Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-12-12 / 50. szám
ÜT/TáRS^ 2010. december 12. • 3 LÁTTAJÉZUST Keresztelő János Görögök jöttek föl a jeruzsálemi ünnepre a kéréssel: „Jézust szeretnénk látni. ”(Jn 12,21) Mivel pedig számunkra ma fizikailag ez nem lehetséges, annál inkább érdekelnek azoknak a tapasztalatai, akiknek megadatott: látták az Urat. Nehezen lehetne Jézus történetét elképzelni nélküle. Elvégre ő az Úr útkészítője, mintegy előfutára. O az a torzonborz pusztai prédikátor, akiről az evangélisták egyöntetűleg bizonyítják, hogy teveszőr ruhában járt, amelyet bőröv fogott össze, és aki amolyan vegetáriánus lehetett, mert sáskán és mézen élt. Azt is tudni vélik, hogy megjelenése prófétai jövendölésnek megfelelő volt. Meg azt is, hogy országos hírnévre tett szert, annyira, hogy jeruzsálemiek, júdeaiak és Jordán környékiek futottak hozzá, hogy megkeresztelje őket. Megtérést prédikált, és Isten küszöbön álló ítéletével fenyegetett. Kérdezőknek azt is megmondta, hogy a megtérés mit jelent a konkrét élethelyzetükben: a sokaságot az irgalmasság cselekedeteire intette, a vámszedőket tisztességes üzletelésre és a katonákat erőteljes önmegtartóztatásra (Lk 3,10-14). Valószínűleg ez késztette Josephus Flavius zsidó történetírót arra, hogy Keresztelőben nagyon fontos erkölcsprédikátort lásson. Gyanakvó hivatalosok is megkörnyékezték, mert mozgalmának nagy sikere igen gyanússá tette őt a szemükben. Azzal akarták beugratni, hogy mondja magát Messiásnak (hogy vádolhassák őt!). De János nem állt kötélnek. Egy szép napon viszont megjeelő a Törvény, s így gyakorolta a kiengesztelődést évenként egyszer a főpap. A bárány képe szorosan összekapcsolódott a bűntől való tisztulással. János tehát nem valami idillikus karácsonyi gyermeket lát maga előtt. Inkább nagypénteken akad meg a tekintete. Akit most lát, az lesz a keresztfán önmagát népe bűneiért feláldozó Megváltó. Mennyire messze került mai kereszténységünk Jézus Krisztusnak ilyen valós szemléletétől! Nem ártana tanulnunk Jánostól. Sőt még csak röstelkednünk se kellene miatta. Hirdethette előbb a végítéletet, a közeli, isteni leszámolást. Meg is rémítette vele az embereket. Ám elég volt egy találkozás Jézussal. Azonnal érezte, hogy inkább azt kell hirdetnie, amit Isten a világ megmentéséért tett. Hiszen ő erre az ártatlan bárányra vetette mindazt a büntetést, amelyet mi, emberek érdemeltünk volna meg. A kereszténység minden korban megsínylette azt, ha üzenetében elhomályosult, vagy ha teljesen eltűnt belőle annak boldog híre, hogy csak ez az Isten Báránya Messiás hordozza el a világ bűneit. Jánosnak a keresztelő mozgalmával igen nagy sikere lehetett, amit az evangélisták nem győznek eléggé hangsúlyozni. Igazán csodálkoznánk, ha nem érezte volna sikere fényében a saját személye fontosságát. De Jézussal való találkozása itt is döntő változást hozott. Mintegy János megtérését! Mind a négy evangélista megőrizte azt a kijelentését, hogy „arra sem vagyok 'méltó, hogy lehajolva a saruja szíját megoldjam”. Ha valaki egy másik ember saa példa követését. Ezt a jánosi magatartást próbáljuk begyakorolni, valahányszor ajkunkat ez a röstelkedő, szégyenkező vallomás őszintén hagyja el:* Uram, nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj,..”