Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)

2011-02-27 / 9. szám

8 4» 2011. február 27.

FÓKUSZ

Evangélikus Élet

EVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEV

Adja meg Isten az együtt imádkozás örömteli élményét!

Tisztelt Szerkesztőség! Minden évben meghallgatom a János-passiót a Deák téri templomban, a világhírű Lutheránia énekkar előadásában. A kórus tagjai között mindig örömmel fedeztem fel Herényi Istvánt is. A passió minden korálja előre megfogalmazott, leírt és megzenésített imádság.

Nagyon sajnálom Herényi Istvánt, hogy ő nem tud „olvasva imádkozni” és hogy azt hiszi, más sem tud.

Magam napközben saját szavaimmal imádkozom, például a tévéhíradó nézése közben országunk, Európa s az egész világ problémáinak megoldásáért és a katasztrófa sújtottakért. Éjszaka, ha fölébredek, beteg ismerőseimért imádkozom. De minden reggeli áhítatom végén egy imádságoskönywel együtt imádkozom, melynek előszavát Ordass Lajos püspök írta. Ebből idézek: „A kétezer éves keresztyén múlt sok imádkozójának keze nyúl most feléd ebből az imádsággyűjteményből, hogy Megváltó urunk akarata szerint bevonjon a belső szobádba.”

Kérem Istent, hogy Herényi István testvéremnek is adja meg a régi és a mostani igehirdetőkkel való együtt imádkozás örömteli élményét. Tisztelettel:

■ Dobó Józsefné presbiter (Budapest)

Élő szellemi kapcsolat

(F)elolvasott istentiszteletek címmel Herényi István olyan gondolatokat vetett fel, amelyek az évszázadok során vélhetően már sokakat izgattak. Nehéz a döntés ezekben a kérdésekben, mert a lehetséges válaszok mindegyike hordozhat pozitívumokat és negatívumokat is. Az alábbiakban a képmutatás, a félreérthetőség és a felolvasottság problémájára térek ki.

Az, hogy istentiszteleteink képmutatásra nevelnek, számomra sajnos vasárnaponkénti valóság. A bűnvallással kapcsolatos kérdések mellbevágóan súlyosak. Csak a harmadikat emelem ki, azt, hogy megbocsátottam-e. Mennyei segítséggel küzdők ezért, és időnként már számomra is meglepő, hogy mit meg tudok bocsátani, sőt hogy jó érzéssel tudok megbocsátani. De mindig vannak folyamatban lévő ügyeim; talán van olyan is, amelyben sosem leszek képes megbocsátani - mindezek miatt nem mondhatom képmutatás nélkül, hogy megbocsátottam.

Mi történne, ha egyszer mindenki őszintén válaszolna? Ha öt kérdésre az igenek és nemek egybemosódó morajlása hangzana föl? A lelkész úgy folytatná, hogy „aki az öt kérdésből legalább négyre igennel válaszolt..."? A második és negyedik kérdés sem sokkal könnyebb, mert fennáll az önáltatás veszélye a megbánás mélységét és az igyekezet komolyságát illetően. Az első és az ötödik kérdéshez viszont valóban elegendő az őszinte hit, mert ezek hitvallási kérdések.

Amilyen kínos számomra az öt kérdés, olyan felemelő a gyónó imádság, amelynek minden gondolatát őszintén mondom. Különösen szeretem, hogy a „gondolattal, szóval és cselekedettel” résznél ott a gondolat is, mert sok rossz gyökere a bűnös gondolat.

Istentiszteleteink félreérthetőségét, a többértelműség problémáját nem intézhetjük el azzal, hogy az istentiszteleten kívül tudunk teológiailag alapos magyarázattal szolgálni arra, hogy a több lehetséges értelmezés közül melyikre gondolunk az istentisztelet alatt. Ráadásul a vitatott szövegeink nem csupán félreérthetőek, hanem az első hallásra adódó természetes értelmezésük éppen ellentétes a hittételeinkkel. Miért veszélyes ez? Mert hitvilágunk értelmezési rendszere hasonlatos egy olyan gótikus boltívhez, amely összeomlik, ha egy-két követ - esetünkben egy-két értelmezést - éppen megfordítva építünk be. Hány embert űztünk a kételkedők és útkeresők táborába félreérthető szövegeinkkel? (Terjedelmi okokból a konkrét szövegpéldákat mellőzöm.)

