Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-09-19 / 38. szám
2 * 2010. szeptember 19. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio cecumenica Mennyei Atyánk! Hálát adunk neked azért, hogy naponként gondot viselsz rólunk. Mi mégis sokszor aggódunk a holnapért. Bocsásd meg kicsinyhitűségünket, és taníts meg önmagunkon túl is meglátni világodat! Kérünk, figyelmeztess, ha a hétköznapi gondok miatt távolodni kezdünk tőled, és vezess vissza arra az útra, melyet kijelöltél a számunkra. Köszönjük neked, hogy kimondott kéréseink és hálaadásunk által is a benned való szabadság útját egyengeted számunkra. Könyörgünk a teremtett világért. Taníts bennünket arra, hogy felelősséget tudjunk vállalni azért a környezetért, amelyet otthonunkká teremtettél. Tápláld bennünk az igényességet és a tudatosságot, hogy ne engedjük lakhatatlanná válni otthonunkat. Add, hogy megtaláljuk a megbékélésre vezető utat. Add, hogy egymásra találjanak a szeretet és megbékélés jegyében a különböző nemzetek és népek, nemzedékek, házastársak, munkatársak, szomszédok. Engedd, hogy több legyen a megértés, mint az értetlenség, s több a szeretet, mint a gyűlölet ember és ember között. Könyörgünk azokért, akiket betegség vagy magány gyötör. Add, hogy meglássuk: a mi szolgálatunk által is enyhíteni akarod a szenvedést. Te adj gyógyulást a betegségekből, erőt a szenvedések elhordozásához; add, hogy a szeretet gyógyító szavait kimondjuk és tetteit megcselekedjük. Könyörgünk egyházadért. Ne engedd, hogy igéd üres szólammá legyen ajkunkon. Éleszd fél bennünk újra és újra az élő hitet, a rólad szóló bizonyságtétel lelkét. Hálát adunk neked szent igédért, amely segít eligazodni életünkben és tanítványságunkban. Add, hogy ne csak halljuk, de éljük is, amit üzen a számunkra. Hálát adunk neked szeretteinkért, a testvéri közösségekért. Add, hogy mindig tudjuk értékelni és viszonozni mások figyelmességét és szeretetét Kérünk, tarts meg minket a benned való hitben és reménységben, hogy a tieid lehessünk életünkben és halálunkban, egykor pedig együtt legyünk a te országodban, ahol hitünk látássá, reménységünk bizonyossággá lesz. Kérünk, Urunk, jóságos és bölcs megértéseddel hallgass meg minket Jézus Krisztusért! Ámen. SEMPER REFORMANDA „Isten kétféleképpen büntet: Egyszer kegyelméből, mint jóságos atya és ideiglen, másodszor haragjából, mint szigorú bíró és örökké. Ha mármost megfeddi Isten az embert, úgy a természet azért oly gyenge és csüggeteg, mivel nem tudja, vajon Isten haragból vagy kegyelemből feddi-e meg, és félelmében, hogy talán haragból teszi, kiáltozni kezd: »Óh, Uram, ne haragodban feddj meg engem, hanem add, hogy kegyelemből és ideig való legyen; atya légy, ne pedig bíró!« Amint Szt. Ágoston is mondja: »Óh, Isten, égess itt, sújtsál itt, verjél itt, és kímélj bennünket odaát!« Ezt kéri a zsoltáríró is e helyen, nem mintha egészen büntetlen akarna lenni - mert ez nem volna jó jel -, hanem hogy úgy büntettessék, mint gyermek az atyjától.” M Luther Márton: Bűnbánati zsoltárok. A hatodik zsoltár (Schulek Tibor fordítása) SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 16. VASÁRNAP - ÁM 5,21-24 Állóvíz vagy friss, bővizű patak? Istentiszteleten lenni jó. Már ha a jó, mint csökevényes jelző, kifejezheti akár csak részben is, amit érzünk e szó hallatán: istentisztelet. Tisztelni Istent, vele és egymással közösségben, imával, énekkel, igehallgatással, a liturgia követésével, ez valami olyan, ami kiszakít