Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-08-22 / 34-35. szám
20 •« 2010. augusztus 22-29. KERESZTUTAK Evangélikus Élet A gyerekkori kakaóval Beszélgetés dr. Munib Younannal, a Lutheránus Világszövetség új elnökével ► A Lutheránus Világszövetség tizenegyedik, stuttgarti nagygyűlésén megválasztott új elnökével csaknem harminc éve ismerjük egymást. Mindketten tagjai voltunk a budapesti nagygyűlést megelőző evangélikus világtalálkozó tízfős nemzetközi előkészítő bizottságának. Három éven keresztül rendszeresen találkoztunk e színes társaságban. Az Evangélikus Élet 1984. május 13-i számában bemutattam e bizottság tagjait. Az akkor harmincnégy éves jeruzsálemi lelkészről a következőket írtam: „Egyszer fültanúja voltam annak, hogy valaki vérig sértette azzal, hogy izraelinek mondta őt. Odavágta az útlevelét: »Ez valóban izraeli dokumentum, de kényszerűségből, mert megszállás alatt élünk.« Értem felháborodását: palesztinként, e hányatott sorsú nép fiaként szolgál a megosztott Jeruzsálemben evangélikus lelkészként. Éjszakába nyúló beszélgetéseink szinte közel-keleti tanulmányutat jelentettek számomra.” Nyilván egyikünk sem sejthette, hogy huszonhat évvel a budapesti világgyűlés után ő a szervezet elnöke, az őt kérdező riporter pedig alelnöke lesz. Egy nappal megválasztása után a stuttgarti kongresszusi központ egy csendes sarkában ültünk le beszélgetni. Tekintettel a régi barátságra, keresztnéven szólítottuk egymást, ezért az interjú magyar szövegében indokolt a tegező forma.- Milyen emlékeket őrzői a budapesti nagygyűlésről?- Nagyon jelentős volt az 1984-es találkozó. A nagygyűlésnek először adott otthont egy vasfüggöny mögötti ország. Tapasztaltuk, hogy sokakban volt félelem, minden oldalon. Az előkészítő bizottságban igazán bátor és lendületes munkát végeztünk. Mind az ifjúsági találkozón, mind a nagygyűlésen jelentős döntések születtek. Számos falat le tudtunk bontani. Egyebek mellett itt határoztunk arról, hogy minden későbbi találkozón a delegátusok legalább negyven százaléka nő és húsz százaléka fiatal kell hogy legyen. Az akkori fiatalok közül többen kerültünk vezető pozícióba, de egyikünk sem önmagáért végzi a szolgálatát, hanem a választó közösség javára és a világ gyógyulása érdekében. Jó érzéssel tölt el a tudat, hogy elnökké választásomat a magyar evangélikusok teljes mellszélességgel támogatták. Szeretném erősíteni a kapcsolatokat. A kis egyházak sokat tanulhatnak egymástól. Nem szabad különbséget tenni kisebbségi és többségi egyház között. Egy egyház erejét a tanúságtétel készsége határozza meg. Fontos üzenetnek érzem, hogy a világszövetség új, hamarosan szolgálatba álló főtitkára is egy parányi egyházból érkezik, hiszen Martin Junge chilei evangélikus lelkész, akinek persze már széles nemzetközi tapasztalata van.- Magyarországon sokan talán nem tudják, hogy te pontosan milyen egyházat is képviselsz.- Arab, palesztin, keresztény, evangélikus vagyok. Egyházunkat a német misszió hozta létre a 19. században, de az arab keresztényekről már az Újszövetségben is olvasunk, hiszen ApCsel 2,11 szerint már ott voltak Jeruzsálemben az első pünkösdkor. Magam menekült vagyok, akárcsak a szüleim. Elnökké választásom utáni beszédemben is elmondtam, hogy a Lutheránus Világszövetséggel gyerekkoromban a kakaón keresztül találkoztam. A kakaósdobozra ugyanis rá volt írva, hogy a Lutheránus Világszövetség adománya. Akkor így és sok más eszközzel próbáltak bennünket, menekülteket támogatni, mint ahogy ez a közösség azóta is folyamatosan segíti a bajban levőket és a rászorulókat. Jeruzsálem óvárosában, a keresztény negyedben nőttem fel. Lakásunktól csak néhány percet kellett gyalogolnom, hogy elérjem a kereszténység, a zsidóság és az iszlám legszentebb helyeit. Már akkor megtanultam, hogyan kell más vallásokkal együtt élni. Azóta is vallom: fülünk kell hogy legyen a hallásra. Mert ez sokszor hiányzik. Sokan úgy képzelik el az együttélést, hogy rögtön tanítani akarnak másokat, anélkül, hogy előbb meghallgatnák őket.- Hol tanultál teológiát?- Előbb egy keveset otthon, majd Finnországban, a Helsinki Egyetemen. Ott szereztem magiszteri fokozatot. Később pedig Chicagóban az evangélikus szeminárium diákja voltam, akárcsak te...