Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-10-17 / 42. szám
2 -m 2010. október 17. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica [Lelkész:] Istenünk, szent Atyánk, láttasd meg velünk imádságaink ellentmondásosságát, hogy ezt felismerve járhassunk neked tetsző megszentelt életben - segíts úgy élnünk, ahogy imádkozunk! [Lektor:] Hiszen imádkozunk, hogy neked tetsző szent életet éljünk, miközben csak emberek szemében akarunk szentnek mutatkozni. Kegyelmezz nekünk! [Gyülekezet:] Segíts úgy élnünk, ahogy imádkozunk! [Lektor:] Imádkozunk a békéért, miközben a szívünk tele van békétlenséggel és nehezteléssel. Kegyelmezz nekünk! [Gyülekezet:] Segíts úgy élnünk, ahogy imádkozunk! [Lektor:] Imádkozunk azért, hogy vége legyen a világméretű éhezésnek, miközben mi nagyobb kényelmet élvezünk, mint amilyenre szükségünk lenne. Kegyelmezz nekünk! [Gyülekezet:] Segíts úgy élnünk, ahogy imádkozunk! [Lektor:] Imádkozunk azért, hogy akaratod teljesüljön az életünkben, miközben szeretnénk mindig mindenkinek megfelelni. Kegyelmezz nekünk! [Gyülekezet:] Segíts úgy élnünk, ahogy imádkozunk! [Lektor:] Imádkozunk azért, hogy bocsásd meg vétkeinket, miközben mi nem bocsátunk meg az ellenünk vétkezőknek. Kegyelmezz nekünk! [Gyülekezet:] Segíts úgy élnünk, ahogy imádkozunk! [Lektor:] Imádkozunk a betegekért, miközben a legváltozatosabb módon romboljuk egészségünket. Kegyelmezz nekünk! [Gyülekezet:] Segíts úgy élnünk, ahogy imádkozunk! [Lektor:] Imádkozunk elhunyt testvéreinkért, miközben nem törődünk eléggé az élőkkel. Kegyelmezz nekünk! [Gyülekezet:] Segíts úgy élnünk, ahogy imádkozunk! [Lektor:] Imádkozunk ébredésért, miközben a hétköznapokban éppen mi vagyunk a legnagyobb akadályai evangéliumod terjedésének. Kegyelmezz nekünk! [Gyülekezet:] Segíts úgy élnünk, ahogy imádkozunk! [Lelkész:] Hallgass meg, Urunk, és áraszd ránk megszentelő Lelkedet, hogy általa felismerjük ajándékaidat, amelyekkel elhalmozod életünket, amelyek megtöltik csendünket tartalommal, küzdelmeinket reménnyel, kapcsolatainkat erővel, meghiúsult terveinket új lehetőségekkel, képmutató életünket mindent átalakító, hiteles tartalommal. Istenünk, szent Atyánk, láttasd meg velünk imádságaink ellentmondásosságát, hogy ezt felismerve járhassunk neked tetsző megszentelt életben, az Úr Jézus Krisztus által. [Gyülekezet:] Ámen. www.myluther.hu SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 20. VASÁRNAP - LK 14,25-35 Csak a szájammal csinálom Ezzel a kampánnyal Jézusnak nem lenne sok esélye a választásokon. Vért, verejtéket, könnyeket, keresztet ígérni akkor, amikor sokan érdeklődnek a programja iránt: ez több mint hiba. Tudhatta volna, hogy az emberek azt értékelik, ha megszaporítja a kenyereket, és jóllakat ötezret; ha a csodálatos halfogással eredményessé teszi munkájukat; ha a betegek meggyógyításával visszaadja egészségüket. A szociális, a munkaügyi és az egészségügyi kérdések az emberek igazi kérdései, ezek megoldását kell ígérni, akkor biztos a siker. És amikor a kampányban Jézus megmutatja, hogy ő a megfelelő ember erre, akkor mindent lerombol egy ilyen nyilatkozattal. Nem is lehet érteni, felfogni, hogy mit akar. Ha hozzám akarsz tartozni, akkor gyűlöld meg családod tagjait, szeretteidet, sőt még magadat is, vedd fel a keresztet, a kivégzőeszközödet, mondj le a vagyonodról - mi akar ez lenni? A remélt és várt nagyszerű jövő, a siker útja helyett az önmegtagadás és a végletekig menő áldozatvállalás