Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-01-09 / 2. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2011. január 9. » 5 Schmidt Egon varázskönyve Jegyzetlapok (Napló, 2010) Két évvel ezelőtt ajándékba kaptam egy gyerekkönyvet. Fellapozva azonnal rabul ejtett, el is neveztem varázskönyvnek. A könyv páratlan oldalain ugyanis egy négyzet alakú keretben a két főszereplő figura fekete tollal fóliára rajzolt alakja látható. Ám ha a lap oldalán lévő fülecske segítségével kihúzzuk a fóliát, a rajzok élettel telnek meg: a fóliarajznak festett, színes háttere lesz... Amikor néhány héttel ezelőtt kezembe vettem Schmidt Egon ornitológus legújabb kötetét, ez a varázskönyv jutott eszembe. Hiszen - napjaim jó részét nagyvárosban töltő átlagemberként - a körülöttem élő állat- és növényvilágot csak olyan töredékesen ismerem, mint amilyen színtelenül mutatják a fekete ceruzarajzok a főszereplőket a varázskönyvem alaphelyzetben lévő oldalain. De ha elkezdem olvasni a Négy évszak ösvényein című könyv rövid fejezeteit, az engem körülölelő, számomra egyszerűnek tűnő természet élettel telik meg. A nyolcvanadik életévét taposó Schmidt Egon ugyanis nemcsak hogy páratlanul ismeri hazánk flóráját és faunáját, de olyan hangulatosan tudja elmesélni, amit a sétái során lát, hogy az olvasó azon kapja magát, hirtelen ott szemlélődik vele a Népligetben, a Kiskunsági Nemzeti Parkban vagy épp a Krisztina téri templom mellett, a hóföd-A matematikatudomány doktora, az állami földmérés mérnöke, naptárreform kidolgozója, a történeti kronológia, a keleti nyelvek tudósa, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze, a Szépművészeti Múzeum egyiptomi gyűjteményének megalapítója, a Magyar Tudó- • mányos Akadémia tagja, az első csillagászati egyesület alapító tagja, több száz tudományos publikáció szerzője - Mahler Edének, a méltatlanul elfeledett polihisztornak ez a néhány soros jellemzése szegényes ahhoz az életműhöz képest, amelyet az 1857. szeptember 8-án született és 1945. június 29-én elhunyt, zsidó származású tudós életében alkotott. Tavaly év végén látott napvilágot az életét és pályáját bemutató kötet Rezsabek Nándor tollából Az utolsó polihisztor címmel. Lapunk külső munkatársa a rá jellemző alapossággal több éven át gyűjtötte az anyagot könyvéhez. Az igényes kötet felidézi például, hogyan utazta be Mahler Ede régészként az országot. A tudós a történelmi Magyarország számos településére eljutott, s ezek a feltáráte utcán. És séta közben megmegáll, hogy megcsodáljon egy gyönyörű pillangót, türelmesen kuporog egy bokor mögött, hogy meglesse az eső utáni tócsában fürdő szajkót, vagy épp maga is összerezzen, amikor egy ügyetlen mókus előtte pottyan le a fáról. „Bármely évszakban járunk kint a szabadban, erdőn-mezőn vagy vizek, nádasok mentén, látni- és megcsodálnivaló mindig akad. Tavasszal talán több, mint egyébként, de a természet a ködös őszi vagy zimankós téli napokon is rengeteg élményt nyújthat azoknak, akik nyitott szemmel, értő füllel járják az ösvényt. Küsok akkoriban eseményszámba mentek - számos helytörténeti összefoglalóban ma is megemlítik a tudós adatait. Talán nem is csoda, mert - ahogy a könyv szerzője írja - „a tudományos munka sokszor valóságos detektívmunkával párosult (...), Mahler csak komoly utánajárással, sokadik tulajdonosánál, több, sokszor használhatatlannak bizonyult szemtanú kikérdezése után jutott például nyomára egy helyi hengermalomba befalazott, a XLV. római mérföldet jelző kőleletnek.” Tanártársai elhivatott pedagógusként jellemezték őt, lönösen sokat jelenthet ez a betondzsungelben, városok tülekedő, szmoggal terhes világában élőknek, számukra akár a fák között, tiszta levegőn eltöltött néhány óra is felüdülést, kikapcsolódást nyújthat” - írja a könyv fülszövegében a szerző. A Bécsy László gyönyörű fotóival illusztrált írások eredetileg katolikus testvérlapunk, az Új Ember hasábjain jelentek meg 2005 és 2009 között. Most egy kötetbe összegyűjtve igazi felüdülést, kikapcsolódást nyújtanak, sétára ösztönzik azokat is, akik ebben a könyvben olvassák először a természet szerelmesének vallomásait. ■ -bodazs-A szerzővel készített interjúnk az Evangélikus Élet 2010. október 10-ei számának 6. oldalán olvasható. Schmidt Egon - Bécsy László: Négy évszak ösvényein. Új Ember