(Mt8,8) Keresztelő Jánost azonban semmiképpen nem szabad egyoldalúan a pusztai útkészítő szerepébe beskatulyáznunk. Ennél sokkal nagyobb feladatra is vállalkozott. S ez annyira igénybe vette, hogy maga is megrendült bele. Börtönéből küldte el tanítványait Jézushoz, mert kételyei támadtak afelől, hogy jó célt követett-e. A kételkedést ő sem takaríthatta meg magának. Mint ahogy senki sem, aki komolyan veszi a hitét. Mégsem bukott el a kísértés idején. Matthias Grünewald állított Keresztelőnek egyedülállóan csodás emléket híres isenheimi oltárképén. A kereszten függő Jézus mellett áll János. Bal kezében tartja a Messiásra utaló Szentírást, lábánál áll az ártatlan, fehér bárány a kehelybe folyó vérével. János túlméretezett mutatóujjával mutat a Megfeszítettre, fölötte pedig ez a mondata olvasható: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem. ” (Jn 3,30). Ez pedig több álszerény udvariaskodásnál. Ez János hitvallása. Az egyháztörténet tanúsítja, hogy vagy két évszázadon át próbálták Keresztelőt Jézus vetélytársává tenni. Bizony hosszan tartott, amíg a „jánosi messiáshívők” maguk is jól megértették mesterük határozott vallomását. Jézus az Úr, ő pedig ennek az Úrnak méltó szolgája. A tanulságot Luther vonta le emigy: „Sokan állítják, hogy nem lent nála az, akinek jövetelét addig ismeretlenül hirdette. „Másnap János látta Jézust.- így vezeti be az evangélista kettejük találkozását. Jézus Galileából érkezett a Jordán folyóhoz, ahol János keresztelt. Vajon kit láthatott Jézusban, és milyen hatással lehetett rá? Látnoki erővel a világért szenvedő és áldozatvállaló „Isten Bárányát” látta vendégében. Már maga a bárány említése minden akkori hallgatóját rögtön a páskabárányra emlékeztette. Ezt írta ruja szíját megoldja, azzal elismeri, hogy az az ő ura, és ő csak rabszolga lehet. Ezt követelte a társadalmi rend akkor, s ez alól alig lehetett kivételt tenni. Ám János nem csupán a kor szokása szerint tudta magát az Úr rabszolgájának. Emlékezhetett arra, hogy Isten a népét születésétől fogva mennyire szolgálta: * Tarka ruhába öltöztettelek, és delfinbőr sarut húztam a lábadra... ” (Ez 16,10) S ha az Isten nem átallotta ilyen szolgamunka végzését, Keresztelő csak annál nagyobb dicsőségnek tekinthette ellenségei az evangéliumnak, sőt szívesen is hallgatják. Ám ez kevés. Ha tied az evangélium, és azt is megértetted, mit kíván tőled, üdvösséged elvesztésének terhe alatt meg is kell vallanod. Bármi történjék is ezután. Különben nem vagy keresztény.” Ezt tette János. Nem csoda, ha János evangélista azt mondja róla, hogy Istentől jött, és hogy tanúja az Úrnak. Ezzel vonult be örökre, példát adva, Jézus történetébe. Gémes István Isten kinyújtott kezét el kell fogadni Beszélgetés Srna Zoltánnal, a szlovákiai Százd evangélikus gyülekezetének megbízott felügyelőjével Nyelvi és felekezeti kisebbségben élni nehéz és sokszor hálátlan feladat. Ez a kettős diaszpóralét azonban sok áldást is rejthet — megfelelő életszemlélettel. Alábbi interjúnkban egy ilyen pozitív gondolkodású emberrel beszélgetünk.- Elsőként beszéljünk a gyökereiről, amelyek a szlovákiai magyar evangélikussághoz kötik! Isten szereti a kicsinyeket, az ő kinyújtott kezét csak el kell fogadni. Gyerektáborok, ifjúsági alkalmak és számtalan más örömteli esemény színezi gyülekezetünk életét. Megszépült az - épp most százhuszonöt éves - istenháza. Áldás az, hogy már nemcsak mi várjuk el a segítséget, de magunk is igyekszünk és tudunk is segíteni elesettebb testvéreinken. Bármennyire csekélynek tűnnek is- Tulajdonképp beleszülettem az evangélikus hitbe. Százd és Ipolyszakállos kicsiny lutheránus közösségek a katolikus tengerben. Szüleim, távolabbi felmenőim is, egy református kivételével, mind evangélikusok voltak.