ez baj, de egy ideje átestem a ló - bocsánat, a virágvasárnapi szamár - másik oldalára. A közösség, a gyülekezet együtt megélt és gyakorolt hitével szemben egyre kevésbé értékelem az egyéni hitet, ha az hivalkodóan a másikénál különbnek mutatja magát (Fii 2,3). Egyre növekvő aggodalommal és felelősségérzettel nézem azokat, akik azt gondolják, hogy a kereszténység egyéni vállalkozásként gyakorolható, és az üdvösség üzletét az Úristennel megfelelő kegyesség alkalmazásával egyedül tető alá lehet hozni. Napnál világosabb, hogy az Isten országának egyéni vállalkozóit a szőlőmunkások példázatának kínos meglepetése várja: ugyanúgy csak a legtöbbet kapják ők is, ahogy a többiek. Nem tudsz velünk kijönni ma a jeruzsálemi útra, mert betegség, öregség vagy egyéb elfoglaltság nem engedi? Hiányozni fog a hangod a hozsannából és a felsőruhád az útra terítettek közül. De a szamárháton ülő, aki kimagaslik a virágvasárnapi sokaságból, látja azokat is, akik nem értek oda. Akik távolról hozsannáznak és integetnek. Ők különösen fontosak és kedvesek neki. És nekünk is, akik ott leszünk az út mellett. Lehet, hogy egyénileg én vagy a másik vagy a harmadik elfeledkezünk rólad, de nem feledkezik meg tagjairól a közösség, a gyülekezet. ■ Németh Zoltán Imádkozzunk! Jézusom! Olyan jó, hogy itt lehetek a hozsannázó sokaságban. Hogy nem vagyok egyedül, hogy hangom elvegyülhet a többiek hangjával. Hogy eléd terített felsőruha-életem másokfelsőruha-életéhez érhet. Jézusom! Fáj, hogy nem mehetek a többiek közé, nem hozsannázhatok velük, nem lehetek ott a gyülekezetben. Olyan jó tudni, hogy a sokaság felett rám tudsz pillantani, és engem is ott látsz a gyülekezetben, mégha nem vagyok is fizikailag jelen. Jó, hogy innen is mondhatom, és te ugyanúgy meghallod: Hozsánna néked, Dávid fia, áldott vagy, aki jössz az Úr nevében! Ámen. Dicsőség és ^ Virágvasárnapi cikkünkben kivételesen eltérünk rovatunk eddigi szerkesztési elveitől. Nagyhét heti énekét nagycsütörtök igéje alá szerkesztve találják meg Olvasóink. Most pedig egy olyan, különleges műfajú tételt mutatunk be, amely gazdagíthatja virágvasárnapi istentiszteletünk liturgiáját: Dicsőség és dicséret tenéked, megváltó Királyunk (GyLK 784). A virágvasárnapi körmenet csúcspontjának számító himnusz újdonságként került a Gyülekezeti liturgikus könyvbe. Szerzője Theodulph orleans-i püspök, akit 818-ban Angiers-ben bebörtönöztek királyellenes összeesküvés vádjával. A legenda szerint a himnusz születését a börtönablaka előtt elvonuló virágvasárnapi körmenet ihlette. Maga a virágvasárnapi körmenet - amely Jézus Jeruzsálembe való dicsőséges bevonulását idézi fel - még régebbi hagyomány. Korai dokumentumok tanúsága szerint már a 4. században, aj eruzsálemi keresztény gyülekezetben szokás volt a szenvedés idejének kezdetén körmenettel és pálmaszenteléssel emlékezni Jézus életének utolsó eseményeire. Az evangéliumokból jól ismert képek elevenednek meg a költő szavain keresztül a kezdő strófában, majd tovább az 1-3. versszakon keresztül: „A sokaság legnagyobb része az útra terítette felsőruháját, mások ágakat vagdaltak a fákról, és az útra szórták. ...Hozsánna a Dávid Fiának!” (Mt 21,8-9) „Áldott a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!” (Lk 19,38) Ahogy egykor a zsidicséret tenéked, megváltó Királyunk CANTATE Eged lilén diczertinc, dó nép köszöntötte a kereszthalálra induló Krisztust, úgy fogalmazza meg az utolsó két versszak a ma ünneplők hódolatát a Megváltó előtt. A himnusz érdekessége, hogy a kezdő strófa refrénszerűen megismétlődik minden versszak után. Ezzel a refrénnel válaszol a gyülekezet a kórus (vagy előénekesek) előadásában megszólaló versszakokra, így az ének párbeszédes formája önmagában is hordozza a bibliai történet dramaturgiáját. Korábbi énekeskönyveinkben nem találjuk nyomát a Dicsőség és dicséret himnusznak, azonban a 16-17. századi protestáns graduálók szinte kivétel nélkül közlik mint az ünnep kezdőénekét. A magyarországi reformáció a virágvasárnapi körmenetet eltörölte, ez a közkedvelt ének azonban fennmaradt, és új szerepben tovább élhet a gyakorlatban. Ahol él a szokás, hogy a gyermekek barkával vagy virágos ággal a kezükben, ünnepélyesen vonulnak be a virágvasárnapi istentiszteletre, ott a himnuszt ez alatt szólaltathatja meg a kórus és a gyülekezet. A mellékeltkotta a közösen énekelhető refrént adja közre. Javasoljuk, hogy gondolják át ezt a lehetőséget: sokat gazdagodhatunk általa! ■ Gombos Arikán Időtlen diadalmenet A hozsannás jeruzsálemi nép királyt várt a városba. Izraelnek nagy királyát, Dávid Fiát, Jahve küldöttjét, az igazi szabadítót. Felsőruha az úton, pálmaág a kézben, ünnepi ujjongás a szívben... Megérkezett a győztes, hogy a szeretet, az önfeláldozás isteni erejével mindent legyőzzön, ami kioltott hitet, ami elvett jövőt, ami messze sodort a teljességtől, magától az Istentől. Más győzelmet vártak? Másféle királyt? Kaphattak-e annál többet, ami személyválogatás nélkül mindenkié lett — magát az életet? És ahogyan egykor a Golgota szenvedő áldozati báránya várva várt Messiásként vonult be a városba, ma is rengetegen várnak. Talán nem is tudják, hogy kit vagy mit, de érzik azt az űrt, amelyet be kellene tölteni, érzik a terhet, amelyet le kellene már végre tenni. Jól tudjuk, hogy mennybéli Királyunk szüntelen jelen van közöttünk. Csak lendülni kellene ma is a pálmaágat tartó kéznek, felhangozni a dicséretnek, hogy észrevegyék: megérkezett, itt van, és készen kínálja azt, amiért az első diadalmenet után fájdalmasan megszenvedett: a kegyelmet, a békességet, az örömöt. A dicséret pedig egyszer úgy fog felhangozni, ahogyan ma még csak a mennyországnak szent serege hallhatja. Megszabadulva tér és idő bilincseiből, a teljesség és a töretlen élet dimenziójában, a mindent újjáteremtő Úr színe előtt. Virágvasárnap hozsannája időtlenné válik. Üzen a múltból, két ezredév távolából a mának: lássátok meg az érkezőt! Gyermeki szép sereg szemével, leikével, mindent rábízó hitével: így fogadjátok Krisztust. Mindent megtett értetek, halálon aratott nagy győzelmével a legnagyobb lett a világon. Ez a nagyság emel át majd síron, halálon, hogy a teljesség örökké tartson mindannyiunknak. ■ Ördög Endre ki-nek gyerme- ki szép se-reg mon-da é-kes é- ne-kat.