Kiadó, Budapest, 2010. Ára 2500 forint. szakmai eredményeiről ekképpen vallottak: „Az asszirológia és az egyiptológia őelőtte csak néhány buzgó és jóakaratú dilettánsnak volt egyéni kedvtelése, a tudományos értékű magyar asszirológiának és egyiptológiának Mahler Ede a megalapítója." Végezetül emeljük ki, hogy tudományos érdeklődése a Szentírásra is kiterjedt. Az Ószövetség egyik meghatározó eseménye a zsidók Egyiptomból történt kivonulása. Mahler Ede világviszonylatban is az elsők között volt, aki tudományos alapossággal próbálta meghatározni ennek a pontos időpontját. De igyekezett megállapítani Krisztus kereszthalálának napját is. És hogy miért nevezhetnénk őt a „magyar tudomány nagykövetének” hogyan szól a vele kapcsolatos népszerű vicc, vagy hogy rokona-e a zeneszerző Gustav Mahlernek - nos, ezekre a kérdésekre ki-ki keresse meg a választ a kötetben! ■ B. Zs. Rezsabek Nándor: Az utolsó magyar polihisztor. Mahler Ede kronológus emlékezete. Aura Kiadó, Budapest, 2010. A megrendeléssel kapcsolatos információk a 30/224-4143- as telefonszámon kaphatók. Lutheránia énekkar. Újból egy nagy és szép vállalkozás: J. S. Bach Karácsonyi oratóriumát mutatták be. De gyönyörű is a zsúfolt Deák téri templom! A szótlan szeretet soksok megnyilvánulása. Mennyi összefogás, áldozathozatal lélekemelő üzenete volt a csodás este! A fiatalok kedvesen szorítva egymás kezét, az idősebbek egymás vállára hajtott fejjel. Egy tűt nem lehetett leejteni, két idős néninek mégis helyet szorítottak a hátsó, párnás padban. Hogy szárnyalt az örömhírrel az ének, boldogan mondta igazát a trombita! Milyen törékeny volt a csembaló a gyűlölködő világban! De újra együtt! S így még győzedelmesebben zengett az egész. Időnként egy-egy magát álomba ringató kisgyerek szólalt meg édesanyja kék háti hordozójában. Azután elaludt, megnyugodva. Itt ma fenségeset hallottunk megint. Kint is mintha megenyhült volna a december esti jégostoros tél. Pesti templomok. Elnéztem az arcokat, amint tétován álltak az utolsó pad mögött, újságot lapoztak, vagy a pénzüket számolták. Mennyit is adjanak? A mellettük imádkozó kezében mennyi van? J. S. Bachra érdemes áldozni? És néztem a százezreket érő bundákban sétálókat, a későn érkezőket, ahogy kopogó cipőben járkáltak az oltár előtt... Ez az „áhítat” minden, csak nem istenkeresés. A hit magányosabb, csendesebb, láthatatlanabb perceket követel az embertől. Kézírás. Néhány kísérlet után vissza a tollhoz és a papírhoz. Olykor egy-egy rekviem írásakor gyertyagyújtás, legyen a születő vers minden betűje fekete. Már az írógép is kibúvó volt, gyors, termeléshez hasonlító mozdulat. A töltőtoll is siettette a gondolatot, hogy ki ne száradjon fogalmazás közben. A lassú, megfontolt mozdulat, az volt az igazi: megállította az időt, várta, hogy a virrasztó Isten súgja az első mondatokat. A recski tábor. Harminc munkatábor volt az ötvenes években az országban, 13 ezer embert telepítettek ki, szétszakítva családokat. Közöttük is a recski tábor volt a legkegyetlenebb, ezért hívták a magyar gulágnak. Sokáig nem lehetett erről beszélni, de most, a hatvanadik évfordulón megoldódtak a bevert szájak. Kiállítás nyílt a szenvedések helyén, és a tiszta arcú, ezüsthajú öregek mesélték a szörnyű napokat, a véget nem érő megaláztatásokat. Nagyon megtizedelte őket az idő, már csak harmincán vannak, és közülük is csak kevesen bírtak eljönni. De azok ott voltak, jöttek botladozva, és a néma sírás megszépítette fáradt tekintetüket. Ulbrich András halálára. A sok fahangú, sokat tévesztő bemondó között ő volt az egyik legszebb orgánumú rádiós. De nem érte be ennyivel: szerkesztett is, ünnepeken Petőfi naplójából olvasott föl, Ady forradalmas verseiből válogatott, Márai 1956-os forradalmunkat megidéző fájószép költeményét szavalta. Úgy alakult az élete, hogy évek óta a gyönyörű Rómában lakott, ódon kövei közt bolyongott, de ha csak tehette, ott is „hasznosította” magát. A Magyar Intézetben vendégeskedett, a Vatikáni Rádióban mondta el új és új fölfedezéseit. Hűséges volt, hazájáért aggódó és mélyen hívő ember. Isten akaratába belenyugodva viselte gyógyíthatatlan betegségét. Amíg lehetett. Nézte az ősz-arany lombokat, a telt fényeket, és hazagondolt, talán arra: többet is tudott volna dolgozni, tenni a szép magyar beszédért, a tüneményes ország