Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-02-27 / 9. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2011. február 27. »- 9 VÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL baj van... zteletek címmel - megjelent írásomra érkezett reagálásokra valami rossz, ne szépítsük, hanem mondjuk ki, hogy rossz! A képmutatást nem lehet „megjobbítani”, el kell dobni. A jobb megoldást valóban nem írtam le, mert azt gondoltam, hogy felesleges, hiszen magától értetődő. Most azért leírom: kerüljük el az álszent képmutatást istentiszteleteinken! Nem tudom ezek után, hogy hol olvasta a cikkemben lelkész testvérem azt, hogy az istentisztelet képmutatásra nevel. Azt gondolom, hogy amit viszont leírtam, az nem vitatható: „... minél több aktív közreműködést kívánunk meg a gyülekezet tagjaitól, annál több esélyt adunk a képmutatásra’.’ Lelkész testvérem írja, hogy az egyháznak saját nyelve van, és ha az istentiszteleten nem kívülállóként akarunk részt venni, akkor képeznünk kell magunkat, elsajátítani a nyelvet, meg kell ismerni a dramaturgiáját, egyes jeleit és tudatos folyamatait. Ezzel részben egyetértek, de azért fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy régen az apostolok tanulták meg a gyülekezet nyelvét és nem fordítva. Most is egyszerűbb lenne, mert ma még a laikusok vannak többen... Lelkész testvéremnek igaza van, valóban nem tudok olvasva imádkozni, mert a nyitott szem elvonja a figyelmemet, és tapasztalatom szerint a blattolva felolvasott ima csupán lelketlen szavak egymásutánja. Nehezen is tudom elképzelni, hogy mások hogyan csinálják. Akiktől imádkozni tanultam, azok csukott szemmel imádkoznak. Ennek ellenére nem érzem magamat fogyatékosnak amiatt, hogy olvasva nekem nem megy: nem tanultam meg ezt se, mint számos egyéb hasznos dolgot. Bár lelkész testvérem úgy gondolja, hogy ilyen még nem fordult elő, válaszolgatós imádság esetén hallottam már olyan kérést, amelyet nem tudtam vállalni. Például választási kampány idején a lelkész az imádságban hozta a gyülekezet tudomására, hogy hova kell tenni a keresztet szavazáskor, de máskor is volt már olyan élményem, hogy az imádság nem Istenhez szólt, hanem „imádság” közben a lelkész tulajdonképpen a gyülekezetnek hozott valamit a tudomására (miről hogyan kell vélekedni, adott kérdésben hogyan kell állást foglalni). Egyetértek lelkész testvéremmel abban, hogy az imádságra készülni kell. Különösen akkor, ha nem saját szavainkkal imádkozunk: úgy meg kell tanulni az imádságot, hogy saját szavainkként tudjuk elmondani. Lelkész testvérem csodálkozik azon, hogy nem voltam tisztában a pax (a liturgia keretében történő kézfogás) lényegével. Gyors közvélemény-kutatásom eredménye az lett, hogy közeli ismerőseim között senki sem volt tisztában vele (pedig a megkérdezettek közül mindenki vett már részt ilyen istentiszteleten). Mit mulasztottunk el? Hol kellett volna megtanulnunk? Az én időmben a konfirmációi oktatás anyagában még nem szerepelt. Én ezt írtam: „Ha a gyülekezetei »kultikus« cselekedetekre szólítjuk fel, akkor magyarázzuk is meg ennek az értelmét!” Nincs igazam? Ha az értelmét nem ismerve részt veszek valamilyen „kultikus” cselekedetben, akkor nem vagyok képmutató (úgy teszek, mintha tudnám az értelmét) vagy egyszerűen balga? Meg kell jegyeznem, hogy lelkész testvérem a cikkében sem tette teljesen érthetővé számomra a pax lényegét. Ilyen kérdéseim támadtak: Miért kell az Isten békességét ismeretlen testvéremnek továbbadnom? Ő nem kapott? Ha ő is kapott, akkor nekem miért kell továbbadnom? Lehet, hogy lelkész számára nevetségesnek hangzanak ezek a kérdések, de mi, laikusok igenis érteni szeretnénk! Azt, hogy cikkem utolsó bekezdésében lelkész testvérem mit talál bántónak, valóban nem értem. Ezzel a cikkemmel is, akárcsak az előzőekkel, az egyház javát szerettem volna szolgálni, nem pedig csúfolódni vagy ítélkezni. Többnyire nem is csak a saját gondolataimat írom le, hanem laikus testvérekkel folytatott beszélgetéseim eredményét. Ha ezt valaki félreérti, akkor valóban nagy baj van. Lehetséges, hogy én a laikusok nyelvén szólok, és ezért ők értik, a nem laikusok pedig félreértik? Eddig tartott ifjabb dr. Hafenscher Károly cikkére készített válaszom. A hozzászólásokat kiváltó, eredeti cikkem a január végi megjelenése óta immár nem arról szól, mint szólt akkor, amikor megírtam. Nézzük, mi történt azóta! Kiderült, hogy a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerületben folyó püspökválasztásba való beleavatkozási szándékkal gyanúsítanak. Tiltakozom a gyanúsítás ellen: nem abba az egyházkerületbe tartozom, és a püspökjelölteket sem ismerem. Miért ártanám bele magam ilyen ügybe? Visszatért más fórumon is az a vád, hogy az új liturgiát támadom, és ezzel megbántom azokat a testvéreimet, akik ezt a formát szeretik. Nem volt szándékomban senkit se megbántani! Azt már elárultam, hogy én nem szívesen veszek részt ilyen alkalmakon, de vannak más istentiszteleti formák is, amelyeket inkább elkerülök. A szavamat legfeljebb akkor emelném fel ellenük, ha általánossá válnának, vagy kötelezővé tennék őket. Álszent, képmutató viselkedéssel pedig a „hagyományos” istentiszteleteken is lehet találkozni. Tévedtem, amikor azt írtam, hogy a laikusok megértenek, nem laikusok támadnak, mert van olyan lelkész is, aki a védelmébe vett, és hallottam olyan laikusokról is, akik nem értenek velem egyet. Igaz, ez utóbbiak esetében azt érzem, hogy nem a cikkem lényegét vitatják, hanem megragadtak olyan részleteknél, mint például az olvasás kérdése az istentiszteleteken. Az ő kedvükért hadd idézzem cikkemből a következőket: „Jogosan kérdezhetik most: valóban olyan fontos az, hogy olvasnak valamit, vagy »fejből« mondják? Attól jobb lesz valami, ha »bemagolják«, és úgy adják elő? Nem hiszem. Csakhogy nem is ez a kérdés lényege! Sokkal fontosabb azt vizsgálnunk, hogy mennyi az őszinteség és mennyi a képmutatás, mennyi az igaz és mennyi a hamis pillanat istentiszteleteinken!’ Az Evangélikus Élet 2011/7. számában jelent meg Tubán József lelkész cikke, amelyben írásomra reagál. Úgy érzem, hogy röviden neki is válaszolnom kell. Kezdjük a végén! Tubán József, ha finoman is, de arra biztat, hogy ne másokban keressem a hibát, ha nem érzem jól magam egy istentiszteleten. Lehet, hogy velem nincs minden rendben. Nem vitatom, igaza lehet. Én is utaltam erre, ha nem is ilyen személyesen: „Istentiszteleteken vajon mi a helyzet? Nyilván elsősorban az istentisztelet résztvevőitől függ..’.’Ebbe beleértettem magamat is (és persze a lelkészt is), de egyrészt nem ezzel a kérdéssel szerettem volna foglalkozni, másrészt úgy érzem, hogy sok mindennel vádolhatnak, de álszent képmutatással nem. Tubán József cikkében teológushoz illő módon fejtegeti az istentisztelet elméletét. Én viszont inkább a gyakorlatával foglalkoztam, így aztán valójában nem is nagyon vitatkozunk egymással (teológiai vitákba - hozzáértés híján - amúgy se bocsátkoznék). Amikor viszont azt írja: „Igaz, ez - mármint hogy az elmélet megvalósul-e a gyakorlatban - ma (!!!) sajnos nem jellemző egyházunkra”, mintha nekem adna igazat: amikor a gyakorlat meghazudtolja az elméletet (és úgy teszünk, mintha nem vennénk észre), vagy nem vagyunk tisztában a gyakorlat mögött meghúzódó elmélettel, az a képmutatás gyökere. Érdekes, hogy a hibák okait Tubán József is kívül keresi (racionalizmus, református hatás, a liturgia megcsonkítása)... Nem mégis inkább az őszinteség és a képmutatás kérdése a lényeg? Végül anélkül, hogy hívatlan prókátora szeretnék lenni az Evangélikus Élet szerkesztőinek ifjabb dr. Hafenscher Károllyal szemben, úgy érzem, hogy nagy hiba lenne, ha mindig csak „pozitív kicsengésű”, kegyes hangvételű és kizárólag az örömre okot adó cikkek jelenhetnének meg a lapban a „minden rendben van” hamis érzését keltve, a vitákat elkerülve. Nem hiszem, hogy egyházunk javát szolgálná az ilyen képmutatás. Ha pedig a képmutatás kérdése ilyen megosztó egyházunkban, akkor bizony nagy baj van... ■ Herényi István „Logopédusra” várva... Talán nem csak nekem tűnik nagyon hosszúnak az idei tél, valahogy lassan érkezik a tavasz. Várjuk a rügyfakasztó napfényt, a böjti szelek éltető leheletét, de még mindig két hónap választ el minket a feltámadás ünnepétől. Pedig hatvanad vasárnapján, a magvető, a magvetés, az igehirdetés vasárnapján akár érezhetnénk is már a levegőben a fagy szorítása után felengedő föld friss illatát. Újra érdemes nekifogni a talajművelésnek. Akkor is, ha az őszi vetést elpusztította a zord tél, a kíméletlen belvíz, akkor is, ha mindent újra elölről kell kezdenünk. Mindezt hasonlóan éljük meg a spirituális magvetéssel, az igehirdetéssel kapcsolatban. Ezen a területen is gyakori a fagykár, a pusztító belvíz és egyéb „természeti” csapás. A vasárnap jézusi példázatában jelzett veszélyek napjainkban is komoly rizikót jelentenek. A drága vetőmagot felzabáló madarak népes serege ma is lesben áll. A sarjadó vetést brutálisan legázoló lábak is mindig bevetésre készek. A szárba szökkenő gabonát megfojtó tövisek sem pusztultak ki... Meggyőződésem, hogy mégis érdemes újra meg újra nekifeszülni a kemény talajnak. Érdemes alaposan felkészülni a magvetésre és újra szószékre lépni, mert sokan éhezik az élet beszédét, az örömhírt. Szomjazzák a gyógyító igét, az egyház legnagyobb kincsét, „Isten dicsőségének és kegyelmének szent evangéliumát” (Luther Márton: 62. tétel). Hiszen erről szól, erről kellene, hogy szóljon az egyház! Hiszen ebből él és éltet, ebből élhetne és éltethetne másokat is az egyház. Bizony, nem árt olykor emlékeztetni magunkat erre a lutheránus, evangélikus, evangéliumi fundamentumra. Különösen olyankor, amikor egyházunkban ismételten egymásnak feszülnek az indulatok akár liturgikai vagy éppen strukturális kérdésekben. Hálás vagyok bölcs kollégámnak, Krähling Dánielnek, aki a legutóbbi ilyen „vihar” lecsendesítése érdekében - nemes egyszerűséggel - szó szerint idézte az útbaigazító, „tájoló” lényeget a lelkészek internetes levelezőlistáján. Egyházunk névadó hitvallásában, az Ágostai hitvallásban ugyanis kijózanító tömörséggel ezt olvassuk: „Az egyház valódi egységéhez elegendő, hogy egyetértés legyen az evangélium tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában. De nem szükséges, hogy az emberi hagyományok, vagyis az emberi eredetű egyházi szokások és szertartások mindenütt egyformák legyenek." (Confessio Augustana, VII.) Ne feledjük, egyházunkban ez az év - többek között - a reformáció és a szabadság ajándékáról szól. A reformációban visszanyert krisztusi szabadságban bátran koncentrálhatunk legfontosabb szolgálatunkra, a viva vox evangelii, az evangélium élő, éltető hangjának megszólaltatására. Elméletileg tanultuk és tudjuk, a gyakorlatban mégis újra meg újra elfeledjük, hogy egyházunkat se régi, se új liturgia, se régi, se új struktúra, se egy, se tizenegy püspök, de még átvett intézmények sokasága sem képes megtartani, hanem egyedül a reánk bízott, élő és ható evangélium! ÉGTÁJOLÓ A + S ha valakit megkísértene a kétség, hogy korunkban talán már nincs is ereje, nincs is hatása a gyökeres, magvas szónak, annak szeretnék figyelmébe ajánlani egy közelmúltban bemutatott remek alkotást, A király beszéde című angol filmet. A hiteles történet a második világháború idején játszódik, amikor a súlyos beszédhibával küszködő, erősen dadogó V7. György kerül Nagy-Britannia trónjára. Népe joggal várja, hogy a király szava adjon útmutatást, vigasztalást, bátorítást, reménységet a háború poklában. Az uralkodónak azonban, főleg a nagyobb nyilvánosság előtt, újra meg újra elakad a nyelve, szinte minden szóért keservesen meg kell küzdenie... Sokunk számára nem ismeretlen ez a kín: vajon el tudjuk-e mondani a reánk bízott drága üzenetet? Nemcsak egykori próféták, apostolok dilemmája ez, hanem mai igehirdetők sokszor nehezen, dadogva bevallott kétsége. VI. Györgyön egy türelmes, szellemesen kreatív logopédus segít, aki mindenekelőtt igyekszik kiűzni a bénító szorongás görcsét az eleinte igencsak dacos, együttműködésre képtelen, reményvesztett uralkodóból. A film igazi happy enddel zárul: a király dadogás nélkül tudja felolvasni történelmi rádiós beszédét, amellyel lelket önt a háború sötét árnyaitól megrettent népébe. De vajon miben reménykedhetünk mi, mai igehirdetők, akik szeretnénk tolmácsolni a Király, a királyok Királya beszédét? S miben bízhatnak mindazok, akik vigasztaló, erőt adó prédikációra vágyakozva ülnek szószékeink alatt? A jó hír, hogy mi is reménykedhetünk egy türelmes, szellemesen kreatív „logopédusban” Adatik valaki, aki kész segíteni, hogy a megfelelő helyen és pillanatban ki tudjuk mondani a gyógyító szót. ígéretünk van, hogy eljön ő, a Vigasztaló, a Pártfogó, aki eszünkbe juttatja és szánkba adja a Mester, a Király beszédét! Nem a szorongató félelem, hanem az erő, a szeret és a józanság Lelkét kaphatjuk meg. Ha bölcs magvetőként nem a fagyos szántóföldre, nem a gyarló szerszámokra, nem a külső körülményre nézünk, hanem tekintetünket bizalommal az égre emeljük. Onnan, felülről kérjük és várjuk az áldást: az életet hordozó magot és az azt kisarjasztó égi harmatot! Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület Amint két hete jeleztük, szerkesztőségünk február 20-ig fogadta olvasóink hozzászólásait Herényi István január 30-i lapszámunkban megjelent, számos egyházi fórumon élénken tárgyalt cikkéhez. Jóllehet a hozzánk névvel és címmel eljuttatott két levéllel, illetve a szerző viszonválaszával (és az Égtájoló rovatnak ez alkalommal a panorámaoldalra „költöztetett” írásával) e vitát lezártnak tekintjük, az egyházunk, hitéletünk megújulását célzó, közös gondolkodásra késztető írásoknak a jövőben is készséggel adunk helyet. - A szerk.