Az istentiszteleteken történő felolvasás ugyanolyan kérdés, mint az, hogy a gyülekezet mikor áll fel, a lelkész mikor fordul meg. Jelentése van annak, hogy éppen milyen irányba nézve szolgál a lelkész, hogy éppen áll-e a gyülekezet, és hogy éppen miképp hangzik el egy szöveg. A felolvasásnak és az élőbeszédnek eltérő jelentése és üzenete van. E kettő nem csereszabatos egymással. Az istentisztelet szinte bármely pontján lehet helye a felolvasásnak is, és az élőbeszédnek is, alig van kivétel. (Van egy köztes lehetőség is, az emlékezetből felmondott szöveg. De ezzel most ne bonyolítsuk az átgondolni valónkat.) Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a felolvasott szöveg egy, a felolvasást megelőzően véglegesített produktum, gondolati ív. Ezzel ellentétben az élőbeszéd - a rutin jellegű betétek ellenére is - ott és akkor véglegessé alakuló szöveg, gondolati ív. Ráadásul a hallgatóság viselkedésétől is függően alakul véglegessé. Ettől lehet az ilyenre sokkal könnyebben odafigyelni és a benne jelentkező gondolatokat átvenni, elgondolkodni rajtuk.

Nem csak prédikációk esetén gond a felolvasás. Magam például azért maradoztam el egy számomra tartalmilag nagyon is érdekes tudományfilozófiai szemináriumról, mert az izgalmas kérdéseket boncolgató előadásokat felolvasták, így én, bár a tartalmuk iránt érdeklődtem, hallgatásuk közben csillapíthatatlannak tűnő álmossággal küszködtem. Nem tudtam figyelni, nem sok maradt meg az egészből. Nem úgy, mint amikor valaki úgy ad elő papír nélkül, pontosabban úgy magyaráz a hallgatóságának, hogy ott a közös képzeletben, a közös gondolati térben jól láthatóan kiépül az a gondolati rendszer, amelyről beszél. Ezen előadók (a neveket szándékosan nem sorolom fel) közös tulajdonsága, hogy amiről beszélnek, az a mindennapi életük is egyben. Aki folyamatosan megéli azt, amiről időnként előad, annak nemcsak hogy megy papír nélkül is, hanem kifejezetten zavarná is a papír, mert beléfojtaná a szót, megölné az előadó és hallgatósága közötti élő szellemi kapcsolatot.

Vagyis: azok a hitbéli dolgok, amelyeket a lelkész el akar nekünk magyarázni, meg akar velünk értetni, legyenek annyira a sajátjai - legyenek az élete során sokszor megéltek és sok szemszögből átgondoltak -, hogy a Biblia és az idézetek mellett egy kis emlékeztető papír is elegendő legyen prédikációja mederben tartásához.

■ Prőhle Péter (Budapest)

Bizony n;

Viszonválasz a január 30-ai lapszámban - (F)elolvasott is

Nagy baj van! Nagyjából ezzel az egy mondattal értek egyet ifi. dr. Hafenscher Károlynak az Evangélikus Élet 2011/6. számában megjelent cikkében, amelyet válaszul szánt az előző számban közölt írásomra. Csakhogy a bajt nem ott látom, ahol ő: szerintem a baj ott van, hogy mi, laikusok és a lelkészek nem egészen ugyanazt a nyelvet beszéljük, ezért aztán nehezen értjük meg, illetve könnyen félreértjük egymást. (Illusztrációnak érdemes elolvasni ugyanebben a számban az első oldalon a Noémi templomban című cikket.)

Nézzük, mi is történt valójában! Részt vettem egy olyan istentiszteleten, amelyet nyugodtan nevezhetünk az istentisztelet kigúnyolásának, paródiájának, becsapásnak, képmutatásnak (ezt senki sem vitatta). A legnagyobb problémának azt éreztem, hogy mindent olvastak. A kérdés foglalkoztatni kezdett, mert egy időben én is nagyon sokat olvastam fel meséket, regényeket - olykor órákon át - gyermekeimnek, unokáimnak. Tapasztaltam, hogy minden igyekezetem ellenére elég sokat hibáztam, és azt is, hogy bár az olvasott szöveg tartalma eljutott a tudatomig, azért messze volt a hiteles tolmácsolástól. Nehéz dolog ismeretlen szöveget felolvasni! Gyakorlott zenész vagyok, ezért tisztában vagyok azzal, hogy mi a különbség blattolás és előadás között, de a színházban is becsapva éreznénk magunkat, ha normális előadás helyett csak egy olvasópróbát kapnánk a pénzünkért.

Mivel az évek során többször is találkoztam hasonló istentiszteleti gyakorlattal, a kérdés nem hagyott nyugodni, és végül ebből született a (F)elolvasott istentiszteletek című írásom.