a mindennapi, kegyetlen, gyilkos rutinból, és kiemel. Az idő egy megszentelt pillanata. (Mert jelen van a Megszentelő.) Itt történik valami, ami betölt, feltölt, ami olyan tisztító erejű, amihez semmi más nem fogható. Ha Isten „lenéz az égből”, akkor „örül, mosolyog”, ha látja gyermekei gyülekezését. Édesanyám mesélte, hogy az első két ének, amelyet nyíregyházi kis hittanosként megtanultak, egész további életükre meghatározta, mihez tartsák magukat a templomban. Ma sem tudja elérzékenyülés nélkül hallgatni. Igen. „Itt az Isten köztünk. /Jertek őt imádni, /Hódolattal elé állni! / Szent a jelenléte. / Minden csendre térve, / Őelőtte hulljon térdre! / Az, aki hirdeti / S hallja itt az igét, / Adja néki szívét!" Ez az, ami jó, ami tiszta, ami igaz. Mi vele, ő köztünk, mi imádjuk, hódolunk, térdre hullva, csendre térve, szívünket neki adva. A pöttömök és a nagyok együtt fújták teli torokból: „Jer, dicsérjük Istent / Szívvel, szájjal, lélekkel...” Mi lehet az oka, hogy mai igénk a prófétai irodalomban is példátlanul kemény szavakkal szól hozzánk? A próféták saját koruk társadalmi viszonyait, istentiszteleti életét vizsgálják, és ezekben fedezik fel és mutatják ki a visszásság, ellentmondás megannyi elemét, ame-A VASÁRNAP IGÉJE lyek ellentétben állnak Isten törvényével, akaratával, értékrendjével, a népétől elvárt magatartással. Isten sokszor kellemetlen és igen nehéz feladatot bízott rájuk, mikor ajkukat szólásra nyitotta. Lélekben kinyilatkoztatást kapva kellett olyan mellbevágó és talán érthetetlen szavakat szólniuk, mint amelyeket ma olvasunk. Ámósz hallatlanul kemény, meghökkentő kifejezéseket használ: „Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, ünnepségeiteket ki nem állhatom!” „Rá se tekintek.... nem gyönyörködöm. ..” „Távozzatok előlem... hallani sem akarom..!’ Összejöveteleiket „nem szagolhatja”, nem bírja illatát. Nem tekint különféle áldozataikra, nem kedveli, bármilyen kövérek is, az egésztől megcsömörlik. A 21-23. versek kultuszi kifejezései nagyjából egy-egy ünnep lefolyását követik. Miért? Hát nem azokat „kellene” ostoroznia a prófétának, azokra haragudni Istennek, akik messzire kerülik a templomot, akik nem gyűlnek össze az Úr imádására? Mit vétettek, akik gyakorolják a kultuszt? Minden hiába, ha „csak” a lényeg hiányzik. A jogosság és az igazság hiánya teszi érvénytelenné a templomi kultuszt. Ezek pedig nem kultikus, hanem világi fogalmak. A jogosságnak és az igazságnak a hívő hétköznapi életében kell meghatározóvá lennie. Ez a lényege a próféták kultusz feletti kritikájának. Ha a templomlátogatók templomon kívüli életéből hiányzik a jogosság és az igazság, akkor válik a templomi istentisztelet Isten előtt utálatos cselekménysorrá. Nem pusztán gépiessége miatt, hanem mert bűnben élő, a bűnnel alkut kötött emberek végzik, és az istentiszteleten ezt a bűnnel kötött alkujukat akarják Istennel szentesíttetni. Itt az igaz prófétának megálljt kell kiáltania. Mert jaj, ha Isten népe azt hiszi, elég, ha a templomban adja meg Istennek, ami jár neki. Jaj az Istent így „tisztelő” népnek, éljen Ámósz idején, vagy éljen a mi korunkban. A templomi kultuszban kimerülő képmutató istentisztelet ellen való prófétai óvás soha nem tehető múlt időbe. Mit tegyen hát az elfajult nép? Teendőit a 24. vers szabja meg. Csak akkor várhatják Jahve napját reménységgel, ha jog és igazság (a templomon kívüli istentisztelet, az élet istentiszteletének gyümölcsei) folyamatosan és másokat