dicséretéért. Gondviselés. Tetszik nekem a szomszéd idős tanító megfogalmazása. Mindig ezt mondja. Egyszerű hitét: hogy mind biztosabban tudja, hogy van valaki, valamilyen soha nem érthető előrelátás. Észrevétlen segítség, valaki, aki rendezi életünket, akadályt, tornyosuló nehézségeket úgy igazgat, hogy elviselhető sors legyen belőle. Lehet ez a sors kegyelmes, nehéz, már-már elviselhetetlen, de az a valaki mindig ad hozzá erőt, és ez benne a legcsodálatosabb. Weöres Sándor. Egybegyűjtött művek. Hála Istennek, ezt is megértük: újból asztalunkon a költő teljes munkássága. (Ki lehetett fizetni a mohó örökösöknek járó szerzői jogdíjat.) A versek után most egy különös antológia következett: Három veréb hat szemmel. A gyűjtemény - ahogy W. S. írja - „nem a híres darabok tárlata, hanem a ritkán vagy sosem mutatottaké”. A magyar költészet nem csupa gyöngyszem, ám ha beleolvasunk a kötetekbe, megdöbbenve látjuk: bizony színesebb és gazdagabb, mint gondolnánk. Különösen úgy, hogy maga a szerző a kalauzunk a felfedezés ösvényén. „A költők erdejében.” Ahol nem számít a nem, a politikai hovatartozás, csak egy dolog a lényeges: a mindentől független érték. És ez a rend nagyon fontos - tanácsolja Weöres -, ne a divathoz alkalmazkodókra figyeljünk, hanem az eredetiekre, az áldozatosokra. December. Egy pillanat, és vége a szép időnek. Vége a gyógyító napfénynek, a szőlőfürtök ragyogásának, az avar illatának. Érzékeny bőrrel és lélekkel járunk. Életünk ködös hajnalokba, zúzmarás és komor reggelekbe téved. Fázunk, és rossz a kedvünk. Gyerekkorom régi délutánjai jutnak eszembe: csúszkálás a jégen, a csilingelő lovas szánok, a behavazott fák. Felnőtt fejjel korán megtanultam, a télnek nincsenek örömei. A valódi élet nem most van, csak a fényben fürdőző boldogság az igazi, a magával ragadó órák pogány szertartásai. Kezdődik az unalmas szobaélet, a didergő lélek magánya. Befőtök, leemelem a polcról kedves íróm könyveit, és olvasok lámpám derengő fényében. Utcai zenész. A zajos, emberpiacos tér közepén áll a harmonikázó férfi. A székely himnuszt játssza, lelkesen, sok tévesztéssel és fals hangokkal. Nem baj, gondolom magamban, legalább csinál valamit. Fél óra múlva jövök vissza, s hallom, ugyanazt nyekegteti. Késő délután még több hibával. Este nyolc órakor pakol nagy bőröndjébe, de még - búcsúzóul - megismétli. Az emberek sietve mennek tovább, és az odadobott pénz is nagyon kevés. Úgy látszik, a rosszat, a kontár iparost nem díjazzák a fővárosban. A könyvművész Kós Károly. A Holnap Kiadónál látott napvilágot az igen szép kiállítású kötet. Sokan egy-egy szeletét ismerik Kós életművének; van, aki építészként, van, aki íróként, kevesen a metszetek remek grafikusaként tekintenek rá. Pedig meglátásom szerint Kós Károly elsősorban művész volt. A hagyományokat követve állított elő ő maga is könyveket. Egyrészt a kényszer vitte rá - ahogyan sokszor elr mondta -, másrészt a kedv. Persze a kivételes tehetség is, a polihisztort képesség. Milyenek ezek a munkák? Sorozattervek? Szépek, egyszerűek; tiszta formák képi megfogalmazásai, hiszen a nagy erdélyi teremtő mindig képekben gondolkodott, így hozott létre maradandó értékeket. Új esztendő. Új naptárlap. Néhány órája még petárdák durrogtak, tántorgó fiatalok hangoskodtak. Én a Himnuszt vártam, a nagyzenekart a Hősök terén: mintha az ország együtt énekelt volna. Később az elsejei hírek: az idei télen eddig kilencvenkilencen fagytak meg. A vörösiszap-tragédia elszenvedői közül sokan még mindig házatlanul vergődnek. Vajon mi lesz velük? És él-e az idős házaspár, akinek csak a csupa seb macskája maradt? Délután séta a ködbe merült templomig, néztem a gyerekeket, csalódottan álltak a hegyoldalban, a szél elsöpörte az ezüst csillogású havat... „Csak valamilyen csodaszerű fordulat mentheti meg a magyarságot!” - az elmúlt napokban már az ötödik helyen hallom; valami sötét reménytelenség telepszik az emberekre, ha tovább beszélnek a jövőről. Fel kellene rázni magunkat, tenni a dolgunkat lelkesen és becsülettel. De nagyon nehéz: soha ennyi naplopó ellendrukker nem volt az országban, mint most. ■ Fenyvesi Félix Lajos Tudományok bűvöletében Lapunk külső munkatársának kötete az utolsó magyar polihisztorról " V -•'& ''/gr/* Schmidt Egon,- Bécsy I.ászliV^ Négy évszak ösvényein tífímfa