programját kezdi hirdetni Jézus? A kampány derekán, a választás előtt? Okos politikusok ezt csak a hatalom megszerzése után teszik. Éppen ez az, amiben Jézus különbözik a politikusoktól. Ő nem árul zsákbamacskát, nem csapja be választóit. Ha valaki engem akar követni - mondja -, akkor vessen számot azzal, hogy ez igenis komoly áldozatokkal jár. Jézusnak nem kellenek „dísztanítványok’! Számára nem a tömeg, a sokaság az érdekes. Ő tudatos, minőségi tanítványokat akar. Olyanokat, akik nem élősködni, hasznot húzni akarnak Isten országából, hanem készek magukat Isten országának átadni. Akik nem a maguk előnyét és jólétét keresik nála, hanem megértik Isten programját ezzel a világgal: a világot tönkretevő bűn kiiktatását, a rend, az igazság, a szeretet megvalósulását. Erre csak olyanok alkalmasak, akik ezt először önmagukban vállalják. Vajon mit szólunk mi, amikor Jézusnak ezt a kompromisszumok nélküli igényét halljuk? Nekünk, akik evangélikusként Jézus „elit csapatához” tartozónak tartjuk magunkat, van-e helyünk Jézus tanítványai között? Tanítványságnak nevezi-e Jézus a kultúrprotestantizmusunkat, történelmi büszkeségünket, irodalmi, zenei, kulturális életünket, egyházszervezési stratégiánkat, politikai, társadalmi szerepvállalásunkat, szociális tevékenységünket? Nem arra szolgál mindez, hogy önmagunk presztízsét, evangélikus egyházunk súlyát növeljük? Nem azt üzeni-e Jézus ezen a vasárnapon igéjével, hogy mindez szép és fontos - de hol van a hitetek? Milyen a velem való személyes kapcsolatotok? Megértitek-e, hogy az én Atyám szemében egyetlen ember üdvösségre segítése többet ér rendezvények, egyházi találkozók, konferenciák sokaságánál? Reményik Sándor szavai most is időszerűek (Elkéstetek, 1936): Elkéstetek, elkéstetek vele, Az Igével, ki élet kenyere, Ki Evangélium és semmi más, Nem tudás, művészet, magyarkodás, Nem kultúra és nem pedagógia, Nem eszköz többé, hanem cél maga, (...) ím, ez volt a ti teológiátok: Keveset hisztek, sokat protestáltok, A császár ellen, a pápista ellen, Mindegy, mindegy, csak protestálni kelljen. Jézus ma önvizsgálatra hív. Követői, tanítványai vagyunk-e, vagy csak ügyesen úgy teszünk, mintha tanítványai lennénk? Wilhelm Busch német lelkész egy háború utáni élményét meséli el egyik evangélizációs igehirdetésében. Látogatni ment, még romokban volt a város. Egy utcasarok mögül gyerekek ugrottak elő. Egyikük kezében fegyvernek látszó tárgy volt, és nagyon ügyesen utánozta a gépfegyver kerepelését. „Első pillanatban teljesen megijedtem - meséli az evangélista -, aztán amikor láttam, hogy miről van szó, elöntött a harag, megfogtam a gyereket, és jól összeszidtam. Az ártatlan szemekkel rám nézett, és azt válaszolta: »De hát csak a számmal csináltam.« Nekem meg eszembe jutott - mondta Busch -, hogy ilyen a mi kereszténységünk is: csak a szánkkal csináljuk.” Megízetlenült a só, elveszítette erejét, mert a hitünk nem mindent odaadó, nem mindent vállaló hit. Csak a szánkkal csináljuk. Nem másokat ostorozó, egyházvezetést kritizáló, észt osztó szavaknak szánom mindezt. Magamat is azok között tudom, akiket Jézus így figyelmeztet: „Akinek van füle a hallásra, hallja!” Jézus szavai önvizsgálatra és számvetésre kényszerítenek. Egyik oldalon ott van az, amit ő ad: követésének ju-A VASÁRNAP IGÉJE talma a vele való közösség, az Isten országa, a hit és az élet teljessége. Másik oldalon ott van ennek az ára: az önmagunkról való teljes lemondás. Szeretnénk megkapni