éltetőén hömpölyög közöttük, mint az állandó vizű patak, s nem apad el, nem szárad ki, mint nyáron az üres folyómedrek. Isten prófétája által szólítja fel Izraelt, hogy ilyen igaz kegyességet gyakoroljon. Az Újszövetségben ugyanezt Pál apostol „okos istentiszteletnek” nevezi (vö. Róm 12,1- 3), amire a hívőnek „testét”, azaz egész életét kell „élő és szent áldozatul” odaszánnia. Vizsgáljuk meg magunkat: milyen a mi kultuszunk? Az élet mindennapi istentiszteletének hátterét magunk mögött tudva vagyunk jelen a templomi istentiszteleten? Vagy életünk istentisztelete már rég kiüresedett, és talán épp ezért van kiüresedőben a templomi istentiszteletünk is? Szíven talál bennünket a figyelmeztetés? Jézus egyik legszebb beszéde a samáriai asszonnyal folytatott dialógus, „...eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk!’ (Jn 4. 23-24) Alig két hét múlva itt a reformáció hónapja. Nagy kegyelem, hogy megérhetjük néhány éven belül az ötszázadik évfordulóját is. Aki, ami megtart: a Krisztus, a Szentírás, a kegyelem, a hit. Újítsuk meg naponként magunkat, istentiszteleti életünket, tekintsünk hálával reformátoraink örökségére mint útmutatásra. De mindenekelőtt kapaszkodjunk abba a Krisztusba, aki nemcsak egykori, hanem mai követőit is végtelen szeretettel, türelemmel vezetgeti, tisztítgatja, tanítja a helyesre, az igazra, a jóra. Igénkhez olvassuk el Mt 5,20-at és 7,21-et is! Mindannyian rá szorulunk - őrá szorulunk rá igazán! „Ünnep” és „istentisztelet” nélküle csak idő, rutin, gépies tett, mely posványos állóvízzé silányul, és kiüresíti, zárványossá teszi a valódi élet hiányában szenvedő emberi lelket, mely végül a semmibe hullik. Míg „ünnep” és „istentisztelet” vele életté, evangéliummá, igazsággá és az örök élet kegyelemmel teljes, bővizű patakjává nemesül. Amelyben lubickol a lélek. ■ Kőháti Dóra Mit Isten akar énvelem ► Heti énekünk énekeskönyvünk anyagának egyik jelentős csoportjába, a német korátok alaprepertoárjához tartozik. Dallamának életútja rávilágít a reformáció korában (is) gyakorolt sikeres eljárásra: az énekeskönyvek szerkesztői a szövegekhez nemcsak már meglévő egyházi énekeket alkalmaztak, hanem gyakran népszerű világi dallamokat is felhasználtak. A Mit Isten akar énvelem (EÉ 332) négy versszakából az első hármat a porosz Albrecht hercegnek köszönhetjük (Albrecht von Preußen, 1490- 1568). Albrecht tevékenysége igen szerteágazó. Brandenburg-ansbachi őrgrófként a Német Lovagrend nagymesterévé választották, majd a Lutherral való 1523-ban történt titkos találkozó után hamarosan az evangélikus tanítás jelentős támogatója lett. Már nagymester korában is írt énekeket; evangélikusként tehetségét az új tanítás szolgálatába állította. Németország egyik legmélyebben hívő és legtürelmesebb hercegeként tartották számon. Isten akaratának alázatos elfogadása Albrecht életének és költészetének alapja. A legnehezebb megpróbáltatások idején, 1547-ben, felesége elvesztésekor ismerte fel, hogy ezt a hitet és tudatot nem lehet egyszer s mindenkorra megszerezni, hanem újra meg újra meg kell harcolni érte. A CANTATE él Eged Itten diczfriinc. veszteség és gyász lesújtó érzésének megélését követően néhány hét múlva vált képessé arra, hogy leírja: „Árva lelkem, én Istenem, / Hű kezedbe ajánlom. / Te megadtad a győzelmet / Már poklon és halálon!” (Túrmezei Erzsébet fordítása) Az ének dallamának szerzője Albrecht kortársa, a francia reneszánsz jelentős komponistája: Glaudin de Sermisy (1490 k. - 1562) az egyházi zene mellett a kor legnépszerűbb világi műfajának, a chansonnak is mestere volt. Az II me suffit de tous mes maulx chanson a Trente et quatre chansons című gyűjteményben jelent meg 1528-ban, a kor híres nyomdásza, Pierre Attaingnant gondozásában (az eredeti szöveg az élet nehézségeiről és a halál kívánásáról szól). A dallam először 1540-ben Antwerpenben került egyházi használatba: a Souterliedekens című gyűjtemény a 129. zsoltár holland verziójával kapcsolta össze. 