Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-12-12 / 50. szám
2 • 2010. december 12. úmtiRss^ Nem vagytok többé idegenek... „Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. ’’ (Ef2,18) A majdnem három éve Németországba költözött család mindig a leghátsó padsorban ült istentiszteleteinken, pedig az első vagy a második sorban is lett volna bőven hely. „Ő nem presbiter, azonkívül ő Erdélyből jött, nem Magyarországról” - mondotta egy asszony, amikor szóvá tettem ben), mint Isten „háza népének” tagjait, mint „a szentek polgártársait”, és nem éreztették volna - szavak nélkül is -, hogy őket „idegeneknek” és „jövevényeknek” tekintik - legalábbis egyelőre. S mi lesz akkor, ha idővel - ilyen-olyan okok folytán - megürülnek az első padsorbeli helyek? Hiszen ha nem jönnének mindig „újak”, akkor előbb-utóbb megüresednek a helyek - s nemcsak elöl. megfigyelésemet, s olyan természetességgel mondta, mintha ez mindent megmagyarázna. Később „hullott le a hályog” a szememről: ő olyan helyről jött, ahol a helyiek a templomban tulajdonként őrizték megszokott, „papközeli” helyüket, s az újonnan jöttéknek, a kisvárosba betelepülteknek, betelepítetteknek a hátsó sorokba kellett ülniük. Csak aki presbiter lett, az ülhetett családjával közelebb a szószékhez, az Úr asztalához. Ez a tisztség adhatta csak vissza valakinek a költözés következtében elvesztett emberi méltóságát. Ez a család megmaradt a hátsó sorban ülők között. Jót tett volfta a gyülekezetnek, a gyülekezeti tagoknak is, ha ezt a családot, amelyet ide, közénk küldött a sors, úgy köszöntötték volna (legalább ebben a környezet-Hogyan viszonyulunk az újonnan közénk érkezettekhez - akárhonnan jönnek is közénk? Valóban készek vagyunk-e megszokott érzés- és gondolkodásbeli „törzshelyeinket” elhagyni, feladni? Megszégyenítőek Pál apostol sorai, melyeket az efezusiaknak írt: ő, aki valóban a zsidó, templomba járó Krisztus-követők „elitjéhez” tartozott, a közéjük vergődött idegeneknek, pogányoknak - akik keresztényekké akarnak válni - ajánl fel a magáéval egyenértékű helyet. Szívélyesen üdvözli őket, s elfogadja egyenrangúaknak - előfeltétel nélkül. Gábry Sándor (Köln) (Az írás a rajna-vesztfáliai magyar gyülekezetek lapjából, a Protestáns Híradóból származik.) Aki a javítást befejezi éltünk házán „Ezért arra törekszünk, hogy akár itt lakunk még, akár elköltözünk, kedvesek legyünk neki [az Úrnak], Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett, akár jót, akár gonoszát. ” (2Kor 5,9-10) Volt egyszer két szomszéd. Mind a ketten egyszerre kezdték felújítani a házukat, és mindkettejüknek ugyanannyi pénzük volt a költségekre. És mindketten ugyanakkor fogytak ki a pénzből: félúton. A munkáknak csak a felét voltak képesek befejezni. Az egyetlen és legnagyobb különbség azonban kettejük közt az volt, hogy míg egyikük a ház külsejével kezdte a felújítást, addig a másik a belsejével. Az első ugyanis így gondolkodott: az a fontos, hogy mindenki lássa, milyen szép házban élek, milyen rendben tartom a portámat, mennyire adok magamra, a házamra, az életemre. Ezért kívül kezdem a munkát, utána majd befejezem belül is, azt úgysem látja senki, ráér. A másik viszont azt mondta magában: nagyon sok dolgot ki kell javítani a házban, minél hamarabb, hogy ne romoljon tovább. Ha minden rendben van, utána ráérek a ház külsejét is kicsinosítani. így aztán, amikor elfogyott a két embernek a pénze, egyikük háza kívülről ragyogott, belül azonban egyre romló állapotban volt, a tető beázott, a parketta felhajlott, az ajtók nyikorogtak, az ablakok nem zártak rendesen; a másik házon kívülről annyira nem is látszott változás, de bent új tapéták, kicserélt vízcsövek, újralakkozott padló és helyreállított szigetelés biztosította, hogy a ház még sokáig otthona lehessen lakójának. Óév estéjén, amikor végiggondoljuk, mi minden történt velünk az elmúlt évben, megláthatjuk azt is, mi melyik szomszédra hasonlítunk inkább. Arról szól az életünk, hogy kifelé a minél tökéletesebb látszatot tartsuk fent, vagy ezzel akár nem is törődve inkább a maradandó értékekre figyelünk? Ez utóbbi a nehezebb. Nehezebb, mert láthatatlan. Eltakarják előlünk a mindennapi gondok, a szenvedések, a küzdelmek; sokszor még az örömök is. Eltakarják, mert múlandó dolgokat állítanak elénk, és elhitetik velünk, hogy ezek a fontosak: az egészség, a kényelem, a biztonság, a jólét. Fontos dolgok? Lehet. Mint amennyire fontos, hogy egy ház külső homlokzata vagy a kerítése szépen ki legyen festve, vagy hogy a fű a ház előtt gondosan nyírva legyen. De vannak ennél jóval fontosabb dolgok is. Fontosabbak, bár láthatatlanok. Mint amennyire láthatatlan kívülről, hogy egy ház ablakai jól zárnak-e, hogy nem ázik-e be a tető, hogy nem nyikorognak-e az ajtók. Láthatatlanok, de ezeken múlik, hogy lakható-e az a ház. A hit, a reménység, a szeretet kívülről láthatatlanok, de ezeken múlik, hogy élhető-e az az élet. Sőt több is függ tőle, mint az élet. Amikor a két szomszéd kifogyott a pénzből, arra kényszerültek, hogy eladják a házukat. Amikor az érdeklődők meglátták egymás mellett a két házat, először mindenki a kívül felújítottra volt kíváncsi. Amint azonban meglátták az épület belsejében lévő hibákat, szinte menekültek onnan. Ráfanyalodtak a másikra, ám minden rossz érzésük tovaszállt, amint meglátták belül a kifogástalan állapotban lévő helyiségeket. Végül csak ez a ház kelt el. Akár itt lakunk még, akár elköltözünk, sokkal fontosabb, mi a helyzet életünk házának belsejével. Mert az ítélő Isten, aki számon kéri rajtunk azokat a napokat, amelyeket ajándékba adott nekünk, nem a külsőnk alapján ítél. Nem dísz leszünk a polcán, amely lehet belül akármilyen üres, csak kívülről legyen szép. Ő be akar költözni a szívünkbe, ezért tüzetesen átvizsgálja lelkünk legrejtettebb hibáit is. Csak azt a „házat” veszi meg, csak abban a lélekben vesz magának szállást, ahol otthonosan érzi magát, amelyik lélek együtt élte vele egész földi életét. Leplezetlenül kell odaállnunk az ítélőszék elé. Hiába takarjuk le a repedéseket tapétával, a beázásokat lambériával, a hámló plafont álmennyezettel. Istenünk minden apró hibát megtalál, és számon kér rajtunk. Nem sok esélyünk van egy ilyen ingatlanfelügyelővel szemben. Biztos vagyok benne, hogy minden jó szándékunk ellenére valamennyiünkben találhatna Istenünk egy-két, sőt jóval több hibát is, amelyet nem tudtunk életünk során megjavítani. Elfogyott talán a kitartás, a türelem, az erő, a szeretet... Ám óév estéjének evangéliuma biztosít bennünket arról, hogy nem kell e hibákkal egymagunknak megküzdenünk. Épp az, aki meg akarja „vásárolni” az életünket, ő fogja kijavítani a hibákat - helyettünk. Jézus Krisztus, aki az elmúlt év minden egyes napján velünk volt, és a jövőben is minden napon velünk lesz, nem hagy magunkra, együtt éli velünk küzdelmes életünket, s ahol már a saját lehetőségeink véget érnek, ő fejezi be helyettünk a javítást. A saját véréért cserébe elkéri házunkat, és ha odaadjuk, beköltözik hozzánk, lelkünk az otthonává válik, s amikor tökéletesre kijavított házunkból mégis ki kell majd költöznünk, ő is befogad majd az otthonába, a mennyek országába, ahonnan már sehová sem kell többet hurcolkodnunk, mert ott élhetünk vele örökkön-örökké. Ámen! Hálát adunk neked, Istenünk, hogy az év utolsó estéjén igéd fényében vizsgálhatjuk életünket. Köszönjük gondoskodó szeretetedet, amellyel ebben az esztendőben is megőriztél, és igéddel tápláltál minket. Kérünk, ha éveink elfogynak, akkor is tarts meg kegyelmesen veled és Fiaddal, az Úr Jézus Krisztussal való közösségben Szentlelked által. Ámen! Zsíros András Betlehem A konyhában ültünk a földön, és a tűzhely meleg fénye kiugrott néha, meg-megsimogatván arcunkat. Hallgattunk, de magunkban megvallottuk, hogy a mű tökéletes, és nem is vettük le a szemünk róla. Tornya volt, ajtaja volt, ablakai voltak, ahol be lehetett tekinteni (egy krajcárért!), és ha bent meggyújtottuk a kis gyertyát, kivilágosodott az egész épület valami boldog, meleg világossággal, mint a szívünk abban az időben. Egyszóval: betlehem volt. A szent család kicsit oldalt dőlve állt, előtérben a jászollal és a jászolban Jézuskával, aki mosolygott, és kövér kis kezét ökölbe szorította, ámbár akkor még nem gondoltunk arra, hogy ha ez a kéz egyszer kinyílik, mekkora ragyogás árad belőle a világra. Subák, láncos botok, bajuszok és szakállak, kucsmák és a tornyos angyalsüveg már kész volt. Végre elindulhattunk:- Szabad-e betlehemet köszönteni? És hulltak a krajcárok Péter perselyébe, amely mind súlyosabban zörgött. Berta Jancsi ugyan apja szőrtarisznyáját is a nyakába akasztotta, hogyha valahol ennivalót is adnának, de inkább Pétert toltuk előre, zörgő perselyével figyelmeztetve a háziakat, hogy készpénzadományokat várunk. Na, és a büntetés aztán nem is maradt el. Nem vettük észre, hogy a pénz ördöge vigyorog ránk, és szenteste elindultunk a szomszéd faluba, most már kizárólag azzal a céllal, hogy a perselyt megtöltsük. Csendes, borús, mégis kemény alkonyat volt. A hó nem olvadt, a varjak károgtak a jegenyén, és a völgyek hajtásaiban fenyegetően kék volt a köd. Útközben Király bácsival találkoztunk, aki érdeklődött, hogy hova tartunk.- Csak ide, a szomszédba... Az öreg felnézett az égre.- Hát, én nem mondok semmit, de iparkodjatok, mert ujjan idő gyün, hogy megemlegetitek...- Sietünk, Király bácsi. Igazán siettünk volna, de úgy megbámulták takaros betlehemünket, úgy tartóztattak bennünket, etettek, itattak, és főleg úgy megtömték a perselyt, hogy se láttunk, se hallottunk. Pedig közben feltámadt a szél, lenyomta a felhőket, és szitálni kezdte a havat. Ezt azonban a házak között alig lehetett érezni, de amikor kiértünk a szabad mezőre, belénk mart, és engem, aki a betlehemet vittem, majd belökött a patakba.- Egyenest! - vezényelt Jancsi. - Ha a nyárfás utat elértük, nincs semmi baj.- Nem kellene visszafordulni?- Nem! - üvöltötte Jancsi. - Engem agyonvernek, ha nem leszek ott az éjféli misén. Az idő és a tér elveszett. A nagy subákat majd a földre nyomta a szél, a hó vágott, mint a jeges vessző, és reszketve izzadtunk, ijedt kis erőnk utolsó megfeszítésével. Vánszorogtunk. A kis betlehem oldalát már feltépte a szél, és kísértetiesen csapkodta a papírt, miközben a kis bádogcsengő néha megkondult, mint a lélekharang. Nem tudtuk, hol vagyunk, és a szívünk körül halálos hidegen bujkált a félelem.- Megfagyunk - mondta valaki, mire Bence Gábris leroskadt a hóra, és sírni kezdett. És csak álltunk. Összebújtunk Gábris körül, a betlehem lecsúszott kezemből a hóra.- Imádkozzunk! - mondta ekkor Péter, és ennek a szónak a mélységében egyszerre végtelen csend lett, és abban a csendben alig hallhatóan, de mégis világosan megérintett bennünket meleg szárnyával a távoli harangszó.- Harangoznak - ordította Jancsi. - Most már biztosan tudom az utat.- Imádkozzunk! - mondta Péter, és imádkoztunk. Az éjféli misén már otthon voltunk. És azóta, ha nagy baj van, és kiesik kezemből a betlehem, azt az imát mondom, és azt a harangszót hallom még ma is. Fekete István
