Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-10-24 / 43. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2010. október 24. » 3 Hármas ünnep Várpalotán Szegénységszimpózium ► Október harmadik vasárnapját jelölték ki a várpalotai evangélikusok, hogy egész napos ünnepségsorozat keretében adjanak hálát 310 évvel ezelőtt alapított gyülekezetükért, 230 évvel ezelőtt felépült templomukért, valamint két évtizeddel ezelőtt megnyitott óvodájukért. A régi jegyzőkönyvek és egyháztörténeti dokumentumok arról tanúskodnak, hogy Palota (ma Várpalota) lakosságának nagy része már 1628- ban protestáns volt. Kezdetben a reformátusokkal együtt tartottak istentiszteleteket a vár keleti vagy északi oldalán fekvő imaházban. Az evangélikus gyülekezet 1700-tól jegyzi hivatalos történetét, amikor a protestánsok az uraság parancsára különváltak. Első lelkészük Molitorisz Molnár András volt. Ekkoriban történt, hogy a vár északnyugati szomszédságában, a mostani templom és lelkészlak helyén két házat vettek. Megalakulásakor a gyülekezet alig száz lelket számlált, míg 1778-ban, a templomépítés előtt végzett összeírás már 961 főt mutatott. (A templom 1780-ban, Horváth Sámuel lelkész idejében épült.) 1804-ben 1137 lélek volt evangélikus a községben - jelenleg közel ezer lutheránust tartanak nyilván. A palotai lelkészek sorában senkinek a nevéhez nem fűződik annyi áldásos építés és oly nagyarányú fejlődés, mint Hrabovszky Györgyéhez. Két tanítói állást is szervezett, iskolai törvényeket állított össze, amelyeket a Dunántúlon sokfelé használtak. Az elhagyott, árva gyermekek megmentése végett alumneumot, árvaintézetet létesített. Az ő idejében történt (1805-ben) a toronyépítés is. Sántha Károly pap és énekköltő 1870 és 1876 között szolgált Várpalotán. Kiemelkedő volt Pintér Mihály esperes sokrétű építőmunkája is. Különösen a gyülekezeti és egyházszervezeti munkában, külföldi kapcsolatok kiépítésében, az egyházi óvoda beindításában, közösségi formák életre hívásában, zenei hagyományok ápolásában jeleskedett. Maga a gyülekezet is több lelkészt adott egyházunknak. (Az egyházközség élén jelenleg - 2003 óta - Tóth Attila szolgál.) A múlt vasárnap délelőtti úrvacsorái istentiszteleten Ittzés János püspök a nap igéje, Lk 14,25-35 alapján tartott igehirdetésében elmondta, hogy Jézus követése teljes odaszánást igényel. A templomrenoválás még nem tanítványság. A szívnek kell változnia. Isten azért csepegteti belénk üzenetét alkalomról alkalomra, mert rest a szívünk - zárta szavait a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület lelkészi vezetője. A gyülekezet történetéről Borbás Zoltán tanító tartott előadást az istentisztelet utáni közgyűlésen, vetített képekkel is felidézve a múltat. A két évtizeddel ezelőtt megnyitott óvodáért hálát adó délutáni együtt - lét az intézmény apróságainak „szolgálatával” kezdődött (képünkön), majd - újabb ünnepi istentisztelet keretében - Ittzés János íKor 3,11 alapján hirdetett igét. „Úgy üljenek az óvodát végzett gyerekek az iskolapadba, hogy a fundamentum, Jézus már a szívükben legyen" - fogalmazta meg a közösség vágyát a püspök. Az istentisztelet liturgiájában Tóth Attila helyi, valamint lsó Dorottya veszprémi lelkész, az óvoda igazgatótanácsának elnöke segédkezett. Ezután Lampért Gábor, a gyülekezet egykori segédlelkésze Ézs 41,18-20 alapján tartott igehirdetésében a névadás jelentőségére, teológiai hátterére hívta fel a figyelmet, különös tekintettel arra, hogy a várpalotai intézmény neve 2011. január elsejétől Forrás Evangélikus Keresztyén Óvoda lesz. Lassú Tamásné meghatottan idézte fel a kezdeteket. Az indulást 1990- ben - két csoportban, hatvan férőhellyel - a külső körülmények tették lehetővé. Az óvodavezető szerint indulásukat az is motiválta, hogy minél több gyereknek szerették volna elmondani az evangéliumot. Új épületükbe, amelybe 2001-ben költöztek, már nyolcvanöt kisgyermeket vehettek fel, és megkezdődhetett a sajátos nevelési igényű kicsinyekkel való foglalkozás is. Ünnepi beszéde végén Lassú Tamásné kiosztotta az óvoda örökös tagságát kiérdemelt családok emléklapjait azoknak, akik az elmúlt két évtizedben három vagy több gyermeket járattak az intézménybe. A köszöntők sorában - többek