azt, amit Jézus ad, de az árat kifizetni nem szeretnénk. Megpróbálunk alkudni, de az ár szabott. Megpróbálunk olcsóbb tanítványságot kapni, de az csak utánzat. A márka csak Jézustól kapható. Hogyan lehet a megízetlenült só ízét visszaadni? Jézus kérdése arra utal, hogy ez lehetetlen. De egyszer mondott Jézus egy lehetetlen lehetőséget kétségbeesett tanítványainak: „Ami embereknek lehetetlen, az Istennél lehetséges” Isten még a megízedenült só ízét is vissza tudja adni, az utánzathitből is valódi hitet tud teremteni, és a „csak a szájammal csinálom” keresztényeket is odaszánt, lángoló szívű keresztényekké tudja formálni. Csak az a kérdés, hogy én ezt akarom-e! Jézus nem elriasztani akar minket, hanem meghívni követőinek körébe. Nem azt mondja, hogy most, rögtön szakíts mindennel, hanem azt kérdezi: Kész vagy-e szakítani mindennel? A tanítványság árát lehet részletekben is megadni. Hogy mikor, mivel kell szakítanunk, lemondanunk, azt bízzuk Jézusra. Soha nem fog többet kérni, mint amit meg tudunk adni. ■ Balicza Iván Imádkozzunk! Uram, add meg nekem mindazt, ami hozzád segít engem! Uram, vedd el tőlem mindazt, ami gátol engem, hogy hozzád mehessek. Uram, fogadd el az életem, hadd legyek egészen a tiéd! A Dicsérjük Istent és a szapphói strófa ► A Szentháromság ünnepét követő 20. vasárnaptól kezdődően a Dicsérjük Istent (EÉ 52) a heti énekünk. A hét igéje így buzdít: „...élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben” (Mik 6,8) Ehhez kérjük az énekelt imádsággal Isten kíséretét, erejét és törvényét. Paul Gerhardt (1607-1676) énekszövegéhez berlini kántor munkatársa, Johann Crüger (1598-1663) írt dallamot a tőle megszokott eleganciával: éneklés közben úgy érezzük, mintha egyre csak emelkednénk, s szinte erőszakkal ránt ismét földre a dallamot lezáró rövidke sor. A dallami ötleteken túl a kísérő harmóniák - Crüger maga adott kíséretet dallamához - biztosítják ezt az emelkedő érzést: a C-dúr kezdősor végére az egy hanggal magasabb d-moll felé térünk ki; a következő sor még egy fokkal magasabbról indul (e-moll), hogy végül az alaphangnem fényes domináns hangnemében, G-dúrban záródhasson. A harmadik sor ismét feljebb lép egyet, és A alaphangra érkezik. Innen vezet vissza rendkívüli gyorsasággal a kiinduló hangnembe a zárósor. Ezt a három és fél soros (szótagszám: 11, 11, 11, 5) versszerkezetet szapphói strófának nevezzük, a Leszbosz szigetén alkotó Szapphó (latinosán Sappho; Kr. e. 6. század eleje) ókori görög költőnőre utalva. Az ő versformája játékosabb ritmusú volt még: a szapphói sor a hosszú és rövid szótagok váltogatására épített (- azaz trocheus) öt verslábbal, amelyek közül a harmadik daktilus volt ( - ^ ^ ). A reneszánsz idején újraélesztett versforma még összetettebb ritmusú: - kj I — / - kj kj I - Kj I - Kj I, általában sormetszettel az ötödik szótag után. Három ilyen hosszabb sort egy öt szótagos (- Kj KJ /---) félsor zárt le. Ez a ritmusképlet nem volt könnyen összeegyeztethető a nyugateurópai zenével, mert ütemei változó hosszúságúak. így jött létre a szapphói strófa kiegyenlített változata, amely már alkalmas a zenei ütemekbe rendezett éneklésre: - kj kj I — I kj kj kj kj I — /. A jellegzetes daktilus így már a sor elején megjelenik ugyan, de a szótagszám most is tizenegy, s az ötödik szótag után lehet szakaszhatár. A versszakzáró félsor változatlan maradt: -.KJ kj I —• Kedvelt versformájává lett ez a szerkezet a korai korálirodalomnak is. Énekeink