Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-07-25 / 30. szám
„Az egész morális tisztulás kérdése - véleményem szerint - egyfajta társadalmi utópiává változott, sokkal inkább a politikai játszmák, leszámolások és zsarolások eszközévé vált.” Megkésett lusztráció... !► 3. oldal „Megkerülhetetlen a kérdés: miben gazdagított, mit adott a résztvevőknek az idei találkozó? Milyen is volt ez a középkezdés Jézus Krisztussal és egymással?” Túl a kezdőkörön - mit kaptunk Szarvason? !► 5. oldal „Végre-valahára a szervezők ráébredtek arra, hogy e fesztivál elsősorban az egyházi könnyűzene, ezen belül is az evangélikus (vagy legalábbis evangélikus kötődésű) formációk bemutatkozására hivatott.” Hazai pálya !► 8. oldal Belecseppent lutheránusok ► 4. oldal A zsolnai zsinattól a nyelvtörvényig W 6. oldal Definiáljuk önmagunkat! ► 7. oldal Apácai kakaslövés a szarvasi ligetben ► 10. oldal In memóriám Kovács Imre W 14. oldal Tizennyolc óra a Szélrózsán W is■ oldal Szélrózsa-sziget Szarvason ► Játékvezetői sípszó, Ittzés János elnök-püspök sípszava nyitotta meg a Békés megyei Szarvason július 14-18. között lezajlott nyolcadik Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozót, ahol a figyelem elsősorban mindazonáltal nem a közöttünk szolgáló „játékvezetőkre” hanem a mennyei bíróra irányult... A „Középkezdés Veled” mottó jegyében mintegy kétezer fiatal (és lélekben fiatal) tudatosíthatta, hogy a történelmi Magyarország földrajzi középpontjának tekintett városban sem lehet más igazodási középpontja életünknek, csak Jézus Krisztus. Hosszas bemelegítés után - némi késéssel - este nyolc óra körül vette kezdetét szerda este az öt naptári napot magában foglaló „mérkőzés”, amelynek tétje ezúttal sem volt más, mint a megelőző találkozóké. Nevezetesen annak eldöntése, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyháznak (MEE) van-e elégséges lelki elkötelezettségű utánpótlása... A választ nem egyszerűen á résztvevők létszáma adhatja meg, sokkal inkább a viszonyulásuk a fesztivál jellegű, ám alapvetően spirituális (hitébresztőhitmélyítő) tartalmakat kínáló programhoz. Az utolsó pillanatban véglegesült, ám igen logikusan, áttekinthetően szerkesztett műsorfüzet tanúsága szerint több tucat program közül válogathattak a központi helyszín környékén pénztárcájukhoz mért szállást is könnyen találó fesztiválozók. (A szervezésben és lebonyolításban közel háromszáz önkéntes segédkezett.) Áhítatok - bibliatanulmányok - előadások - fórumok - kiállítások, legfőképpen pedig könnyű- és komolyzenei koncertek töltötték meg tartalommal az árnyas Erzsébet ligetben felállított nagy- és kisszínpadot, valamint a KIÉ-kávéházként funkcionáló fedett épület pódiumát. E három fő helyszín közvetlen közelében mutatkozhattak be a Lehetőségek piacán az egyházi (vagy egyházközeli) munkaágak, és ugyancsak pár lépésnyire kínált igazi csemegéket a Ruzicskay-házba települt Szélrózsafilmklub. A Holt-Körös közelsége sokakat csábított strandolásra a mindvégig negyven Celsius-fok közelében tetőzött kánikulában, de így sem maradt közönség nélkül egyetlen „távolabbi” helyszín - az Ótemplom vagy a Tessedik Sámuel Múzeum - programja sem. Vélhetően anyagi szempontok is közrejátszottak abban, hogy az így is negyvenmilliós költségvetéssel tervezett találkozón - a korábbi Szélrózsákhoz képest - kevesebb volt a sztárvendég (Sebestyén Márta „igazoltan”, betegség miatt volt kénytelen lemondani fellépését), ez azonban legfeljebb azt bizonyította, hogy a Szélrózsa sztárok nélkül, a találkozás puszta lehetősége miatt is elégséges vonzerő. (A