között - Szabó György egyházkerületi felügyelő kért szót. Elmondta, hogy az óvónők munkájáról egyértelműen pozitív a visszajelzés, s hogy az evangélikus óvodába szinte felvételizni kell. Hesz Erzsébet óvodai szakreferens egyházunk országos irodája igazgatójának, Kákay Istvánnak és az oktatási osztálynak a köszöntését tolmácsolta, Kissné Kárász Rózsa egyházkerületi másodfelügyelő pedig a gyülekezetből elszármazottak nevében köszöntött, egy falitáblán a szeretet himnuszának sorait nyújtva át a jubilálóknak. Végül Ittzés János püspök az egyházkerület ajándékaként adott át eszközbeszerzésre, játékvásárlásra fordítható százezer forintos utalványt az ünneplő óvodának. ■ Menyes Gyula A Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnáziumban tartott szimpóziumot október 15-én a Zákeus Médiacentrum a szegénység és a társadalmi kirekesztettség elleni küzdelem európai éve 2010 jegyében. Ónodi Szabolcs gimnáziumigazgató köszöntőjében felhívta a diákok figyelmét arra, hogy felelősséggel tartozunk egymás iránt is. Aki például árvíz sújtotta területen született és él, nem tehet erről, nekünk viszont kötelességünk lehetőségeinkhez mérten segíteni őt a talpra állásban. Győri János Sámuel, a Zákeus Médiacentrum igazgatója, projektgazda (képünkön) bemutatta a Mérleghinta című projektet. Ennek alapja: ha valaki fent van, akkor valakinek lent is kell lennie... A bonyhádi gimnázium pedagógusai és diákjai sokat segítettek a megvalósításban a szegényekhez való viszonyulásukkal, az elesettek iránti érzékenyítéssel. Póthnédr. Veres Gabriella, a bonyhádi városháza hatósági osztályának vezetője elmondta, hogy ahol nem megfelelő a szülői háttér, ott nagy valószínűséggel újratermelődik a szegénység. A kitörési pont az iskolázottság lehet. Ebben nagy szerepük van az oktatási intézményeknek, az olyan programoknak, mint például - a bonyhádi gimnáziumban is működő - Arany János tehetséggondozó program, melynek keretében tehetséges, jó képességű, de esetleg szegényebb családból érkező, rászoruló gyerekek tanulhatnak. A diákok a tanulásban is segíthetik hátrányos helyzetű társaikat, illetve támogathatják őket a közösségbe való bevonással. Azt is megtudhatták a jelenlévők, hogy Bonyhád Város Önkormányzata az idén 380 millió forintot fordít szociális célokra. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet sajtóreferense, Kis Boáz a szervezet tevékenységét mutatta be. Az intézménynél kétszáz munkatárs dolgozik; 2009-ben közel kétmilliárd forint értékben nyújtottak segítséget. Nem csak hazai bajbajutottakat segélyeznek: tevékenységük kiterjed Európa több országára és Ázsiára is. Képzéseket szerveznek, jószágpótlással segítik az állattartókat, iskolát és családok átmeneti otthonát építenek - mindezzel hosszú távú megoldásokra törekszenek. Brauer János, a Völgység-Hegyhát Takarékszövetkezet elnöke elmondta, hogy szintén a szolidaritás jegyében igyekeznek dolgozni. Törekszenek arra, hogy segítsenek bajba jutott ügyfeleiknek, szerepet vállalnak civil szervezetek pályázati előfinanszírozásában, és támogatják a helyi rendezvényeket is. A szimpóziumon részt vevő több mint száz fiatal részletet tekinthetett meg a Zákeus Médiacentrum Mérleghinta című filmjéből, melyet az alkotók százhúsz iskolának és ötven televíziónak küldtek el. Andorka Árpád egyházmegyei felügyelő a Tolna-Baranyai Egyházmegye - amely 2013-ban lesz háromszáz éves - statisztikai adatait osztotta meg a jelenlévőkkel. A felügyelő a programhoz méltó idézettel zárta beszédét: „Mindig tud adni, akinek a szíve szeretettel van tele. A szeretethez nem kell teli erszény?’ ■ Máté Réka 1953-ban Madridban elhunyt nagy erdélyi írónk, Nyíró József néhány héttel halála előtt Küzdelem a halállal című művében a következőket írja: „Nem, nem, itt nem tudok meghalni. Akárhogy szeretem, akárhogy becsülöm, idegen ez a föld nekem, minden föld idegen. Ha már azonban nem lehet kitérni a nagy törvény elől, igyekszem átvarázsolni. Hallatlanul megkényszerített képzettel idehozom magamnak a szülőföldet, a Hargitát, Rika rengetegét, Küküllőt, Csicsert, Budvárt, a pisztrángos patakokat, a virágos réteket, ellopom a bükkösöket, fehéren villámló nyíreseket, az elveszett csodás magyar világot, és gyönyörű képek