Az, hogy cikkeim időnként vitát váltanak ki, nem szokatlan számomra, hiszen többször választottam már tabunak számító témát, amelyről - ma még szokatlan módon - őszintén próbáltam írni. Ilyenkor a szerkesztőség is oda szokta írni, hogy vitaindítónak szánja. Legutóbbi cikkem esetében azonban nem vártam vitát, és a szerkesztőség sem

így közölte. Úgy gondoltam, hogy az álszentséget, a képmutatást elítélni keresztény egyházban olyan magától értetődő dolog, hogy ebben a kérdésben eltérő véleményekre nem nagyon lehet számítani. Ma már tudom, hogy ez is tabutéma...

A cikk megjelenését követően számos gratulációt és köszönetét kaptam ismerőseimtől is, de ismeretlenektől is. Többen is úgy találták, mintha csak a saját gondolataikat látnák leírva. Máskor is előfordult már ilyen, de nem ilyen nagy számban. Természetesen örültem annak, hogy megértettek, és egyetértettek velem. (Megjegyzem, hogy a gratulálok mind laikusok voltak.)

Néhány nappal később idősebb dr. Hafenscher Károly keresett meg azzal, hogy bántja a cikkemben az, hogy a lejegyzett imádságokat értéktelennek minősítem, és neki százhúsz kötetet meghaladó imádságos gyűjteménye van, amelyet nagy értéknek tart. Tekintettel arra, hogy Karcsi bácsi hitoktatóm is volt, így az imádságról is sok mindent tőle tanultam, rosszulesett, hogy megbántottam. Megbeszéltük, hogy nem a leírt imádságokat, hanem csak azoknak lélektelen felolvasással való használatát kritizáltam. Ő is egyetértett velem abban, hogy az a lelkész, aki „imádság” közben a papírjait rendezgeti az oltáron, valójában nem imádkozik. Azt gondolom, hogy Karcsi bácsival végül tisztáztuk a félreértést, és szeretetben váltunk el (végig kölcsönös szeretettel és tisztelettel beszéltünk egymással).

Ifjabb dr. Hafenscher Károly (a továbbiakban lelkész testvérem) cikke hideg zuhanyként ért. Bevallom, hogy nagyon rosszulesett az, hogy bár gyermekkorunk óta ismerjük egymást, nem keresett meg előzetesen, hogy személyesen megbeszéljük az esetleges félreértéseket, hanem durván rám támadt. Kinyitottam Pandora szelencéjét?

Úgy érzem, hogy cikkemet teljes egészében félreértette. Egyáltalán nem az új liturgia bírálata volt a célom, hanem az álszent képmutatás bizonyos formáira hívtam fel a figyelmet. Illusztrációként utaltam a válaszolgatós imádságra és a kézfogásra, mint ami akár katolikus szokásként is felfogható (én is katolikus templomban találkoztam vele először), meg sem említettem az új liturgiát. Őt, mint az új liturgia bevezetésének egyik kezdeményezőjét, olyan érzékenyen érinthette a szerkesztőség által kiemelt idézet, hogy elvesztette a higgadtságát a cikk végigolvasásához és megértéséhez. Nem vett észre bizonyos gondolatokat, másrészt viszont beleolvasott olyat is, ami nincs benne. Én az új liturgiával nem tudtam megbarátkozni. Nálunk havonta mindössze egyszer használják, így nem nehéz elkerülnöm. Nem látok azonban olyan „veszélyt” se, hogy egyszer majd általánosan elterjed.

Nézzük lelkész testvérem megállapításait!

Nagy baj van, ha már az egyház alapvető életfunkcióját is megkérdőjelezik. Valóban nagy baj lenne, ha ezt tettem volna, csakhogy éppen az istentisztelet érdekében írtam, nem pedig ellene. Úgy gondolom, hogy ha az álszent képmutatást száműzzük, azzal istentiszteleteink gazdagabbak lesznek és nem szegényebbek.

Lelkész testvérem emleget valamiféle egyházon belüli kampányt, és úgy látom, hogy beavatott (lelkész) testvéreim tudják is, hogy miről van szó. Mi, laikusok viszont csak csodálkozunk: mibe sikerült belenyúlnom? Őszintén mondom, hogy én ilyesmiről nem tudtam, és ha tudtam volna is, semmiképpen sem avatkoztam volna bele szakemberek vitájába.

A leközölt anyag ugyanis nem hordoz sem pozitívumot, sem pedig jobb megoldást. Nem tudom, hogy a képmutatással kapcsolatban lehet-e egyáltalán pozitívumot találni, nekem nem sikerült. Úgy gondolom, hogy a szocializmusban használt „építő” kritikát nyugodtan elfelejthetjük. Egy kritikának nem kell feltétlenül pozitív kicsengéssel végződnie. Ha