- Nem sokkal később pedig lefordítottad arabra az Ágostai hitvallást.- Igen, az 1993-as öbölháború idején kijárási tilalom volt nálunk. Otthonomat nem hagyhattam el. Ezt az időt hasznosan akartam tölteni. A munkában erősen motivált az a tény, hogy alapvető hitvallásunknak addig még nem volt arab nyelvű fordítása. A Lutheránus Világszövetség nyitott ► Mint ismeretes, a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) július 20-27. között Stuttgartban lezajlott tizenegyedik világgyűlése több jelentős határozatot hozott. Ezek egyike volt az egyháztörténeti fontosságú bocsánatkérés a mennonitáktól, illetőleg általában is az újrakeresztelőktől és a csak felnőttkeresztséget valló, baptista jellegű keresztényektől. Valóban egyháztörténeti jelentőségű lépés ez, hiszen a nagygyűlés a világ lutheránusságának ma már hetvenmillió tagot számláló közössége nevében gyakorolt bűnbánatot az 1521-től elkövetett elvi és gyakorlati bűnökért. így az 1521. esztendőt követő években véghezvitt azon kivégzések miatt is, amelyeknek (nálunk sokan nem is tudtak erről) több száz, egyesek szerint két és fél ezer Krisztus-hívő esett áldozatul. Röviden: ezzel a lépéssel az LVSZ átlépte fél évezredes árnyékát, és lehetővé tette az úgynevezett radikális reformáció híveivel (anabaptistákkal, baptistákkal, „kisegyházakkal”, „szabadegyházakkal” és más hasonló jellegű keresztény csoportokkal) folytatandó párbeszédet. Miként a múlt század végén II. János Pál pápa bocsánatot kért kétezer év minden bűnéért, amelyet a kereszténység elkövetett, most egy másik történelmi egyház vezetősége kért bocsánatot ötszáz év bűneiért, azokért, melyeket mi, lutheránusok követtünk el a szabadkeresztények ellen. (Az úgynevezett szabadegyházak - e korábban kisegyházaknak nevezett egyháztestek - ma már esetenként többmilliós taglétszámú egyházak.) Történelmi háttér A 16. század első évtizedeinek zűrzavaros világában Luther Márton keskeny úton akart járni. Egyfelől menteni akarta az egyház értékeit. Próbálta megőrizni az első ezerötszáz év kincseit, megtartani a folyamatosságot mind a keleti, mind a nyugati kereszténységgel. Másfelől félt a radikális balszárnynak nevezhető „rajongóktól”, akik az egyház reformációjából revolúciót formáltak, olyan forradalmat, amely robbanásszerűen rombolja mind az egyház tekintélyét, mind a szociális igazságtalanságokat. Luther tehát kétfrontos küzdelemre kényszerült, amely lényegében az 1520-as évek elején kezdődött, és az akkori status quo védelmezését szolgálta. Luther teológus volt, Philipp Melanchthon nyelvész, filozófus és teológus, és a politikának ugyanúgy nem szakértője, mint barátja és munkatársa, reformátorunk, a szerzetes professzor. Az 1520-as évek elején váratlanul válsághelyzetbe került az evangéliumi kezdeményezés: templomrombolásról, templomok kifosztásáról, papok, szerzetesek meggyilkolásáról értesültek Wittenbergben. A teológiai különbségek éleződése a korabeli társadalmi feszültségekkel is kapcsolatban volt. Mindez az akkor használt durva nyelvezetben, a kegyetlen ítélkezésben is megmutatkozott. A vita az újrakeresztelőkkel szemben talán a gyermekkeresztelés teljes elvetésének kérdésével kezdődött, de a nézetkülönbség olyan állapotokat szült, amelyeket jól mutat még az Ágostai hitvallás különben szelídnek mondott stílusa is. Kemény szavak hangzanak el és kerülnek hitvallási szövegekbe is. A damnant vagy németül verdammt kifejezés mind névadó hitvallásunkban, mind az Apológiában gyakran szerepel, és a lázadókat még „a halkan lépkedő” Melanchthon is egyenesen „gonoszoknak” mondja. Az úrvacsora szentségének megkérdőjelezése, a papi szolgálat megtagadása, a struktúrák teljes elvetése felháborította reformátorainkat. Nem véletlen, hogy az alapvető keresztény tanításokat támadó radikálisokat ilyen jelzők és ítélkező szavak illették. Példaként: az Ágostai hitvallás V. cikke arról beszél, hogy a szentségek külső ige nélkül önmagukban nem szentségek, nem felelnek meg az addigi közös római és lutheri tanításnak. Amit a rómaiak szoktak ellenünk felhozni, azt Lutherék is használták a rajongók ellen. A VI. hitcikkelyben a gyermekkeresztelés érvénytelenítése ellen vagy a