- Milyen tapasztalatokat szerzett a felügyelői tisztségben ?- 2001-ben lettem felügyelő, előtte néhány évig alfelügyelőként szolgáltam a testileg súlyos beteg, idős, de bölcs felügyelőnk mellett. A tapasztalataim pedig igen vegyesek, ha szabad így szólnom. Gyorsan változó világban élünk, s az egyházban nyugalmat, békét keresünk. Láttam növekedni gyülekezeteinket, örömökben, létszámban, hitben, de tapasztaltam az ifjabbak és az idősebbek, a régies és az újszerű ellentétét is, ugyanúgy, mint egymást kiegészítő áldását. Szeretném egyébként elmondani, hogy - közel egy éve - már nem vagyok felügyelő, bár a feladataimat elvégzem.- Mit érez a munka legnehezebb részének, és mi az, amit áldásként él meg?- A legnehezebb, hogy emberekkel van dolgunk. Különböző emberek különböző látásmóddal... Van, aki csupán gáncsoskodni szeret. Van, aki önmagát a középpontba helyezi, s ilyenkor elsiklik a lényeg. Elszomorító a békétlenség. De szerencsére inkább az áldást tapasztaltam. Áldás az, hogy egy kicsi gyülekezet mindkét templomában minden vasárnap lelkész hirdeti Isten igéjét. Mert nem is olyan régen évekig nem volt lelkész, aki az úrvacsorát kiszolgáltassa Ipolyszakálloson. Én szeretek csapatmunkáról beszélni, közösségben dolgozni, mert egy gyülekezet esetében nem is lehet másképp. Áldás az, hogy a gyakorlatban kialakulhatott egy laikus, ám lelkes munkaközösség, s kicsiny gyülekezetünk élete kiteljesedhetett. A jó ezek az eredmények, én egyértelműen megtapasztaltam az Úr segítségét minden alkalommal.- Az anyaország miben ad példát Önöknek, és milyen példát adhat Magyarországnak a szlovákiai evangélikusság?- Evangélikusok vagyunk, és Jézus Krisztus által egyházat nyertünk őbenne. De más-más országban élünk, egyházszervezeteink is különbözőek, és eltávolodtak egymástól az elmúlt évtizedekben. A politika függvényében élni elszomorító, kiszolgáltatott helyzet. Sajnálatos, hogy „egy tőről szakadtán” bátortalanul építgetjük a hidakat. Talán azt is bátran kijelenthetem, hogy nem ismerjük egymást, ami ugyancsak elszomorító. Nem igazán tudom megítélni a magyarországi helyzetet, de például én az egyház és az állam különválasztásának híve vagyok, amire egyfajta példát találunk Önöknél. Biblikus, tisztább, bár bizonyára nehezebb ez a keskeny út. Közelebb van a hívekhez. Jelentékeny ellátóhálózattal szolgálja híveit a magyarországi egyház. A Szlovákiai Evangélikus Egyház külsőségekben jelenik meg, de itt is egyre erősebb a bibliai alapú modernizáció igénye.- Miben látja a szlovákiai magyar evangélikusság jövőjét, illetve fennmaradásának lehetőségét?- Ténylegesen Isten kegyelmi idejét éljük. O tudja, milyen jövő vár ránk. A csüggedőknek bátorítást, bölcsességet, alázatot és kitartást ad megmaradni hitben és nyelvben. Nem könnyű feladat ez, főleg a közelmúlt szomorú történéseire gondolva. Kapaszkodni, fogódzkodni kell Isten kinyújtott kezébe. Tenni azt, ami neki tetsző, és ami kicsiny közösségünknek épülésére válik. Nem feledni az Ézsaiás prófétával küldött üzenetét: „Én terólad el nem feledkezem. ” Szűcs Petra