vonulnak el szemeim előtt. így talán könnyebb lesz.” Elgondolkodtam azon, hogy mekkorát is változott az erdélyi „csodás magyar világ” Nyírő korától napjainkig. Szinte hihetetlen, ahogy hatvanegynéhány évvel ezelőtt valakinek hitelesen megélt magyarságáért menekülnie kellett, mindent hátrahagyva: szülőföldet, szeretteit, mindazt, ami éltette, azt, aki volt. Nos, nem lehet állítani, hogy világunk azóta ne változott volna radikálisan. Szinte hihetetlen, de ma újA legek szuperlatívusza ra divatba jött magyarrá lenni kies tájainkon. Nem kell hatvan évet visszamenni addig az időig, amikor fajtánk életrevalóbb egyedei a remélt babérokért (meg különféle anyagi előnyökért) egészen más irányba orientálódtak. Ennek érdekében sok buzgó ember átesett egy-két könnyed névváltozáson, és lett Kovács elvtársból tovarásul Covaci, Jánosból Ion, Jenőből Eugen, Gyulából Iuliu, csak hogy tessen kenyéradó gazdáinak, az egyenlőbb elvtársaknak. Voltak, akik még nagyobb bravúrra vállalkoztak, és tudományos marxi materialista beállítottságuk ellenére vállalták a „csodát”: egyik napról a másikra elfelejtettek magyarul beszélni, és csak ékes, tört románsággal nyilatkoztak meg, ország-világ előtt, hűségüket bizonyítandó. (Mondják is a tudósok, hogy a fajok törzsfejlődésében az alkalmazkodás képessége játszotta az egyik főszerepet.) Ma azonban újra más szelek fújnak, másként leng a zászló, újra másképp írogatják a neveket az ilyenolyan kedvezményes okmányokban. Aztán itt van a meglebegtetett „Schengen-közeli állampolgárság” reménye, és így még inkább divat lett ÉGTÁJOLÓ magyarnak lenni. Nagy magyarnak. Lassan kezdjük megtanulni a ragozást idehaza is - magyar, magyarabb, legmagyarabb -, és szorgalmasan memorizáljuk, hogy van magyarabb és kevésbé magyar meg jó és rossz magyar meg fekete és fehér és ezekhez hasonló. A magyarság iránti elkötelezettségünket bizonyítandó újra előkerült valami, ami magyarságminőségünknek a mutatója lehet. Ki nem találná senki, mi ez, ha le nem lenne írva. Nem zöldmezős beruházások, vállalkozások beindítása Székelyföldön vagy Kalotaszegen, nem egy nagyszerű oktatási program startja, nem az MO székely autópálya átadása vagy a csíkdánfalvi nemzetközi reptér megnyitása a kritérium, óh, nem efféle apróság. Most Nyírő József végakarata buzgó teljesítésének vágya, hamvainak „édes Erdély” földjébe való újratemetése az indikátor. Most, miután bérek, nyugdíjak, szociális, egészségügyi és mindenféle ellátás megoldva, megvalósulóban az erdélyi magyar ígéret földje, a jólét, a jó közérzet, a szebb jövő, most az a nagy kérdés, hogy kik és hova temessék Nyírő Spanyolországban nyugvó hamvait. Annak a Nyírének a hamvait, akiről évtizedeken át beszélni sem lehetett, akinek könyveit indexre tették, aki úgy halt meg 1953-ban egy Madrid melletti kolostorban, hogy egy „jó szót is alig hajítottak” felé. Most viszont újratemetésének nemzetépítő gondolatából lett nagy galiba, sajtóvita, öntömjénezés: ki is legyen - melyik párt, mozgalom, egyesület - Nyírő szellemi hagyatékának legfőbb örököse. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Magyar Polgári Párt, a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a néhai Pál Gyula bácsi, az Ábel Alapítvány, Bunta Levente, Szász Jenő, és még sorolhatnánk, ki mindenki jelentkezett a végakarat betöltőjeként. Mert hát Nyírő írói, emberi hitelességével takarózni momentán hasznos dolog lehetne. Ahogyan az író mondaná: „más botjával csapkodni a csalánt” így, ha már más fontosabb dolgunk nincs, hazafias hevülettől fűtve eldönthetjük, nagy társadalmi közakarattal, hogy kié legyen - teljes kizárólagossággal - a nagy Nyírő újratemetésének teljes dicsősége. Sic transit moda mundi! Egyik utolsó írásában keserűen állapítja meg Nyírő: „A magyarok! Az egymást pusztító, pártoskodó, gyűlölködő, szanaszét szakadt, szerencsétlen magyarok, ez a fájdalmasan tragikus sorsú nép, az elveszett haza kísértetei! Lehet rájuk számítani? (...) Itt vívódom egyedül (sic), elhagyottan a kopár hegyek tövében, de eddig még jó szót is alig hajítottak felém.” Erre a szomorú vallomásra őszinte szívvel egyet mondhatok: bocsáss meg nekünk, méltatlan utódaidnak, Nyírő atya! Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület
