Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-12-19 / 51-52. szám
Evangélikus Élet élő víz 2010. december 19-26. » 11 Jössz-e ünnepelni? HETI ÚTRAVALÓ ■ Szabóné Mátrai Marianna Ifjúkori barátom utálta a karácsonyt. És minden más ünnepet. Azt mondta, nem hajlandó a naptár parancsára örülni, szeretni, kibékülni, feltámadni, új életet kezdeni. Inkább bármikor és őszintén, mint képmutatóan és kampányszerűen. Gyanítom, sokan vannak, akik osztják fenntartásait. Szívbéli barátnőm mondta el félelmeit a napokban. Egyedül van. Súlyos kompromisszumok árán ünnepelhetne rokonaival. Két rossz közül mit válasszon? Nyeljen szenteste folyamatosan, vagy válassza a magányos karácsonyt? Utóbbiról szörnyű tapasztalatokat hordoz az elmúlt évből. Fenyegető árnyként éli meg a közeledő karácsonyt. Ha figyelembe vesszük a kompromisszumokat, a félig-meddig karácsonyokat, a több rossz közül választás kényszerét, akkor az ő táborába többé-kevésbé bármelyikünk besorolható. Szinte arcul csap az óriásplakát: Szandi (Réka/Kitti/Györgyi/Adri) a ... bevásárlóközpontot választotta, hogy tökéletes legyen az ünnep. Mi meg elhisszük. Hogy az ünnepnek tökéletesnek kell lennie. Óriási várakozást építünk ki magunkban, folyamatosan rossz a lelkiismeretünk, mert nem tudunk megtenni mindent azért, hogy az ünnep tökéletes legyen. Ennek következtében mindannyian annyira érzékenyek, idegesek és sebezhetőek leszünk, hogy a legrosszabb pillanatban borítjuk rá valakire összes rosszkedvűnket - és tényleg elrontjuk az ünnepet, holott ez egyáltalán nem lett volna szükségszerű. Nem kellene hinnünk a plakátnak. A tökéletes ünnepnek sem, annak sem, hogy ezt nekünk kötelességünk és lehetőségünk megteremteni. Hogy vannak bukdácsolók és csillagos ötösök „a karácsony tökéletessé tétele” elnevezésű tantárgyból. Nem szabadna beszállnunk a centrifugába, amely az őrületig pörget, és a végén csalódott vesztesekként kiköp. Ha valakik, akkor a keresztények profik az ünnepek átélésében. Nemcsak azért, mert számunkra ünnepek mérföldkövei jelzik az év múlását, hanem azért is, mert hitünk szerint az ember élete ünneptől ünnepig terjed. Amikor Isten megteremtette az embert, és kijelölte szerepét a földön (íMóz 1,28), akkor nem hajszolta bele az épp kijelölt feladat megvalósításába. Sőt nem engedte, hogy azonnal nekiálljon meghódítani a földet és uralkodni a többi élőlényen, vagyis nem engedte teljes gőzzel belerohanni a munkába és az alkotásba, hanem élete - Istennel együtt - az ünneppel kezdődött. A megáldott és megszentelt pihenőnappal, az ünnepnappal. Az ember tehát legalább annyira ünneplésre teremtetett, mint arra, hogy húzza a mindennapok igáját. Sőt előbb tanult meg ünnepelni, mint dolgozni! Ha pedig előretekintünk, akkor a Bibliában nemcsak világvégi jövendöléseket találunk, elpusztuló földről, recsegve-ropogva széthulló bolygóról, tűzvészről, hanem - és sokkal inkább - arról, hogy mindenek végén ünnep várja Isten gyermekeit. A Bárány menyegzői lakomája (Jel 19,6-9). Hitünk szerint tehát Isten ünnepéről érkezünk a világba, és Isten ünnepe vár, amikor távozunk. Azt is látjuk, hogy egyiket sem mi „tesszük tökéletessé”. Isten rendezi számunkra. Bajosan tudtunk volna tenni valamit érte a kezdetekkor, és teljesen fegyvertelenek vagyunk, ha a véget nézzük. Az ünneppel megajándékozza Isten az embert. Azt az embert is, aki értékes porcelánokkal és ezüstökkel, csodálatos színharmóniában terítette meg az asztalát, de azt az embert is, aki egyedül tér haza szenteste a templomból, és gyújtja meg a gyertyát azon a karácsonyfán, amelyet el nem mulasztana felállítani. Mert ez a fa hirdeti, hogy Isten közel jön hozzánk, pont abba a helyzetbe, amelyben éppen vagyunk, és ettől, tőle ünnep az ünnep. Lukács evangéliumát az öröm evangéliumának is nevezik, mert nagy hangsúlyt kap benne az ünnep és az öröm. Van egy kiemelkedő fejezete, a tizenötödik. Ez három példatörténetet tartalmaz az elveszettekről. A bárányról, a drahmáról és a fiúról. Mindhárom történet ünnepi lakomával végződik. A pásztor, a háziasszony és az apa összehívja rokonait, barátait, és ünnepi lakomát rendez. Az elveszett fiú apja pedig egy pillanatra otthagyja az örvendezőket, hogy kimenjen az udvarra, ahhoz a fiához, akinek bizonyos okokból nehezére esik az ünneplés. Kimegy, és szelíden megkérdi tőle - akkor és ma is: ugye azért jössz velünk ünnepelni? Üresen áll a helyed. Nem te készítetted, hanem az, aki mindkét fiának ünnepet szerez. A szerző az Evangélikus Hittudományi Egyetem Gyakorlati Intézetének vezetője „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek. Az Úr közel!” (Fii 4.4-5) Advent negyedik s egyben karácsony hetében az Útmutató reggeli és ünnepi igéi a Megváltó érkezésének örömét hirdetik. „Lelkünk sóvárogva várja az Urat, mert őbenne örül a mi szívünk.” (Zsolt 33,20.21; LK) Mária énekében (Magnificat; lásd EÉ 38) az Úristent dicsőíti beteljesülő ígéreteiért: „Magasztalja lelkem az Urat, és az én lelkem ujjong Isten, az én Megtartóm előtt, (...) mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas’.’ (Lk 1,46.47.49) Örömünk állandó alapja Jézus közelsége és ez az ígéret: „...Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg foga őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban’.’ (Fii 4,7) Csak a Bárány méltó arra, hogy átvegye az Isten végidőkre vonatkozó tervét tartalmazó iratot. „íme, győzött az oroszlán Júda törzséből, a Dávid utóda, ésfelnyitja a könyvet és hét pecsétjét’.’ (Jel 5,5) Filadelfiai népének csak jót üzen a felmagasztalt Krisztus; nyitott ajtót adott nekik, s megtartja őket az örök életre, mert ők is megtartották igéjét. „Eljövök hamar: tartsd meg amid van, hogy senki el ne vegye koronádat’.’ (Jel 3,11) Advent végén a Szentírás végéről üzen Urunk, aki egylényegű az örök „Vagyok”-kal: „Én vagyok Dávid gyökere és új hajtása, a fényes hajnalcsillag. (...) Bizony, hamar eljövök’.’Mondd te is: Marana tha! „Jöjj, Uram Jézus!” (Jel 22,16.20) A pogányok apostola, a zsidó Pál kéri, hogy fogadjuk be egymást - „ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére" -, s a keresztények együtt dicsőítsék az Utat a gyülekezetben: „Örüljetek, népek, az ő népével együtt’.’ (Róm 15,7.10) Karácsonyeste arra emlékezzünk, hogy kétezer éve egy csendes, szentséges éjen Isten elküldte Fiát, és „megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek” (Tit 2,11). „Áldott az Úr, hogy meglátogatta népét, és váltságot szerzett neki.” (Lk 1,68; LK) Az Úr angyala ezt előre megjelentette: „József, Dávidfia, nefélj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből’.’ (Mt 1,20- 21) A Fiú „ test szerint Dávid utódaitól származott”, és „ez a Jézus Krisztus a mi Urunk” (Róm 1,3.4). A karácsony Isten szeretetének ünnepe (lásd Jn 3,16), mert ekkor „az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét” (Jn 1,14). „Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát elküldte a világba, hogy éljünk őáltala.” (íjn 4,9; LK) Az Úr angyala mondta először ezt az evangéliumot: „Neféljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet (...): Üdvözítő született ma nektek.. ’.’ (Lk 2,10.11) „Ha Krisztust helyesen akarod értelmezni és igaz valójában leírni, akkor csak az angyalra figyelj, szerinte Krisztus = nagy öröm! Ez ige mellől ne tágíts, mert erő van benne.” (Luther) Pál szerint az első karácsonyon „megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete, hogy részesei legyünk az örök életnek” (Tit 3,4.7). „Jézus, drága Üdvösségem, / Hadd legyen életem / Csak tiéd egészen!”(EÉ 162,4) Áldott születésünnepet! ■ Garai András Arany derengés Találkozás Kárpáti Tamás festőművésszel ► Nehéz megtalálni, élete a műterem zárt világában zajlik. Ahol nincs telefon, csak mély csönd és Bach, Mozart fölcsendülő zenéje. Legtöbbször fest, gyötrődve, kínlódva rakja az arany-ikonbarna színeket, hogy megszülessenek izzó látomásai. Kétezer év biblikus távlatából elénk örvénylő titkai, rejtélyes belső sugárzással. Finom szövésű szépséggel és puritán egyszerűséggel. Rembrandt kedves tanítványa ő, aki fény-árnyék varázslatával a németalföldi mester mágusi szellemét idézi. A legnehezebb klasszikus nyelvezetet követve érleli saját stílusát, a sejtelem száz és száz örök üzenetét. Kárpáti Tamás nemrégen ünnepelte hatvanadik születésnapját. Erről kérdeztem legelőbb, aztán megszállottságáról és a közelgő karácsony szépségéről.- A születésünkkel kapcsolatban gyakran megfeledkezünk a másik „hősről”: édesanyánkról. Milyen emlékeket őriz róla?- Édesanyám nagyon szelíd asszony. Családcentrikus, szeretetben élő ember, aki nyolcvanhét évesen is magához ölelné a világot, hogy ne fázzon. December 25-én születtem, így az én köszöntésem mindig egybeolvadt a karácsonyi ünneppel. Kétszeres melegség áradt belőle, és a legnehezebb időkben is kaptam valami kedves-szép ajándékot. Régóta megszoktam, hogy természetesen jönnek a jeles napok, talán azért nem szoktam megállni és összegezni. És azért is, mert Isten tenyerén hordoz: mindig azt csináltam, amit szerettem.-Emlékszik a napra, mikor eldöntötte: festő akar lenni?- Úgy kezdődött, hogy gyenge voltam rajzból az általános iskolában. Anyám kifestőkönyveket vett, hogy a kezem jobban mozogjon. Később szakkörbe jártam, s fokozatosan jutottam el az Eötvös-gimnáziumból a Képzőművészeti Főiskoláig... A festőmesterem Sarkantyú Simon volt, az anatómiát Barcsay Jenő tanította. Halk szavával is tiszteletet tudott parancsolni, sugárzó ember volt, mint egy gyerek: kedves és mindenre figyelő.-Nehezen találta meg saját hangát?- Sokat dolgoztam, festettem, és lassan megtaláltam a stílusomat. Mindig arra figyeltem, hogyan áramlik keresztül rajtam a valóság, hogy rezdül rá a lélek. Iszonyú szenvedély az én mesterségem, ha két napig nem gyakorlom, már hiányzik, mint a jó szó. Aláfestést alkalmazok, több réteget is felviszek, addig gyötrődöm, amíg meg nem szólal. Egy kép ezért egy hónapnál hamarabb nem készül el.- Hogyan találta meg Istent?- Anyámék nem voltak vallásosak, mégis gyakran elküldték bennünket a templomba. Olykor ők is besurrantak, egyenként, hogy megmerítkezzenek a benti szépségekben. Középiskolás koromban már voltak olyan élményeim, amelyek a hit felé tereltek. Emlékszem egy régi karácsony éjjelre, hazafelé menet, mintha varázsütésre történt volna, hirtelen hullni kezdett a gyémánt csillogású hó. Elmondhatatlan érzés fogott el, és rácsodálkoztam a hitre. Ma már inkább azon csodálkozom, hogyan tudnak mások hit nélkül élni! Engem Jézus személye izgat a legjobban, nagysága és egyszerűsége. Tisztán és érthetően oldja meg a világ dolgait, megmondja: mit cselekedjél, és mit ne.