felnőtt-, hívőkeresztelés egyedüli formája ellen hasonló kifejezésekkel harcolnak reformátoraink. AIX. cikkely támadja a gyermekek keresztelés nélküli üdvösségét. A XII. cikkely a keresztség után elérhető tökéletesség ellen mond kemény szavakat, . és tagadja, hogy a Szentlélekkel tökéletes keresztények lehetünk életünk során. A XIV. artikulus a lelkészi hivatal szolgálatát védelmezi, és tagadja, hogy lelkészi ordináció nélkül bárki is prédikálhat és oszthat szentséget az egyházban. A XV. cikk a polgári hivatalt és az abban való részvételt tiltja, ha nem keresztény hatalomról van szó. A XVII. cikkben az újrakeresztelők véleményével szemben hirdeti a kárhozatra ítélt emberek és ördögök felmentésének tanítását. A XXI-XXII. cikk a szertartásokat akarja megmenteni és a hagyományokat tiszteletben tartani, amennyiben azok nem ellenkeznek a Szentírás tanításával. Ha innen nézzük hitvallásunkat, büszkeség, gőg, magabiztosság érezhető, amelyet az ellenfelek kárhoztattak, sőt sértésnek tartottak. Az ünnepek markáns megtagadása és az elharapódzó szenteskedés szintén problematikus volt. A rajongóknak nevezett radikális keresztényektől sem a politikai, sem a püspöki hatalmat nem lehetett megmenteni. Ugyanakkor az Apológia befejezésében - Melanchthon udvarias szavaival - olvasható: „A mi részünkről senkit nem akartunk gyalázni vagy végleg elítélni.” A mennoniták és velük kapcsolatosan a szabadkeresztények elvei, „hitvallásai” Összefoglalóan arra a Hét pontra kell utalnunk, amelynek formálása már 1524-ben megkezdődött Zürichben, és 1527-ben kapta meg végleges formáját. Ezt kell röviden ismertetni, hogy megértsük a később mennonitáknak nevezett anabaptista keresztény csoportosulás alapvető tanításait. 1. A keresztség csak azok számára szolgáltatható ki, akik megfelelő tanítás után bűnbánatot gyakorolnak, valamint önkéntesen vállalják a keresztség követelményeit. A gyermekkeresztséget teljességgel kizárják. 2. Közösség csak azokkal lehetséges, akik megtisztulnak, nem esnek bűnbe, ellenkező esetben megszűnik minden kapcsolat velük. 3. Az úrvacsora csupán emlékvacsora, azok ünnepelhetik, akik a keresztség által tagjai az igazak gyülekezetének, vagyis Krisztus testének valóságos tagjai. 4. Akik a hit engedelmességét közösségben vállalják, ezzel egyúttal kijelentik azt is, hogy nem vállalnak semmiféle közösséget másokkal. Idetartoznak azok, akik a „világgal barátságban állnak” 5. A gyülekezetben jogosan pásztorok lehetnek mindazok, akiket a gyülekezet megválaszt. Ezeknek nem szükséges teológiai alapképzés, taníthatnak, inthetnek vagy ítélkezhetnek a gyülekezet tagjaival, életvezetésükkel kapcsolatban. 6. Elvetik a megszokott istentiszteleti rendet; ezzel kapcsolatban kijelentik, hogy a lelki emberek nem foghatnak fegyvert. A „Ne ölj!” parancsolat ilyen értelemben is kötelező. 7. Az eskü minden formáját tiltják, hiszen senki sem gondolhatja komolyan, hogy megtartják, és így akarva-akaratlanul bűnbe esnek. A mennoniták - leegyszerűsítve a hét alapszabályt - lKor 3,11-re összpontosítanak: „Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus’.’ Őróla szól az egész Szentírás, ez csak Jézus Krisztus fényében válik világossá; és egyúttal ez a hit és a keresztény életút egyetlen zsinórmértéke is. Nem tagadható, hogy ez az irányzat, minden sajátosságával együtt is, alapjában véve a reformáció szülötte. Amint Luther is az egyéni üdvözülés kérdését tartotta döntőnek, úgy az anabaptisták üdvösségünk és földi életünk dolgában a Szentlélek vigasztalását és vezetését tartják fontosnak. A Szentlélek kísér bennünket egész egyéni életünkben, és juttat el üdvösségre. A valódi keresztények gyülekezése mindig esemény jellegű, valami mindig történik benne; ahol a Szentlélek működik, ott élő gyülekezet alakul. A mennoniták nem tartják szükségesnek, hogy a gyülekezet templomban találkozzék, összejöhet házaknál, a természetben is, hiszen Mt 18,20 szerint: „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek” Krisztus nevében, ott már valódi gyülekezet van. Kiemelendő tanításukban a követés - Nachfolge (Bonhoejfer) - fontossága. Azok az igazi tanítványok, akik radikálisan követni akarják Jézust, beleértve a Hegyi beszéd követelményeit