költségeknek egyébként mintegy negyven százalékát állta az MEE, a többit a részvételi díjak, illetőleg a pályázatokon elnyert pénzek és a szponzori támogatások fedezték.) Az előbbiekkel összefüggésben idén minden evangélikus vagy evangélikus kötődésű ének-zenei együttes számára lehetőséget nyújtottak a szervezők a bemutatkozásra (lásd 8-9. oldal), és ennek jótékony hatását aligha lehet túlértékelni... Azért persze szép számmal akadtak országos hírnévnek örvendő vendégelőadói is a szarvasi Szélrózsának, mi több, az egyik - valóban világhírű - orgonaművész állítólag „kiszivárogtatta”, hogy hovatovább a művészek érzik megtiszteltetésnek, ha meghívást kapnak az evangélikusok országos találkozójára. Az intellektuális igények kielégítéséről a spirituális szempontokat sem nélkülöző Püspökök órája (6-7. oldal), illetve a Fórumok és Előadások címet viselő alkalmak voltak hivatottak gondoskodni. Ez utóbbi (olykor unalomba fulladt) beszélgetések közül - a lapunk belső oldalain említett programokon túl - kétségkívül a Középpontban a radikalizmus címet viselő diskurzus emelkedett ki, amelyen Prőhle Gergely, az MEE országos felügyelője, külpolitikai szakértő beszélgetett Jakab Attila vallástörténésszel, az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány munkatársával a kelet-középeurópai radikalizmus vallási, társadalmi és történelmi gyökereiről. Minden erőlködés nélkül leírható, hogy - némiképp meghökkentő módon - az idei Szélrózsa legszínvonalasabb „előadásai” az esti áhítatok és a délelőtti bibliatanulmányok voltak, nem szólva a nyitó és a záró istentisztelet felemelő alkalmáról. Talán mert az igei üzenetek közvetítésére vállalkozó szolgálattevők maguk is tisztában voltak azzal a felelősséggel, amelyet a focivébé közelségére is figyelemmel a Jn 20,26 alapján választott mottó rótt rájuk. Hiszen, ahol az evangélium hirdettetik, ott valójában Jézus áll meg középen. ■ T. Pintér Károly ^ Összeállításunk az 5. oldaltól Most múlt pontosan A 8. országos evangélikus ifjúsági találkozóról beszámoló EvÉlet-szám vezércikkét egy „szélrózsás” fiatal jegyzi. A Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban idén érettségizett szerző múlt év augusztusában résztvevője volt a Lotz János nyári diákegyetem - szerkesztőségünk munkatársai által vezetett - médiaműhelyének. Szélrózsa. Középkezdés. Velem? Na, akkor kezdem a közepéről. A Szélrózsát július 14. és 18. között egy messzi, „bőgő” városkában, Szarvason rendezték meg, ahol a lelki tisztulás mellett testünket a Holt-Körös békanyálával koszolhattuk be, amit még a csapokból folyó forró, kénes víz sem volt képes lemosni. Sebaj, csakhamar belenyugodtunk: ezt az öt napot békaszagúan töltjük el. Talán ez a békaszag lehetett az oka annak, hogy már első nap megharapott egy törpeharcsa, s hogy egész szombaton egy szál csuromvizes pólóban mászkáltam, a kiszáradástól való félelmemben. De más, ennél sokkal komolyabb rettegéseim is akadtak a héten. Érdekes, hogy a Szélrózsára való érkezésünkkor mennyi terhet és félelmet cipelünk. Azt hiszem, minden terhet hordozó reménykedik, hogy a találkozó ideje alatt kicsit megkönnyebbül. Velem is valahogy így volt ez. Ahogy teltek a percek, órák, napok, egyre vidámabb lettem, és elhagytam a félelmeimet. Egyik félelmem az otthon maradottakkal volt kapcsolatos. Nagymamám nagyon beteg, és féltem, mire hazajövök, már nem is fog megismerni, vagy valami még rosszabb történik. A másik a kezdetekkel kapcsolatos, hiszen a jövő tanévben egy külvilágtól elzárt kicsiny szigeten fogok tanulni, s így, hogy egyre közeledik a szeptember, mind