- Ha követjük, eligazodunk a világban?- Én úgy gondolom, hogy mai zaklatott életünkben a világ egyedüli megfejtése a hit lehet. A lelki létezés felé való elmozdulás.- A Vizsolyi Bibliának kerek évfordulója van az idén. Szokta-e olvasni, van-e kedves része?- Örököltem és vettem is régi Bibliát. Nagyon szeretem a Károlifordítást, annak a nyelve csodálatos és veretes. Olvasva az ember is zendül, a gyönyörű mondatoktól úgy érzi: jó magyarnak lenni. Egyszerűen csak fölütöm valahol, szemezgetek halkan a szebbnél szebb sorokból. És rácsodálkozom: ez itt van a Bibliában, nem emlékszem, hogy valaha láttam volna. Pedig láttam, mégis valami olyan csodarétegeket fedezek föl, hogy elmondani sem tudom. Főleg az evangéliumok végére gondolok, bennük Krisztus halálára, amit a legtöbbször olvasok. Tragikus és szívszorító, de ugyanakkor a győzelem és a remény is ott van.- Képein a Megváltó alakja sejlik föl az aranyfüstragyogásban, egyegy ismert vértanú vagy éppen Rilke angyalai... Dráma ez, vagy bibliai példázatok?- Vannak festmények, amelyek konkrétan valamire utalnak. De nem szeretem az ilyen meghatározásokat. Én ezekkel az alakokkal a Biblia szentségét, az egész kisugárzását szeretném megjeleníteni. Az oldottsággal, az alulról jövő fénnyel az egésznek a csodáját akarom megfogalmazni. Az áradást; akár olvasok, akár a templomban vagyok vagy a festőállvány előtt. Minden olajképemen egy emberi alak jelenik meg. Talán Krisztus, talán Mária... valaki, akire ha ránézel, nem festéket látsz. A nézőnek fel kell oldódnia abban az áradásban, amit az összeolvadó színek hordoznak magukban. És meg kell érezni, éreztetni a történések magját képező drámát.- Egyre jobban elrejti alakjait. Hová vezet ez: egyszer csak eltűnik Krisztus Urunk?- Nem. Én soha nem fogok nonfiguratívvá válni. Nekem mindig kell valami konkrét forma, kapaszkodó. Elég egy apró jelzés, és a többi az áradást, a lelki történést adja. Képeimben is a szentséghez közeli, szakrális értékek foglalkoztatnak. Amikor elkészülök, egyszerűen örömöt találok bennük. Az külön boldogság, hogy egy-egy gyűjtő magányomban is megtalál. De az egyházhoz kötődő emberek sem kerülnek el, lapjaikban gyakran jelennek meg írások rólam. Mindig is úgy gondoltam, hogy az igazi művészetnek el kell határolódni a napi, aktuális dolgoktól, és eszméket, ideákat kell állítania.- Végül a közelgő karácsonyról kérdezem. Mit jelent Önnek Jézus születése?- Október elején már érzek valamit. Már lopódzik belém, finom zendülésekkel figyelmeztet: jön a karácsony! Ahogy közeledik, egyre erősebb lesz ez az érzés, és egy melegséges ünnep bontakozik ki belőle. A kisded első sírásával, subás pásztorok érkezésével, fölzengő ezer és ezer harang szavával. És az egész, így együtt, hihetetlen jó érzés... 1956-ban, a levert forradalom gyászában apám vett egy seprűnyelet, és kis ágakat dugdosott bele, ez volt a karácsonyfa, és egy-egy szem cukor az ajándék. Mégis a legszebbnek tűnik. Ma kicsit elkényelmesedtünk. Régen nagy volt a szegénység, akkor anyánk ölelése is elég volt, és talán Isten is boldogabban figyelt bennünket. ■ Fenyvesi Félix Lajos