közül: Nagy hálát adjunk (Debrecen, 1590 - EÉ 48); Krisztus Urunknak áldott születésén és Paradicsomnak te szép élő fája (Pécseli Király Imre, 17. század - EÉ 158 és 365); Ó, drága Jézus, vajon mit vétettél (Johann Heermann, 17. század - EÉ 198). A Gyülekezeti liturgikus könyvben is találunk két példát, melyek a szapphói strófából eredeztethetőek. Bornemisza Péter tanítpénekében (A keresztségben elpecsételtetünk, GyLK 798) hat szótagos zárósort találunk; Johann Heermann zsoltárszerű költeményében (Megszégyenülni ne hagyd, Uram Isten, GyLK 819) a zárósor mindig megismédődik, s így tíz szótagossá válik. Láthatjuk, a szapphói strófa önmagában nem hordoz semmiféle hangulatot. Megszólalhat általa német nagyheti korái ugyanúgy, mint vidám magyar karácsonyi örömének. A Dicsérjük Istent eredetileg lendületet adó reggeli énekként énekeltük. 1982- es énekeskönyvünk szerkesztői úgy rövidítették, hogy minden napszakban énekelhető legyen. Szükségünk is van éjjel-nappal az istendicséret bátorítására. ■ Bence Gábor Az egykori hétszáztízes Ha ezt az éneket énekelni kezdem, emlékeim a fóti nagyterembe szállnak. A kántorképző hetven, nyolcvan, olykor még több fiatalja harsogta ezt az akkor még reggeli éneket, hiszen az „álmunkból újra vidáman felkeltett" is ott volt benne. Ilyenkor nem volt orgonakíséret, csak az egyszerű emberi hang. De milyen hangok! Külön ültek a fiúk, és külön a lányok. János bácsi, a tanfolyam vezetője olykor megtette azt, hogy az egyik versszakot a terem egyik szárnyával fújatta, mutáló kamaszhangokon, a másikat a másik szárnyával, már-már érett szopránokon és altokon. Számára különösen is kedves lehetett a dal, a Dunántúli énekeskönyv hétszáztízese, mert ez szinte mindig volt reggelente. Hogy valódi istendicséret volt-e? Benne volt a kora reggeli óra frissessége, a kialvatlanság, a minden percet kihasználó szorgosság. Benne volt a fiatalság felnőttektől messze álló világa, sajátos történeteivel. Megszólalt a fellocsolt falépcsők illata, a fűzfa seprű surrogása. Ez az ének pont úgy hozzátartozott ahhoz a miliőhöz, mint a padlástérben vívott snapszer-CANTATE partik vagy az ördögök láttatása az orgona felső szélén, az előre elkészített, túlcukrozott tea és a zsíros kenyér. Ma úgy gondolom, hogy ez akkor nagyon tetszhetett Istennek, hiszen benne volt minden lelkesedésünk. Aztán ahogy az éneklő arcokat felidézem: vajon ki hol lehet most közülük? Sokan vannak gyülekezetekben, akár lelkészként is, persze már idősödve. Mások elsodródtak. Talán már nem is mennek az orgona közelébe, talán csak abban látszik régi kötődésük, hogy gyermekeiket küldik el Fótra, és fanyalognak egy kicsit, hogy régen azért korábban kellett kelni. Néhányan közülük biztos eltértek a hittől is. Az élet sokféle sorsot képes teremteni. Amikor ma rákezdek - ahogy ez gyakran van velem, főleg ha nagyon korán kelek -, újra egy gyülekezetben látom mindnyájunkat. Mint ahogy abban is biztos vagyok, valahányszor meghallják ezt a dallamot, ők is ott vannak abban az Istennek tisztán zengő karban. Erről szól ez az ének. Minden reggeli kérésünk - „Míg itt a földön vándorolunk, élünk, / Légy éjjelnappal ezután is vélünk!” - elvezet abba a végső közösségbe, ahol - miután ígérete szerint valóban eljön - „angyalok, szentek karában” dicsérhetjük. Hogy akárhová vet el a sorsunk, ne kelljen jöttétől félnünk, hiszen olykor megadta nekünk, hogy már itt megérezzünk valamit eljövendő országának öröméből. ■ Koczor Tamás