1554-ben találkozott Albrecht herceg szövege Sermisy (egyszerűsödött) dallamával. A négy 8 + 7-es nagysorból álló strófa kedvelt versforma. A g-moll melódia a hármashangzatkezdés után nyugodt lépésekre épül. A B-dúrba és F-dúrba történő ügyes moduláció is erősíti a kiegyensúlyozottság érzését. Az ének műzenei feldolgozásai közül most egyet emelünk ki. J. S. Bach Was mein Gott will, dasg’seheh allzeit című kantátája (BWV 111) a vízkereszt ünnepe utáni harmadik vasárnapra íródott. ■ Ecsedi Zsuzsa Életprogram - halálon innen és túl Sokan nehezen fogadják el azt az életet, amelyet ajándékként kaptak. Nem érzik ajándéknak. Sokkal inkább tehernek, nyűgnek, végső esetben levetni való, ócska ruhának, amelyet nem érdemes felvenni, nem érdemes megtartani, amelyre nem érdemes vigyázni. Sokszor mi magunk is elbizonytalanodunk, újból és újból súlyos kérdések merülnek fel bennünk. Miért vannak a terhek? Miért jönnek a próbák? Hol találjuk meg az értelmét számtalan gyötrelmes pillanatnak, hiábavaló erőfeszítésnek? Amikor az élet adós marad a válasszal, nagyon idegennek, nagyon magányosnak érezzük magunkat a világban. Hol van hát a megoldás kulcsa? Mi az a biztos pont, amelyhez hozzámérhetem napjaimat, ahol más megvilágításban látom a terheket, és képes vagyok belelátni a véges ember számára zártnak tűnő végtelenbe? Kutatjuk a választ, és közben győzelem hírét halljuk. Győzelemét, amelyre nem vagyunk irigyek, győzelemét, amely nem tölt el a leigázottak megalázkodó félelmével. Győzelemét, amely értünk történt. Megtört a halál hatalma, az Istentől való végzetes és végleges eltávolodás sodrása ellen biztos kapaszkodónk lett. Múlhatatlan életről beszélhetünk, mert visszakaptuk azt, amit eldobtunk magunktól. Átértékelődik az élet. Mérhető, múló időnknek napról napra olyan szakaszában járunk, amelyben nem menekülhetünk a bűnöktől, a terhektől, a múlandóság elfogadásának nehézségétől. Nincs varázsütés, amely egyszeriben megszüntet minden rosszat, de van gondviselés, segítség, bűnbocsánat és újrakezdés. Minden napunk útra kelés, nem félelemmel és ingadozással, hanem bizonyossággal. Azzal a bizonyossággal, hogy utunkat az vigyázza, aki számára az életénél fontosabbak voltunk, amikor vállalta, hogy helyettünk hordozza a világ bűneit. Ilyen biztos alapon nyugvó életet a magunk erejéből nem tudnánk felépíteni. Az életprogram mindig hiányos lenne, mert soha nem tudnánk mit kezdeni azzal a pillanattal, amely mögé ember nem nyerhet betekintést. Ezért kérjük őt, hogy tartson meg bennünket maga mellett, mert ő áttörte az áttörhetetlent. Az életprogram nála folytatódik; csak nekünk viszonyítási pont a halálon innen és a halálon túl. Neki nem: neki csak az élet van. A megváltásban teljessé, töretlenné lett örök élet. Az a legjobb nekünk, amit ő akar: visszaadni számunkra ezt a teljességet. ■ Ördög Endre Az EvÉlet 2005., 2006., 2007., 2008., 2009. és 2010. évi lapszámai PDF formátumban letölthetők a www.evangelikuselet.hu címről.