félelmetesebb a dolog. A kezdetekkel és az újrakezdésekkel foglalkozott többek között a Tamás-mise is. Voltam már jó pár Tamás-misén, de ez a mostani bombaként hatott rám. Én, aki az utóbbi fél évben ódzkodtam a kötöttségektől, liturgiáktól, a rendtől, olyan hatalmas élményként könyveltem el a keresők istentiszteletét, hogy nem férne el ebben az újságban. Ezúton is köszönet minden Tamás-misés emberkének. T-mise. Jobb veled a világ! De sok más létemelő esemény is történt, mint például kedvenc M betűs együtteseim, a Mezítláb és a M.Is.K.A. koncertjei, a Kishúg zenéje, vagy amikor Zsuzskával és Melivel feküdtünk a Csendsátorban, csukott szemmel, élvezve az igazi csendet és nyugalmat, s közben - ahogy Zsuzska mondta - lelki szálak szövődtek köztünk, mint az Avatarban. És ott volt az a bizonyos Hordó. A Hordó egy olyan program volt, ahol bárki felléphetett tudományával. A KIE-kávéház melletti kisszínpad este fél tizenegytől várt olyan egyéneket, akik ki mertek állni zenélni, énekelni. Egy kora este, amikor kis csoportunk a focipálya füvén henyélt, Ferkó előkapta közelben nyugvó gitárját, s hát mit ad Isten, énekelni kezdtünk. Ekkor mesélt a Hordóról, miközben a Most múlik pontosan című szám akkordjait próbáltuk kitalálni. Mire sötét lett, kitaláltuk az akkordokat, s már jött is az elhatározás: kiállunk a Hordóra, és előadjuk. Persze elhatározni valamit mindig könnyebb, mint megvalósítani. Halogattuk a dolgot, jaj, ma be vagyok rekedve, jaj, ma túlfáradt vagyok, jaj, ma ez, jaj, ma az... Én meg közben egyre jobban féltem. Aztán végül elérkeztünk az utolsó estéhez, amikor nem volt mese, se menekvés, elő kellett adni. Hű, barátaim... borzasztóan rettegtem ám! Olyan mondatok jutottak eszembe, mint: nagyot akar a szarka, de nem bírja a... köhöm... stb. Még jobban bepánikoltam, amikor egy olyan kacsa csapta meg a fülemet hogy a M.Is.K.A. ráadást ad a kisszínpadon. Na, neee, mondtam, én utánuk nem lépek fel, mert akkor nagyon be fogunk égni... A berezelési csúcspontot mégis akkor értem el, amikor már bent ültünk a kávéházban, és kiállt egy zenekar meg két éneklő lány, hogy - bátorításként az amatőröknek - elénekeljenek egy számot, még előttünk. És találjátok ki, mi volt az a szám, amit elő akartak adni! Hát igen: a Most múlik pontosan... Először megijedtünk, mert te jó ég, nekik klarinétszólójuk is volt meg minden, ami kellett, nekünk meg maradt a ritmusra remegés. De aztán azt gondoltuk, ha fene fenét eszik, akkor is kiállunk most már. Kimentem remegő lábbal, kapaszkodtam a mikrofonba, és elkezdtem énekelni. Ferkó meg gitározott. Egyszer csak beszállt mögöttünk a dob, egy másik gitár, a szintetizátor, és azon kaptam magam, hogy az emberek tapsolnak, beszállnak az éneklésbe, sőt volt, aki el is érzékenyült. Ez volt a legszebb dolog, ami történhetett, a legnagyobb biztatás, hogy ne féljek. És egyszer csak azt éreztem, hogy most múlik pontosan a félelmem, engedem, hadd menjen, szaladjon kifelé belőlem... Aznap éjjel a barátaimmal a strandon lógtunk. Nagyon fáradt voltam, és elaludtam a stégen. Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy körülöttem áll egy kis tömeg, és azt éneklik: „Boldog szű-lí-na-pot, Léna...!” Hú, olyan boldog lettem! Meglepett az esemény, és félálomban valahogy rájöttem, nem kell félnem, hogy mi lesz, hogy találkozom-e olyan emberekkel, akikkel nem szeretnék, és nem kell izgulnom azon, hogy mi lesz jövőre, hanem Istenre kell bíznom az egészet, mert ő tudja, hogy minek örülök a legjobban. És ezt már többször meg is mutatta. Ámen. ■ Vida Mária Magdolna, alias Léna
